Magyar Hírlap, 1971. február (4. évfolyam, 32-59. szám)

1971-02-23 / 54. szám

61971. FEBRUÁR 23. KEDDE­ a KULTÚRA - MŰVÉSZET Magyar Hírlap Bemutató előtt Elmúlt századok üzenete korunknak Most, a színházi évad derekán, sűrűsöd­nek a bemutatók a fővárosban és vidéken egyaránt. Ez alkalommal három fővárosi színházba látogattunk el, hogy beszámol­junk a bemutatók előtti készülődés utolsó pillanatairól.­­ 25. Színház Új színházunk harmadik bemutatójá­val egyedülálló kísérletre vállalkozott Két XIII. századi kínai színjátékból ötvözték eggyé új darabjukat, pontosab­ban szólva: előadják Kuan Hang-csing Tou O igaztalan halála című drámáját, s betétként — bábjátékszerű feldolgozás­ban — Li Hszing-tao A krétakör című híres művét A feldolgozás nem a kínai opera zenei anyagát használja. A fiatal Sebő Ferenc pentatonikus muzsikája népi ihletésű: ritmusvilága távolról az erede­tit idézi, de a mai folk-beat hatása leg­alább ennyire érezhető rajta. További ér­dekességek: az előadásnak három rende­zője van (Berek Kati, Mezei Éva és Szi­geti Károly); a fiatal színészek közül Jobba Gabié a főszerep; sok vidéki siker után kettős szerepben lép föl Andaházy Margit; a színpadon ismét együtt látunk majd hivatásos művészeket és műkedve­lőket. Néhány röptében elkapott nyilat­kozat a próba szünetében: Jobba Gabi: Nemcsak a főszerepnek örülök, annak is, hogy az igazságot keres­hetem egy régi és­­ nagyon igaztalan világ­ban. Mindezzel együtt egyötrelem is a fel­készülés. Tudom, hogy egyszerűnek kell lennem, s közben szüntelenül aggódom: észrevesznek-e, sikerül-e „átjönnöm a rivaldán?” Andaházy Margit: Igen komoly fan­táziát látok ebben a színházban , fia­talságában, friss légkörében. S az is ér­dekes, hogy a három rendező szinte egy emberként szól hozzánk... A rendezői „trojka”. Az első két bemu­tató egyetlen színészre épült. Most „Be­rek-darab” és „Haumann-darab” után végre nekiláthatunk az együttes kiépíté­sének. Sokféle drámai eszközt: bohóc­tréfát, bábjátékot, népmeséi egyszerűsé­get és kegyetlen színházat, pro trat songot egyaránt felhasználunk. A színészi játék a néző aktív részvételére épít ebben a nem­ hagyományos színházban. Vígszínház Két O’Neill ül egy asztalnál... Nem abszurd tréfa kezdeted mondat — szín­padi áttételben ez a valóság. A nagy amerikai drámaíró kései műve — melyet a Vígszínház mu­tat be február 26-án — a híres önéletrajzi ciklus darabja. A volt emberekkel benépesített New York-i fo­gadóban­ üldögél Larry, a hajdani anarchista (az öreg O’Neill „szóvivője”), s összetalálkozik Don Parritt-bel — mond­hatni ifjúkori önmagával Erről a rikító eleganciával öltözött ifjú­ról mondja alakítója, Tahi Tóth László: — Életképtelen, akaratgyenge fiatal­embert játszom, aki egyszer cselekszik életében, akkor is árulást követ­el. A lel­­kiismeretfurdalás az Lanyhez, a régi ba­ráthoz, hogy tanácsot kérjek tőle, és vé­gül éljek is a szörnyű tanáccsal. Sok em­ber követ el aljasságot, s nyugodtan to­vább él utána — de az író nem kegyel­mez, önmagát ítéli el ebben az alakban. Darvas Iván — Larry — folytatja: — Az írói önvallomás egyik kulcsmon­data az, mikor a színpadon kijelentem: olyan ember vagyok, akit azzal vert meg a sors, hogy a dolgok minden oldalát egy­szerre látja. A darab 1946-i bemutatóján megbukott, s csak az író halála