Magyar Hírlap, 1985. július (18. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-08 / 158. szám

6 1985. JÚLIUS 8. HÉTFŐ­nn-a KULTÚRA - MŰVÉSZET­­i­ Magyar Hírlap Megpályázta é­s megnyerte Mesterek mesterének Mint lapunk is hírül adta, egyes főiskolákon — új kezdeménye­zésként — pályázat útján került sor a főigazgatók kinevezésére. Az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskola főigazgatói posztjára heten pályáztak, a megbízatást, július 1-i hatállyal, dr. Pozsgai Lajos nyerte el.­rs Építészmérnök. Kivitelezőként kezdte a pályát, majd több mint két évtizedig tervezőként dolgo­zott, az utóbbi években a műsza­ki tervező vállalatokat irányítot­ta az ÉVM-ben. — Mi vonzotta a Thököly úti patinás épületbe, miért pályázta meg ezt az új munkakört? — Úgy éreztem, amit megtehet­tem a minisztériumban, azt elvé­geztem; kifut, amit ott rám bíztak. Itt viszont elődöm megbízatása lejárt. Három tényező motiválta, hogy megpályáztam ezt a meg­üresedett széket. Mindenekelőtt az, hogy a magyar építőipar fej­lesztése szempontjából roppant fontosnak tartom az építésirányí­tók felkészítését. Ezeket a szak­embereket pedig nem az egyetem, hanem a főiskola képezi. Jogelő­dünk, a Felső Építőipariskola év­tizedeken keresztül olyan meste­reket bocsátott ki, akik Európa­­szerte keresettek voltak, megbíz­ható szakmai ismeretekkel ren­delkeztek, és irányítani tudták az építkezéseket. Ezek — kiegészítve a szervezőkészséggel — ma is el­sődleges követelmények, termé­szetesen a mai kor színvonalán. Óriási technológiai váltások kor­társai vagyunk, s bár primátusa van a mikroelektronikának és a biotechnikának, ám ezek követ­kezetesen behatolnak az építőipar­ba is. A főiskola dolga, hogy fel­készítse hallgatóit ezek építési vonzataira. Úgy érzem, lépéshát­rányban van a képzés, és kevés is az építőipari irányító. — Ez is egyik oka tehát a lai­kus által is oly gyakran észlelt játékos szertelenségeivel, ele­­gáns,könnyed komolyságával Kosztolányi Dezső az örök ifjú­ság eleven szimbóluma volt, amíg élt. Pózait, egyénisége sugárzó bá­ját halála után átmenetileg meg­­fakította az idő. Tíz éve, amikor még József Attila volt az egye­temista korosztály legkedvesebb költője, Kosztolányi világnézeti meggyőződéstől kevésbé áthatott, vibráló szépségekkel teli poézise kevesebb hívet ejtett rabul, mint manapság. A költészettől határo­zott célokat igénylő utókor nem őt tekintette ideáljának. Azóta fordult egyet a világ: a biztosnak látszó régi értékek nem igazítanak el többé pontosan az ingatag valóságban; a világméretű fenyegetettség-érzés pedig tűnő­­dőbbre, az irracionálisra is fogé­konyabbra hangolta az elbizony­talanodó ifjúságot. Kosztolányi, a megismerhetetlennek tartott élet szépségeit ünneplő költő mind is­merősebben hangzó húrokat re­­zegtetett meg ifjú olvasóiban. A száz éve született író kortársunk­ká vált. Máté Gábor, a kaposvári Csiky Gergely Színház művésze Szegény Dezső című előadóestjén ezt a közülünk való, értünk-helyettünk szóló Kosztolányit állítja elénk. Nem hangsúlyozza külsőségeiben, csupán jelzi a megidézett és a valódi jelen idő közti stílusvál­tozást. Egyórás vers-levél-próza összeállítása addig tart, míg a díszletasztal lámpája fénykörében gőzölgő-hűtő feketekávét lassú kortyokkal el nem fogyasztja. A kávézási szertartás alatt egy rö­vid, ám