Magyar Hírlap, 1970. október (3. évfolyam, 273-303. szám)

1970-10-18 / 290. szám

MIJCYER RIRUP IRODALOM - MŰVÉSZET WTO, OKTÓBER 18. VASÁRNAP 11 Molnár József rajza Csanády János: In aeternum József Attila Akinek a munka fölette idegeit — s mégis feledte rossz emlékeit — míg fényes évek úsztak el fölötte, kiáll a partra, mint a kő, kristályaiban őrzi e hevét. Rászállhatnak a madarak, fényes kvarcába kamaszok rúghatnak, s botló öregek, kik játszva rombolnak, építenek, napsugarak, záporszemek. Mert kő az már, s még: nem homok! Csukás István: Könnyet áhító könnyet áhító boldogság hull rám, fekszem a parton, mint köszörükövön a kés, szúnyog sir kitartón. Csónakot cipelnek olaj­­bőrű fiúk s a lányok billegő csípőjén s a mell között hó­villanások. Hát fuss már, fuss már, teljesebb öröm ver itt ma sátrat! A kötélen tenyérnyi zöld nadrág, melltartó század. Tacsi egészen átszokott hoz­zájuk, ha leszaladtam vala­miért a boltba vagy a kislány unatkozott, csak átszóltam vagy átszóltak, és Tacsi már­­ott ugrándozott náluk. Egyszer vendégeket vár­tunk, sok dolgom, idegessé­gem volt a szendvicsekkel, és nem tudtam törődni azzal a drága kis kutyussal. És ami­kor az első vendég becsönge­tett, a lábunk közt kiszágul­dott a folyosóra. Ekkor vélet­lenül a szomszédban is nyí­lott az ajtó, és Tacsi besza­ladt hozzájuk. A kislányt ép­pen fürdették a kádban — hát az én Tacsi­m fel a sámlira, onnét a kád szélére, és zsupsz, be a vízbe! A kislány — épp a haját mosták s nem tudta kinyitni a szemét — iszo­nyúan megrémült a nagy tocs­­csanástól! Ha látja Tacsit, ta­lán semmi baj sincs, de így veszettül sivalkodni kezdett, semmiképp sem tudták meg­nyugtatni. Erre kikaptak a vízből — persze, nyomban kö­rülcsavarták a fürdőlepedővel —, és a mosdónál fejezték be a hajmosást. Tacsim, ahogy mesélik, még lubickolt egy darabig a forró vízben, aztán elfáradhatott, mert kimászott a padlóra Ta­lán eszükbe jutott, hogy meg­töröljék? Egy fenét, fiam, már bocsánat a kifejezésért, egy fenét! Ott didergeti az aranyosom a hideg kövön, vi­zesen, azt hiszed, törődtek vele? A papa, a mama és a nagymama csakis azzal a si­­valkodó kis hisztérikával volt elfoglalva, és Tacsikámat csak akkor hozták át hozzánk, ami­kor a kislánnyal elkészültek és ágyba fektették. Akkor már persze reszketett az én kis drágám, másnap orvoshoz kel­lett vinni, és harmadnap ki­szenvedett. Mit gondolsz, a szomszédék sajnálják? Ördögöt! Egyre csak a kislányuk ijedtségét és sírógörcsét emlegetik, meg azt, hogy ők is mennyire meg voltak rémülve... Te, mondd, hát nem furcsák az emberek? J­a ! Tudod, öregem, hogy vi­­i v­i­lág életemben inkább jámbor ember voltam, a fele­ségem családja szerint egye­nesen tutyi-mutyi. Ez termé­szetesen nem igaz, de kétség­telen, hogy nem tartozom a taposók fajtájába, hiszen is­mersz. Nos, a kocsimra is ilyen szelíden, nem türelmet­lenül, hanem ilyen tempósan hoztuk össze a pénzt. Néha Gizinek egy jutalom, néha ne­kem egy prémium, különmun­ka — elképzelheted. Három esztendeig raktuk elére a ga­rast, és a kocsi idén végre meglett! Wartburg, igen. Nézd, az a legegyszerűbb, és ha va­lami zűr van, ahhoz a leg­könnyebb pótalkatrészt sze­rezni. Tavasz óta járok vele, igen. De nem ez az érdekes. A for­galom végre is gyakorlat dol­ga, és a hideglelős rémület, az a torokszorító rettegés, ami az új vezetőt a nagyvárosi forgalom közepette elfogja, hat-nyolc hét alatt feloldódik. Leadsz bele négy-öt kilót — de melyikünknek nincs feles­leges négy-öt kilója? Hallod, ebben a korban! Amit el akarok mesélni, most vasárnap történt. Kecs­kemétre rándultunk le Gizi­vel, ebédelni. Legalább