után lett világsikerré. Horvai István rendező így indokolja a mintegy négy órányira lerövidített „ame­rikai Éjjeli menedékhely” bemutatását: — A Vígszínház mindig is profiljához tartozónak érezte a modern dráma klasz­­szikussá érett úttörőinek bemutatását , s az amerikai drámai késői születését te­kintve, ez a mű is ide sorolható. Míg Gorkij drámájából a személyes bukáso­kon is átsugárzik hite az emberben, O’Neill kétségbeesett kiáltással fordul hozzánk. Pesszimizmusával nem azono­sulhatunk, de éppúgy megrendít bennün­ket az elesett amerikai kisember ábrán­dokba kapaszkodó sorsa, mint Szophok­­lész görög királyának igazságkereső tra­gédiája. w _ I*. H. Gy. kolikus szerelmes figurájától, a szinte hamleti világfáj­dalomtól eljut az ellen­kező végletig: cselekvő, szerelméért min­denre kész hős válik belőle. Szerepe cso­dálatosan ellentmondásos. És az előadá­son belül csak órák, de a darab időszá­mítása szerint is csak napok állnak ren­delkezésre, hogy e változás szükségessé­gét, elkerülhetetlenségét el is hitesse ve­lünk. — Júlia viszont, akit Törőcsik Mari állít színpadra, fiatal leányvoltát megha­­zudtolóan határozott, ,férfias" jelenség. Pillanatok alatt dönt, nemcsak abban, hogy szereti Rómeót, de a házasság dol­gában is. Rómeótól is határozott — és főleg gyors — választ kíván. — Harmincöt évvel ezelőtt rendezte először Rómeó és Júliát. Hogyan vetné össze az akkori és a mostani rendezést? — Abban az időben divat volt Shakes­­peare-t erősen megrövidíteni, mivel az állandó díszletváltások rengeteg időt el­vettek, s az előadások még így is a késő éjszakába nyúltak. Az akkori Rómeó és Júlia fő tanulsága az volt, hogy lehető­leg semmit sem szabad elhagyni, minden jelenet és minden szereplő egyaránt fon­tos. Most valóban egyetlen sor húzás nél­kül adjuk elő a darabot. Viszont az egyes jelenetek között nem lesz szünet, nyílt színen folyik a díszletcsere, ami tulajdonképpen nem is csere, hiszen jó­részt ugyanazok a díszlettárgyak szere­pelnek, új és új elrendezésben. — A próbán látottak alapján nyers, divatos szóval élve: „kegyetlen” előadás­ra számíthatunk. — Bánjunk csínján a fogalmakkal. Színpadi Veronánk utcáin mindenesetre nemcsak kés, de géppisztoly nélkül sem ajánlatos közlekedni. Rómeó és Júlia történetének ma Amman, Belfast és még jó néhány város lehetne a színhelye. A gyűlölet légkörében született szerelem, szépségét, tisztaságát szeretnénk megmu­tatni A Rómeó és Júliában egyébként — mint szinte valamennyi Shakespeare­­drámában — élesen polgárháború-elle­nes, feudális anarchia ellenes mondani­való is van, csak ezt általában el szok­ták viccelni. Nincs tehát semmilyen kí­vülről jövő „rendezői ötletre” szükség: azt kell csupán felfedeznünk, hogy mi­től volt jó, élő és, érdekes ez a darab saját korában, mert csak így tudjuk el­érni, hogy ma is az legyen. B. M. Az Esterházy-gyűjtemény rajzaiból ren­dezett emlékkiállításról első pillanatban az jut a néző eszébe: a Szépművészeti Múzeum összekeverte kártyáit, és újra osztott. Ezen a kiállításon ugyanis java­részt ugyanaz az anyag vonul fel, ame­lyet más „laposztásban” a Rembrandt­­kiállításon és a Szépművészeti Múzeum legszebb rajzai kiállításon már láttunk. Nevezetesen a reneszánsz és barokk olasz, német, holland mestereknek, első­sorban Rembrandtnak a