teljes élet fölívelésének és elillanásának tanúi lehetünk. Füst Milán naplójegyzetei se­gítségével Máté kettős fénytörés­ben láttatja a költő egyéniségét. „Bőszült volt, hogy meg kell hal­nia, azt mondják, még a ravata­lon is bőszült volt az arca” — szervezetlenségnek. De hogyan to­vább? — A jelenlegi gazdasági hely­zetben az anyagi erők korlátozot­tak. De arra alkalmas ez a pe­riódus, hogy az agyakat fejlesz­­szük: adaptívvá —­­befogadásra késszé — neveljük a következő generációt, felkészítsük arra, hogy alkalmazkodni tudjon az új tech­nológiákhoz. A főiskola tanári ka­ra értékes hagyományokon nőtt fel, kiváló szellemet őrzött meg, a legjobb szakemberek tanítottak itt akkor is, amikor technikum volt az intézmény. Ez megköny­­nyíti a munkámat, de nehezíti is: erről a szintről fejleszteni na­gyobb feladat, mint nulláról in­dulni. — Gondolom, ez azt is jelenti, nem látványos eredményekre vá­gyik, ami az oktatás területén szükséges erény. De van-e oktatói gyakorlata? — Időnként taníthattam: az iparművészeti főiskolán 1961-ben rombízták a szerkezettervezési tantárgy megalapítását, bevezeté­sét, tanítását; meghívott előadó­ként tanítottam a Mérnöktovább­képző Intézetben, a műegyetemen, ahol államvizsga bizottsági tag voltam, továbbá ezen a főiskolán, s a Tudományos Tanács munkájá­ban már korábban is részt vet­tem. De tervezőként is nevelget­­tem fiatalokat magam körül, van „apai vénám”. S az utóbbi idő­ben — ez a harmadik motívuma a pályázatomnak — felerősödött az az igényem, hogy műszaki el­­veim­ elterjedjenek, átadhassam a tanasztalataimat. ______­____________i . — Kunényi) hangzik föl a sötétben a füsti nyi­tómondat. Ahogy a lámpafény be­világítja a pódiumot, már Kosz­tolányi ül előttünk a karosszék­ben, hogy egy utolsó kávé agy­­pezsdítő eufóriájában számot ves­sen előttünk a saját — és vala­mennyiünk — életével. Mert az ő megélt élményei rólunk is szól­nak: a mi félelmeinkről, csilla­píthatatlan boldogságvágyunkról, élni nem tudásunkról, s a szünte­lenül bennünk érlő haláltudatról, amely ellen ironikus-fölényes be­lenyugvással védekezünk. Magunkra ismerünk, amikor lelki alkatunk önromboló kény­szereiről, idegfeszültség-csiholó rossz szokásainkról, a koffein, a nikotin túlhajszolt élvezetéről be­szél. És borzongató a­ haszonelvű civilizáció „észjárását” ad abszur­dum fokozó előrelátása, amivel az emberi porhüvely újrafelhasznál­­hatóságának esélyeit latolgatja. (Tudjuk, néhány évvel később a náci haláltáborok boszorkánymes­terei túllicitálták a költő legkép­telenebbnek tűnő fantazmagóriáit is.) Nem a Kosztolányi-életmű ke­resztmetszetét, hanem a költő vi­lágképét teszi élvezetesen felfog­­hatóvá ez a kitűnően szerkesztett, magamutogató harsányságoktól mentes, együtt gondolkodásra késztető előadóest. Füst Milán kü­lönös­ kritikus búcsúztató szavai­ban pedig az utókor ítélete is megfogalmazódik az est végén a gyarlóságoktól sem mentes friss halottról: „Jó sötét a délután mé­lye és Dezső el van temetve. — A kormány egy miniszteri taná­csost küldött ki a temetésre, a főváros egy tanácsnokot. . . no, Dezső, ezért nem volt érdemes annyifelé bohócnak lenni! Akkor már a zord gőg jobb és a kis kereset! — Fáj a szívem érted.” Valac­si Anna — Mikor döntötte el, hogy az építészet lesz a hivatása? — Amikor már elsőéves voltam a műegyetemen 