emíyi legyen a kocsiból, igaz, más­fél óra zöld oda, másfél óra zöld vissza... Amiről beszé­lek, visszafelé történt. Megyek szép, egyenletes nyolcvannal, ráér az ember. Vasárnap van, kirándulunk, minek rohanni? Egy-két Fiat, Renault megelőz­i istenem. Egy-két Trabantot én előzök, rangsor is van a világon... És az egyik falu határában egyszerre csak elé­­bem kerül egy kerékpáros. Óvatosan előzni akarom, ak­kor bevág az út közepére. Mi az, mondom Gizinek, részeg ez? Megint jelzek neki — de akkor szemből is jön valami, vámom keik Aztán, kanyar. Végre megint nekilendülhet­nék — s az ipse akkor is be­dől nekem balra. Na, a kis­­késit, mondom, kiskomám, nem lesz ez így jó! És megint csak próbálkozom. De akkor megint szemből valami, egy­ konvoj nagy, döher kamion. No, elzúgnak, megint jelzek. A részeg erre megint beim­­bolyog középre. De a jóiste­nedet, mondom, és fogvicsor­­gatva visszázok. És megint kanyar, megint kocsisor szemből, megint az a pokoli, idegpattantó várakozás. És nem, és ne adj isten: nem tu­dok a pasas mögül kilőni! No, végre! Megint szabad az út, nincs kanyar, nincs szemből forgalom. Jelzek, hogy men­nék. És az én részegem újra csak becsámborog nekem bal­ra. Vörös köd? Mit tudom én! Lehet, hogy vörös köd. De mindenesetre valami rászállt az agyamra, és most már nem volt meggondolás, nem volt kontroll, csak ez volt: kibab­rálok veled, te állat! Majd én megtanítlak móresre, de azt megemlegeted! És bele a gáz­ba, és mint a villám, a nyo­mába! Már itt van, alig karnyúj­tásnyira előttem, döbbenten hátra néz, a kormányt ezzel még el is rántja balra, és úgy lépek el a gazember mellett, hogy súrolom a karját; a ka­bátja szisszenését most is hal­lom ... Ha feljebb a kilin­csem: vége. Ha egy millimé­­ternyit jobban hátra néz: vé­ge! Száztízzel kenem az út­burkolathoz, ahonnét nem tá­­pászkodik fel senki... Nem is látom, csak érzem magamon Gizi pillantását. De már nekem is reszket a ke­zem. Az első mellékútra be­fordulok, kikapcsolom a mo­tort. Gizi akkor már hango­san zokog, én meg alig talá­lom a gyufámat. Fél órát is állunk ott s ülünk szótlanul, egyszerűen nincs merszem el­indulni. És egyre azon tépelő­­döm: miért volt olyan sürgős az előzés? És miért akartam ezt a pasast legyalulni a flasz­terről? Azóta is egyre ezen töprengek, és azóta sem tu­dok válaszolni. öregem, nem veszel egy ko­csit? Tiszta új Wartburg de Luxe, alig futott ötezer kilo­métert, épp csak hogy be van járatva. A legideálisabb vé­tel! Várnod sem kell, és a hi­vatalos áron megkapod... Gondold meg! Ha döntöttél, hívj fel Rónay György:­­ JEGYZETLAPOK Alom anyámról I ősz van, állok a szárszói ----------------------I fasorban. Féloldalas fa­sor, egyik felét két éve barbárul kivágták. Rozsdabarna, aranysárga a lomb, a dió­fán mókusok motoznak, lopják a diók A fasor az imént még teljesen üres volt, de most szembejön valaki, vékony, fekete női alak, bokáig érő szoknyában, hálász­­kendőbe burkolózva, fekete fátyollal az arca előtt. Tudom, hogy hozzánk jön, de nem tudom, ki­ állok és várom. Nagyon lassan közeledik, néha megáll pihenni, tompán, mélyről köhécsel, aztán indul to­vább, egyszerre légiesen és vánszorogva. Még messze van, a kútnál, de a hangja a közvetlen közelemben szól, talán a válla­mon. — Nem ismersz meg? — kérded. Rekedt, fátyolos hang, nem ismerem meg. Ekkor egyszerre ott áll, egy karnyúj­tásnyira tőlem, fél arcáról lassú mozdu­lattal elvonja a fekete fátylat. Abban a pillanatban ráismerek. Be aka­rok szaladni a házba, hogy kihívjam az unokámat, hogy megmutassam neki; nem is tudom pontosan, kit kinek; neki Ágit, vagy Áginak őt. — Hagyd — mondja fáradtan, és föl­emeli sápadt, csontos kezét. A fakó arc, a szomorkás mosoly, mintha egy színpadi függöny menne össze lassan, eltűnik a fe­kete fátyol mögött. Megfordul, s ahogyan jött, vánszorgó léptekkel, néma köhécseléssel távolodik a fasorban. Emlék, epizófium helyett ! Vézelay-ből jöt­­----------------—----------------* tünk, késő dél­után volt, amikor J. de B.