munkáit. Kétség­telen azonban, hogy ezek mellett — külö­nösen a német gyűjteményben — kisrészt új anyagot is láthattunk. A kiállítás indoka az volt, hogy most új szempont szerint tárulj­on a közönség elé az anyag, és egy családi gyűjtemény profilja bontakozzék ki. A Szépművészeti Múzeum rajztárának alapját, mint isme­retes, az Esterházy család gyűjteménye vetette meg. „Fényes” Miklós unokája, Esterházy Miklós 1796-tól 3500 rajzot és 50 ezer metszetet vásárolt, és ilyen mó­don egyetlen gyűjteménybe foglalt össze négy korábbi külföldi kollekciót A Szépművészeti Múzeum célkitűzése helyes volt, hiszen a hajdani főúri ud­varok élete, az ott folyó művészi tevé­kenység, zenei-színházi produkciók és képzőművészeti gyűjtemények a feudális kori magyar művelődéstörténet kiszakít­­hatatlan részei, sőt gyújtópontjai voltak, így ezek feldolgozása, gyűjteményes be­mutatása mindenképpen­ hasznos , fon­tos. Helyesebben, az lenne. Sajnos azon­ban a múzeum sem kiállítási tablón nem ismerteti a hazai műgyűjtés történetét, ezen belül az Esterházyak sajátos szere­pét, sem pedig katalógust nem bocsátott ki, így a közönség a kiállítás sajátos célkitűzéseivel meg sem ismerkedhet. Hanem helyette kap — úgy „általános­ságban” — egy olyan grafikai kiállítást, amelyen túlnyomó többségében első osz­tályú grafikai anyag szerepel. De még ez sem ilyen egyértelmű. Úgy tűnik, hogy a tudományos kutatók ön­maguk előtt sem tisztázták azt, hogy mi értendő rajzon: mindaz, ami grafikai esz­közökkel jött létre, függetlenül a művek céljától és tartalmától, vagy pedig az, amit mai terminológiával képgrafikának szoktunk nevezni és amit a közönség ál­ KIÁLLÍTÁSRÓL KIÁLLÍTÁSRA talában a rajz fogalmán ért. A kiállítás ugyanis e tekintetben igen vegyes össze­tételt mutat. Christoph Murer és Jost Amman ezüsttáltervekkel szerepel. Raf­­faeltől II. Gyula pápának a Velence fö­lötti győzelem emlékére rendelt emlék­mű vázlatát láthatjuk; más mesterek na­gyobb kompozíciók műhelyrajzaival sze­repelnek, így Lodovico Cigoli és Leo­nardo da Vinci; ismét másoktól címer­keretek terveit állították ki, így Guer­­cinótól és Hans Sebald Behamtól, a Bo­lognai Kápolna Mesterét 1400 tájáról egy freskó rajzvázlata képviseli. Weit Stoss­­nak két szobrászrajzát láthatjuk (ame­lyek valóban rendkívül fontos drabjai gyűjteményünknek, hiszen a mesternek csupán öt ilyen rajza ismeretes) —, de kérdéses, hogy mindezek a rajz kategó­riába sorolhatók-e. Meglehetősen összekeveredik tehát a kép, ami a közönség szempontjából igen hátrányos. Egy szűkebb körnek, szakem­bereinknek, esztétáinknak mindenesetre jó példatár ez a kiállítás az úgynevezett „képzőművészet” és az úgynevezett „iparművészet” egymásra hatásának vizs­gálatához. A rajzok ugyanis műfaji kü­lönbözőségük ellenére egy-egy korszak, egy-egy nemzeti, illetve helyi iskolán belül azonos formanyelven beszélnek, függetlenül attól, hogy önálló rendelte­tésre születtek-e, vagy pedig valamely alkalmazott mű (kerámia vagy épület­plasztika) végleges kialkotásához szolgál­tak vázlatul. Egyes rajzok csupán tanulmányigé­­nyűek, a világ összefüggő jelenségsorá­ból kiragadott töredékeket figyelnek meg. Részleteiben elemeznek egy-egy természeti tárgyat, halat, fát, vagy akár az emberi arcvonásokat. Természetesen egy ilyen kis részlet is elárulja azt, hogy