1950-ben. Orvos akartam lenni, vagy hidász, eset­leg magyar—francia szakos tanár. Az orvosira hely hiányában nem vettek fel, viszont ajánlották: menjek az építész karra, ott még van hely. Nem voltam azonnal boldog, de az első félév „elkapott”. A gyerekkori hármas irányultság — mint kiderült — ott egyesült. Az építészet határterület, humán és műszaki érdeklődésemet egy­aránt kielégítette. S jó tudnom, hogy a főiskola tanári karának törzsgárdája ezt a szellemiséget őrizte meg. — Mi az, amin — nyilván — mégis változtatni akar? — Előbb hadd mondjam el, tu­dom, hogy az oktatás csapatmun­ka. Tisztában vagyok a­­„primus inter pares” felelősségével, de az­zal is, hogy egy fiatal docens ese­tenként nagyobb hatással van a hallgatókra, mert közvetlen kap­csolatban áll velük. Mint tanár s mint vezető egyaránt azt szeret­ném elérni, hogy a főiskola a know-how centrikus képzést erő­sítse. Az építőipari irányítónak ugyanis elősorban a hogyannal kell tisztában lennie. Az egyetem magas színvonalon felkészített tervezőket kell, hogy adjon az iparnak, akik a mű­ kérdéseit döntik el és válaszolják meg; az üzemmérnöknek azt kell tudnia, ma hogyan. S mindkettejüknek szükségük van a végrehajtásban a technikusokra. Ezért tartom sze­rencsésnek, hogy létrejött a kép­zés hármas tagozódása. A felada­tok világosak, csak jól kell csi­nálni. — Sok sikert hozzá. Medve Imola Számvetés egy kávé mellett Avarkori­ temető Befejezték a tápi avarkori te­mető feltárásának idei munkála­tait a győri Xantus János múze­um szakemberei. Az ez évi ásatá­si szezonban 775 négyzetméteres területet fésültek át, s ötvenegy középavarkori, azaz a 7. század utolsó harmadából való sírt tár­tak fel. A sírokban lévő famarad­ványok, vasszögek, pántok példá­ul arra utalnak, hogy az avarok koporsóban helyezték a föld alá halottaikat. A koporsót fából ké­szítették, deszkáit fémpántokkal rögzítették. A használati tárgya­kat egykori tulajdonosaikkal együtt temették el. A késeket min­dig a nők mellé rakták, a férfi­aknak, viszont a derékövhöz csa­tolták, ezzel jelezve, hogy míg az asszonyok munkaeszközként hasz­nálták, a férfiak viseletük tarto­zékaként becsülték. (MTI) ------------------------------------------------------­ ­ V. Anyanyelvi Konferencia Elkészült az V. Anyanyelvi Konferencia programja. Az ötna­pos rendezvény augusztus 5-én kezdődik Veszprémben. A konferenciák rangos esemé­nyei az anyanyelvi mozgalomnak, amely a külországokban élő ma­gyarság és az óhaza közötti kap­csolattartás intézményes formá­ja. Elsőrendű célja a magyar nyelv és kultúra megőrzése és ta­nítása az úgynevezett szórvány­magyarság körében. A­ mostani veszprémi találkozó elé három fő feladatot tűztek. Címszavakban: egyházak, iroda­lom és művészetek, tankönyvek. Arról lesz szó, hogy ezeknek mi­lyen szerepük van, illetve kell, hogy legyen a­­ magyarságtudat megőrzésében, nyelvünk, kultu­rális értékeink ápolásában, és át­örökítésében a nyugati országok­ban, a tengerentúlra került egy­kori honfitársaink és leszárma­zottaik között. A konferenciára — ezúttal első ízben a külföldi magyar egye­sületek körülbelül félszáz helyről „hivatalos” delegátusokat külde­nek, továbbá több mint hetven egyéni résztvevő jelezte érkezését. (MTI) Tévénapló Egy bölcs ag­gastyán mérték­­tartásával re­gisztrálta a TV­­Híradó , ponto­sabban