-ék letettek a szállásom előtt. — Holnap délután ötre várjuk, ne fe­lejtse el — mondta az asszony. — Kedves meglepetést készítettünk magának. Az arcra már nem emlékszem, inkább csak a vállas, zömök, mégis törékeny fér­fialakra, arra is csak homályosan. Halkan beszélt, de nagyon érthetően, nem olyan elharapott szavakkal, hadarva, mint a pá­rizsiak. Talán udvariasságból, hogy job­ban értsem. Amit mondott, csupa kész, kerek szólam volt, de ahogy mondta, ab­ból a szabadkozó félszegségből kiérzett a melegség Nem is gondolom, mennyire örül, hogy találkoztunk — mondta. Hiszen én voltam az első, aki versét idegen nyelvre fordítottam. És fölemelte az asz­talról — ki tudja, hogyan került hozzá, hogyan szerzett egyáltalán tudomást róla — fordításkötetemet, az Új francia köl­tőket. Magától nyílt ki a verseinél. — Ide írja be, kérem, a nevét... Akkor még nem jártak-keltek, barát­koztak, tanácskoztak úgy az írók és köl­tők, mint manapság (1963 őszén volt); ez a váratlanul testet öltött barátság közte, aki valahonnét a Réunion szigetekről ke­rült az ellenállás harcain át Párizsba, és köztem, magyar fordítója közt, aki nem tudtam róla mást, mint ezt az életrajzi adatot, meg a születési évszámát, és a versei széles ritmusát, irodalmiasság nél­küli igaz pátoszát, a hosszan hömpölygő sorokban egy tiszta férfihang meleg tónu­sát és egy tág égbolt testvéri ragyogását — ez a váratlan találkozás, barátság, kéz­fogás olyan élmény volt számomra, hogy eleinte csak dadogni tudtam, ő pedig nem nagyon segített, hogy megoldódjék a nyel­vem ; szerény volt, szűkszavú, és úgy érez­tem, egy kicsit hontalan is. Később azért, ahogy egymás mellett kortyoltuk a teát, mégis sikerült úgy-ahogy elbeszélgetnünk. A verseiről is, hogy szívesen fordítanék még, az újabbakból is.­­— Az újabbakból? — nézett rám. — Nincsenek újabbak. — Hogy-hogy? — kérdeztem ostobán. Vállat vont, fanyar mosollyal. — Regényeket írok — mondta. — Ol­vasmányokat, amit kiadnak. Ami hoz a konyhára. — És egy legyintéssel, mintha elsöpörné mindazt, amit hozott, ami csak­ az övé volt: a szigetek ízét, az óceán ízét, a hősök sírját, az ősökét a szigeteken és a testvérekét a francia földben, és a sírok fölött a szigeti babérfák illatát, a széles szárnyú szelet, a dombok nyári fényét, gabonák suhogását, képek egzotikus bur­jánzását, gyömbér- és mohaillatú lég­áramlások suhogását... egy legyintéssel azt mondta: — Hélas, il faut vivre. Fölállt, elköszönt, mennie kellett vala­hová, pénzt keresni. Mert, sajnos, valami­ből élni kell... Ez jutott eszembe, mikor a halála hírét olvastam, és Paul Chaulot szép, bűnbánó cikkét „a csönd összeesküvése” miatt, amivel körülvették — „Loys Massonról utoljára.” Kétszeresen is utoljára. Azóta már Chaulot sem él kezdődő angina ! A doktornő a homlokát -------------------------!