mennyire felkészült szakmailag a rajz mestere, mennyire és mit képes megfi­gyelni a természeti valóságból, mit képes ebből a különös részletből általános ér­vényűvé tágítani, vagyis hogy mesterség­beli tudása mellett mennyire művész is egyúttal. Egy rövid beszámolóban meg sem kí­sérelhetjük a kiállított 146 darab művé­szeti elemzését A felvetődő általános kérdésekre azonban rá kellett mutat­nunk. Különösen arra, hogy egy-egy ki­állítás éppen úgy kommunikációs műfaj, mint bármely egyéb publikáció. Éppen úgy­ meg kell szerkeszteni, s előre el kell dönteni, hogy milyen eszközökkel, miről, mit és kinek kíván elmondani. Három új szerzeményt külön tárlatban állított ki a Szépművészeti Múzeum, ab­ból a célból, hogy a látogatóknak beszá­moljon a gyűjtemény gyarapodásáról. A célkitűzés most is helyes, a megvalósítás azonban nem egészen szerencsés. A há­rom újonnan szerzett alkotás — A. A.­­Cabel (1586—1635) zsánerjelenetes tájké­pe, amely árverésen több mint 50 ezer forintért került a múzeum tulajdonába, egy ismeretlen németalföldi festő (XV. század) Krisztus ostoroztatását ábrázoló képe, amely a Magyarországról elszár­mazott H. Strasser műgyűjtő adománya, és Maulbertsch (XVIII. század) ugyan­csak árverésen, mintegy 80 ezer forintért megvett festménye­n valóban igen je­lentős gazdagodást jelent. Kár azonban, hogy az emeleti folyosó egyik félreeső pontján kaptak helyet Iványi Katalin (Fényes Adolf terem) képeiből olyan valami sugárzik, ami ha­sonlít a boldogságra. A soha el nem fe­lejtett, nagyképűen meg nem tagadott gyermekkor álmai, csodái és emlékképei néznek vissza ránk. Saint Exupery Bol­dog hercege s Szerb Antal Pendragon­­legendájának alakjai adnak itt találkát hogy érzelmesen és csúfondárosan, ha­lálos komolyan, de ironizálva is elbeszél­gessenek velünk olyan „csip-csup sem­miségekről”, mint élet és halál. A fel­­sejlő figurákat a vurstli, a miskolci Bú­za tér cirkuszfényektől felragyogó mese­világa, vagy a Szentendre Theátrum mas­karáinak színforgataga öleli magába. Női festészet ez; stílusában a szentendrei piktúra egyik fő vonalához igazodik, mé­gis egyszeri és sajátos, önálló hangja van. Bojár Iván A Pittől a Mona Lisáig V/'­00 Hírlapolvasó termek a munkásnegyedekben Lehet-e, szabad-e néhány nap eltelté­vel tapasztalatairól faggatni egy újonc intézményt? — erre gondoltam, amikor avatásának egyhetes „jubileumán” felke­restem a Csili, vagyis a Pesterzsébeti Va­sas Művelődési Központ hírlapolvasó- ter­mét. Az első olvasóról, akit megszólítok, ha­­marost kiderül, hogy nemcsak a legifjabb törzsvendég, hanem a létesítmény önkén­tes propagandistája is. Dávid Pista, az At­tila utcai iskola negyedikese a könyvtár­ból jövet tévedt be a megnyitóra. Most már vele van osztálytársai közül Putyera Béla, Arató Andris, Gráf Marci, Jókai Laci is ... — Megláttam a polcon a Pifet — mondja —, abban olyan jó képregények vannak, hogy még ha nem is tudok fran­ciául, megértem. Azután itt találtuk a Shepardot — mutat a Paris Match cím­lapjára —, meg nagyon szép képeket. Valóban, az asztal, amelyet körülülnek, tele a terem kézikönyvtárában „felfede­zett” képzőművészeti albumokkal. Régi orosz festők, A Louvre kincsei. Nemcsak a reprodukciókat nézegetik, gondosan el­olvassák a műveket és alkotóikat ismer­tető szöveget is. (Íme, a tízévesek