soros műsorvezetője Káplár F. Jó­zsef a születésnapot. Más műsor­ban talán tettek volna néhány szellemes (tréfálkozó) megjegy­­zést a huszonnyolc éves korra, a virulás és életerő idejére. Akár fel is köszöntötték volna saját magukat. Nem így a Híradó. Mondhatnánk: nem ilyen az ima­­ge-a. Ha emlékezetem nem csal — azt nem is állíthatom, hogy a kezdetektől néztem — a Híradó mindig is komoly hangvételű mű­sor volt. Mintha arculatának ki­alakítói és meghatározói nem­csak tudatában lennének a nagy­­közönség első számú hírforrása­­szerep jelentőségével, de lehető­ség szerint hangsúlyozni is igye­keznének azt. Szó ami szó, ez a szikár, méltó­ságteljes nagybácsi sokáig csak­ugyan feltétlen tekintéllyel ren­delkezett. Népszerűsége akkor sem csökkent, amikor — néhány esztendeje — elkezdték kritizálni. Megjegyzéseket tesznek a modo­rára, hiányolják bizonyos tulaj­donságait, másokat viszont fölös­legesnek vélnek. Hálátlan lenne a közönség? Vagy divatnak hódolna? Valószínűbb, hogy az eltelt esztendők fogtak ki a Híradó stí­lusán, változtatást követelve. Közvetlenebb hangvételt igényel a mai néző, szeretné, ha partner­nek tekintenék. Több millió em­berrel lenni egyszerre közvetlen­nek és tisztelettudónak,­­ nagyon nagy feladat. Kevesen képesek rá a televízióban, még kevesebben a Híradó kis csapatában. Pedig a Híradóval nap mint nap találko­zunk, háromszor is, ami egyúttal ezzel a hiánnyal is naponként többszöri szembesítést jelent. Rá­adásul nemcsak a műsorvezetők kulcsemberek — őket viszonylag szélesebb körből válogatják — ha­nem a tudósításokat készítő mun­katársak is, akiknek többs­égét az ország névről is, arcról is ismer. A legtöbb bírálat ezt a csapa­tot éri. Amíg csak a helyszínre sietnek és felteszik a szükséges kérdést, hagyján. Amikor két-há­­rom percben „lelepleznek” (ap­ró-cseprő vétségeket, de könyörte­lenül), „feltárnak”, „beavatnak”, akkor többnyire jogos a néző bosszankodása. A felületesség bár­milyen szinten ártalmas. Azok­nak főleg, akiket érint, de azok­nak is, akiket ilyen módon infor­málnak. Ha kiépül a televízió bel­politikai műsorainak struktúrája, és beidegződik a munkamegosz­tás — ennek a folyamatnak már vannak biztató jelei — bizonyára egyértelműbbek lesznek a TV­­Híradó feladatai is. A TV-Híradó azoknak a dol­goknak a körébe tartozik, ame­lyekhez mindenki ért nálunk, amiről mindenkinek van elkép­zelése. E sorok írója például sze­retné, ha a belpolitikai, a kultu­rális és egyéb hírek és tudósí­tások is olyan pergő, rövid és tár­gyilagos filmek lennének, mint amilyeneket a külpolitika blokk­jában látunk. Egyszer nem ártana utána jár­ni, mi is az oka annak, hogy a magyar televíziós híradóban olyan élesen elválik egymástól a kül- és a belpolitikai rész. Ezt a tényt „hivatalosan” is megállapította a Tömegkommunikációs Kutatóin­tézet egy korábbi vizsgálata, amely egy nemzetközi összeha­sonlító kutatás részeként készült. A vizsgálat szerint a híradónkban megjelenő külföldi valóság és a határokon belüli valóság határo­zottan elkülönül. „A kettő egy­máshoz viszonyított aránya, vala­mint a kétféle valósághoz tarto­zó események bemutatásának sor­rendje azt sugallja, hogy az iga­zán fontos dolgok külföldön, kül­földi alanyok cselekvései nyomán mennek végbe.” A hangsúlyelto­lódás egyre inkább érzékelhető; minél jobb és teljesebb