• ráncolja, a világosság elé tartja a filmszalagot. — Hát igen — mondja (nem nekem, aki még a díványon fekszem, hanem csak úgy általánosságban, tárgyilagosan). — Rondának elég ronda. Később, már amikor fölöltöztem, egy másik szobában. — Semmi hiba — mondja biztatólag. — Egy kis kezdődő angina, úgy látszik. Vi­gyázni kell, ennyi az egész. És majd szed­ni rendesen a gyógyszereket. •" Mosolyog, kedvesen, majdnem cinko­san, derűsen megrázza a kezemet. Nyár van, nem sokkal reggel nyolc után, a levegő friss, a lejtő fáin pezseg a napfény. Semmi hiba, gondolom, egy kis kezdődő angina. Egy rigó ugrál előttem, végre fölröppen, eltűnik a lombban. Lent, ahol az út leér a Pasarétre, finom kis pá­ra, csak annyi, mintha egy tüllfátylat fe­lejtettek volna a járdán. A rigó, valahol már a hátam mögött, teli torokból éne­kelni kezd. Máshonnét más rigók felelnek neki, már zeng az egész hegyodal. Fejem­ben, mintha egy lemez járna, forog a két szó: kezdődő angina... kezdődő angi­na... De ahogy megyek lefelé a rigószó­ban, az anginának furcsa módon semmi értelme sincs; semmi más, csak egy dal­lam, majdnem scherzo, angina, angina, szólam a rigózenében — értelme csak an­nak van: kezdődő. Semmi hiba, gondolom amolyan félgon­dolattal. Kezdődő angina, semmi egyéb. Kis szél jön, végigborzol a nyakamon, be­fúj az ingem alá. Kezdődő angina... kez­dődő angina... Majdnem vidám vagyok, hogy most megint elkezdődik valami. A karmester ! Első pesti hangversenyén ------------------­ az Erkel Színház félig üres volt. Pár napra rá, a másodikon zsúfolá­sig tömve. Pár nap alatt híre ment, meg­tanulták a nevét, a legnagyobbak közt emlegették. Azóta jó néhány esztendő elmúlt, tíz is talán.­ • Közben egyszer járt itt, mérsékeltebb sikerrel. De a taps azért változatlanul a régi volt, a második hangversenyé, a hó­dítóé, a minden ellenkezést elsöprőé, a döntő győzelemé. Annak emléke idáig ragyogott, a kritikusok hiába fanyalog­,­tak. Különben is, akit egyszer a szívünk­be fogadtunk, annak mindig van ment­sége. Pocsék volt a zenekar. A kürtösök mindjárt az elején melléfújtak. Műsor­­változás volt: nem jöttek meg idejében a Petruska kottái. Az igaziak, a végér­vényesen hitelesek, mint a beavatottak suttogták, az ő korrekciói­vá. Egyébként pedig: miért ne lehetne egyszer ő is in­diszponált? Fájt a feje. Nem bírja a zsí­ros magyar kosztot. Esetleg rosszul aludt Egyszóval a Karmester dicsősége a mér­sékelt koncert után is sértetlen maradt Most aztán újra eljött. Már nem a sze­rény, befelé izzó, magába koncentrált fiatalember, hanem a világsztár. Már ahogy kijött, mint hívei közé egy kar­csú, frakkos császár, aki amellett világ­bajnok talajtornából, üres óráiban pedig orfeumi táncmester. Nyugtázta a hódola­tot, és elkezdődött a produkció. A világszám: a nagy artistamutatvány* zeneszóra. Mert ezen az estén nem a ze­nekar játszott, hanem ő. A zenekar csak arra volt jó, hogy az ő mutatványát kí­sérje. Az ő hajladozásait, szöcskeszökel­léseit, lábbujjhegyes piruettjeit a tenyér­nyi dobogón, az ő fölszállásait, lebegé­seit és lecsuklásait, elegáns vonaglásait és kacér hullámzásait, perdüléseit és pat­tanásait, az ő Brahms-pantomimját, Ra­­vel-pantomimját, Bartók-pantomimját, az ő rutinos játékát láthatatlan sugarak kápráztató villogásában láthatatlan, iz­gatott kameráknak, színes és színtelen televízióknak, intervízióknak, szuper- és hipervízióknak, kecsesen és önelégülten, fölényesen és világfiasan, mint egy tükör előtt, a bravúr és a bóvli határán. Ilyen kevés ellenállása volt ennek a tüneményes tehetségnek? Vagy így tönk­re tud tenni tíz-egynéhány év alatt még egy ilyen tüneményes tehetséget is a mikrofonos-fényszórós-kamerás „publici­tás”? Mindent tud, amit régen tudott, csak egyet felejtett el: az alázatot. Hogy nem Brahms van érte, hanem ő van Brahm­­sért. Mindent tud, minden a kisujjában van, mesterség és technika minden trükkje és titka, a bűvészet mesterfokán. Éppen csak ezt az egyet nem tudja már, a­ lényeget. Szász Károly István rajzos hátromok és toronyház

Next