ér­deklődésének görbéje — gondolom —: egy héten belül a Piftől a Mona Lisáig...) Két „felnőttebb” látogató érkezik: Ha­­leczky Annamária és Szöllösi Angéla, el­sős Kossuth-gimnazisták. Félénken vala­mi divatlapot kérnek. Amikor megtudják, hogy szabad a választás, boldogan csap­nak le a Vogue-ra. — Nagyon drága lenne odakinn meg­venni — magyarázzák. — Ami minket ér­dekel, itt is kinézhetjük. Úgy látszik, hamar megtalálták. Ne­gyedóra múlva egyiküknél már az Élet és Tudományt, másikuknál pedig az Ermi­­tázs-albumot látom. Megszólítanám még a külső és kisebb helyiségben, a napilaptárban Komáromi bácsit, az öreg nyugdíjas vasast, aki szin­tén törzsvendég már, de ő úgy beletemet­kezett az újságokba, hogy nem merem zavarni. Mást pedig nem találok, így a terem aznapi ügyeletesét, Szokola Lösz­­lóné könyvtárost keresem meg. — Az első napok valóban azt mutat­ják — erősíti meg ki sem mondott észre­vételemet —, hogy a látogatók között sok a gyerek, továbbá a középiskolás meg a nyugdíjas. Ez nagyon jó, de az már kevésbé, hogy még nagyon kevesen jár­nak a dolgozó korosztályokból. Pedig kétszázféle hírlapunk, folyóiratunk (kö­zöttük 35-féle külföldi, fele-felerészt a szocialista, illetve a tőkésországokból) nekik is sok érdekeset nyújthatna. Itt tartjuk egyébként a könyvtár teljes ké­zikönyvállományát: kétezer kötetnyi lexi­kont, szótárat, szakkönyvet, albumot. S megfigyeltük még: látogatóink között igen kevés a nő. Több mint egy hónap tapasztalatai alapján nagyjából ugyanezt mondhatja az angyalföldi Láng Művelődési Központ hírlapolvasójának kezelője, Rose Gábornlé is, noha ők az előzetes propagandáért — ha lehet — még többet tettek. Általában azok járnak ide, akik a ház egyéb ren­dezvényeit is látogatják — s ez már ered­mény. Cziráky Lászlót és Hóbor Istvánt, a Kismotor- és Gépgyár kocsikísérőit pél­dául elsősorban a Hungária-zenekar von­zotta ide, akár Bubola Sándort, a Köny­­nyűgépalkatrészgyártó szerszámlakatosát és Ungár Kálmánt, a Láng elektromű­szerészét. S mostanában már nincs nap, hogy rövidebb-hosszabb időre be ne tér­nének a hírlapolvasóba. Gépkocsi, model­lezés, elektrotechnika — mindegyiküket más és más vonzza elsősorban. Valami­ben mégis közös az érdeklődésük, így beszélnek róla: — A cikkek, képek a világ helyzetét mutatják. Meg aztán a mi terveinket, munkánkat, belső helyzetünket, össze­ülünk itt egy sarokban, és mindent kö­zösen megvitatunk, kíváncsiak vagyunk egymás véleményére. Másnap az üzem­ben is szó eshet minderről, s akkor kü­lönösen jól jön, hogy tájékozottabbak va­gyunk. Igen, valahol itt várható a munkás­­negyedekben egyre-másra létesülő hír­­lapolvasó termek politikai és népművelési haszna. Felkeltik a legfiatalabbak tudás­vágyát is, s olyan információkat adnak a világról, amelyek az embereknek napi munkájukban is szükségesek. Megérik tehát a befektetést, azt a „plusz” — nem is csekély összegű — té­telt, amelyet a fenntartó szerv költség­vetésében jelentenek. Csak éppen azt kell még elérniük, hogy gazdag anyaguk­ra, az általuk kínált lehetőségekre min­den réteg, minden korosztály felfigyel­jen. G. Szabó László ) Nemzeti Színház Majoni Bardással, a Nemzeti Színház­ban 26-án színre kerülő „új” Rómeó és Júliáról beszélgetünk. MiKezdjük a két címszereplővel — Sztan­kay István Rómeója a melón­

Next