a külpoli­tikai filmanyag, annál inkább. A percenként lezajló drámákkal nem tud (soha ne is tudjon!) ve­tekedni a belpolitikai híranyag. Természetes, hogy a magyar való­ság békésebb, nyugodtabb, mint a külföldé. Hát még, ha a bemuta­tott béke és harmónia hiteles, és a szerkesztés nem az óhajtott nyugalmat szolgálja, hanem a va­lóságot — kellemetlenségeivel együtt — tükrözi . . . A híradóban azonban több az együttműködés, az egyetértés, az örvendetes esemény, mint a való­ságban. Érthető önvédelmi ref­lex lenne: ha már ennyi gond, baj, tragédia fordul elő a nagy­világban, legalább házunk táján legyen nyugalom...? Meglehet, s hiába állapítják meg erről a gon­dolkodásmódról a szakemberek, hogy hamis tudatot tükröz, a vi­lág minden televíziója tekintetbe veszi, mert nem tehet mást. A már idézett tanulmány sze­rint a Híradó valóságának rea­litását, hitelességét, valódiságát, az ügyek fontosságát elsősorban maguk a TV-Híradó készítői igye­keznek bizonyítani. A több milliós nézőtábor érdeke, hogy minél el­fogadhatóbb, hitelesebb és való­dibb legyen a Híradó valósága. Virág F. Éva Csöndes születésnap I Gustav­ Mahlerről Az ötnegyed évszázada születe­tett Gustav Mahler egyike a mu­zsika valódi nagyságainak. Zene­szerzőként és karmesterként egy­aránt. Hatalmas szimfóniái, kan­tátái, schuberti mélységeket megszólaltató dalciklusai, dalai egy részét akkor írta, amikor már Debussy, Sztravinszkij, „ Bartók és mások a zene új útjain indul­tak el. Életműve kivételes példa arra, hogy mindenfajta stílus-ki­zárólagosság hirdetése és követe­lése korlátoltság. A stíluskorsza­kok nem határolódnak el egymás­tól sematikusan és hermetikusan — ez a múltra éppúgy igaz, mint napjainkra. A legkevésbé sem véletlen, hogy zeneileg is ellent­mondásos korunkban a preklasz­­szikusok reneszánsza mellett be­szélhetünk Mahler-reneszánszról is. Nagy, szerencsénk, hogy Be­­niczky Ferenc kormánybiztos 1888-as meghívásának köszön­hetően közvetlen kapcsola­tunk lett a kor e nagy muzsikusá­val. A kultúrhistóriában, de még a magyar zeneélet történetében is csak pillanat Mahler rövid éle­tének az a három éve (1888—91), amikor — huszonnyolc—harminc­egy évesen — a Magyar Királyi Operaház igazgatója volt. Ope­raházunk százegy évéből ez a három esztendő mindmáig megha­tározó. Fontosabb néhány közbül­ső évtizednél. Nem csak mai Mo­zart-, Wagner- (Mascagni-) elő­­előadásainkban, hanem zenedrá­­ma-színházunk európai színvona­lában, egész működésében jelen­való Mahler hatása. Az ő eseté­ben megvalósult valamennyi a közhelyből, amelyet formálisan pillanatemberekre is szire-szóra ráaggatnak: munkájuk hatása­— itt maradt. A Fővárosi Lapok kilencvennégy éve ezt az arcátlan címet adta a Mahler távozását közlő tudósítás­nak: „Jött—-ment”. Azt nem kö­zölte, hogy a máig sajnálatos tá­vozás „a legzichybb Zichy­­hez” (a korabeli „Hét” gróf Zichy Géza dilettáns intendánst dicsőí­tette így) hasonló, valódi jött­pienteri aknamunkája miatt kö­vetkezett be. Az idén március 18. óta Buda­pesten, a Lenin körút 61. számú ház falán tábla hirdeti: „Itt lakott Gustav Mahler”. Mai muzsikus szónokaink az avatáson operahá­zunk nagy korszakának nevezték a Mahler-éveket Azok voltak. A magyar opera­­játszás a következő évszázadban is támaszkodhat halhatatlan igazga­tójának zsenialitására. Rajk András

Next