Magyar Hírlap, 2017. szeptember (50. évfolyam, 204-229. szám)

2017-09-16 / 217. szám

publicisztika@magyarhirlap.hu Vélemény és vita 7 2017. szeptember 16., hétvége Optimizmus és fatalizmus Szerencsés Károly történész Még négy évvel voltunk az el­ső világháború kitörése előtt, a bá­tor aviatikusok gyakran zuhantak le kísérleti repülőgépeikkel, En­­desz Györgynek hívták a „betörőki­rályt”, aki megszökött a Markó utcai fogházból, és Budapesten is aggód­va figyelték, ahogy a Szajna elöntötte Párizs nagy részét. A lapok akkor is szívesen írtak panamáról, sikkasz­tásról, Tisza Istvánt záptojással do­bálták meg Szegeden, kormányt ala­kítani nem sikerült, ezért a király, Ferenc József feloszlatta a Házat. Az ellenzéki képviselők törvényköny­veket és tintatartókat hajigáltak a bársonyszékek felé, a miniszterel­nök és egy miniszter súlyosan meg­sérült. Aztán itt járt a Föld közelében vendégünk, a Halley-üstökös, Bu­dapesten pedig Theodore Roosevelt volt amerikai elnök, aki Mikszáth Kálmánnal találkozott. Közben par­lamenti választásokat tartottak, az utolsót a történelmi Magyarorszá­gon, amelyet Tisza István „Munka­pártja” nyert meg. Választójoggal a lakosság hat százaléka rendelkezett, s közülük is csak minden harmadik nyilvánított akaratot, nyíltan. A ki­rály trónbeszédében azonban nem csak a békét, munkát, de az általános választójogot is megemlítette. Nem mindenki örült neki. Aztán meg­ünnepelte nyolcvanadik születés­napját. Még senki nem sejtette, mi következik 1914-ben. De a dalai lá­mának akkor is menekülnie kellett Tibetből, sztrájkok és összeesküvé­sek borzolták a kedélyeket Európá­ban, Genfben utolérte a sorsa Lu­chenit, Erzsébet királyné gyilkosát, aki végzett magával. Ebben az évben Ady Endre a Pes­ti Naplóban elképesztő vízióval állt elő Franciaország jövőjéről, ponto­sabban arról, hogy Franciaország „megunja egy két évszázad alatt tönkrement nagyúr sorsát viselni”, és szépen áttelepszik oda, ahol újból nagyúr lehet, Afrikába. Úgy tűn­het, a szerző az észak-afrikai francia gyarmatosításról ír, de nem egészen. Még imádott Párizsától is köny­nyen búcsúzik, mondván, hogy az új Karthágó már készül a régi Párizs helyébe. Ő már akkor tudta, hogy „Franciaország a világ egyik legelső muzulmán országa.” S, hogy mi lesz ebből? „A szentül frivol francia opti­mizmus a mohamedán fatalizmus­sal összeházasodik.” Hogy ez mit jelent, valószínűleg maga sem tud­ta. És biztosan nem sejtette, hogy a dolog pontosan fordítva fog történ­ni bő száz év múlva. Nem Franciaor­szág költözik Afrikába, hanem Af­rika Franciaországba! És Párizsban, Marseille-ben, meg a többi nagyvá­rosban tényleg készül valami, de az megközelítőleg sem Karthágó lesz, hanem valami egészen más. Mond­juk a száz évvel ezelőtti órán, ahol este sötétedéskor bezárják az euró­paiak lakta városrész kapuit, s a fa­lakon a katonáknak tűzparancsuk lesz. Ostromlott vár lesz ez, amely el is esik. Vagyis, ahogy Ady mondja: „a francia nép igaz, született tehet­séggel vállalhatja el, hogy arabus le­gyen majd a többi arabussal.” Most, amikor Franciaország la­kosságának minimum tíz százaléka muszlim - s akkor nem beszéltünk a más vallású afrikai bevándorlókról -, és olyan misztikus szavak röpköd­nek a levegőben, mint integráció, demográfia, munkaerő, érdemes el­gondolkodni azon, amit bő száz éve papírra vetett Ady. Szerinte itt Euró­pában „Mohamed és tanításai ellen a mai kultúra érdekében így is, úgy is csak a francia oltás segíthet. Ez az a kultúrás, jeles méreganyag, a fran­­ciaság, mely szérumként hathat be­teg, barbár szervezetekben.” Azt hi­szem erre a „méreganyagra” építené Macron az új francia nagyhatalmat, Merkel a németet, és nem veszik ész­re, hogy az oltásukkal szemben már régen immunis a beözönlő muszlim tömeg, s maga terjeszti a saját szé­rumát, mérgét. Amelyről mélyen meg van győződve, hogy az egyet­len igaz gyógyszer. Jobban meg van győződve, mint mi, keresztények mostanában. Ady Endre kiválasztott em­ber volt, tévedéseiben is figyelem­re méltó. Ferenc József korában leír­ta, hogy Európa el fog barbárosodni (iszlamizálódik), Franciaország meg Afrikába költözik. Utóbbiban téve­dett, remélem előbbiben is. Minden­esetre Franciaország­­ a rettenetes huszadik század után engedelmes szövetségesre lelt a meghasonlott Németországban, amely munkával, pénzzel finanszírozza azt a nagysza­bású elképzelést, hogy új Európát, új kultúrát, új történelmi korsza­kot teremtsenek. Ezt a lehetőséget érzi Macron, de talán érzik már Né­metországban is, hogy kicsit túllőt­tek a célon 2015-ben, milliónyi mig­­ráns befogadásával. Franciaország így „víg fatalizmusra” kényszerí­ti Európát, de én nem hiszem, hogy maguk a franciák könnyed elegan­ciával fúrnának a kiáradt Szajna vi­zébe. A németek réveteg odaadása mögött pedig ott a kegyetlen és kí­méletlen gazdasági érdek. Párizs­ban és Berlinben még úgy érezhetik, van csodaszérumuk: kezelni tudják a helyzetet. Akik legelsőként kezd­ték­­ az angolok­­, már tudják, hogy nem megy. Menekültek is abból a keretből, amelyet már inkább bék­lyónak, mintsem a fejlődés motor­jának tekintettek. Nem lehet tudni a huszonnegyedik óra előtt vagy után tették-e meg ezt a lépést. Franciaország nem költözött Afri­kába, Afrika viszont Franciaország­ba költözik. Londonnal már nem tarthatunk, gyanítom, Franciaor­szággal sem. Amúgy is rossz a ta­pasztalatunk. Ott van Clemenceau alkotása, Trianon, vagy éppen Ri­­dault 1946-os „jóindulatú” kérdése a magyar miniszterelnökhöz, hogy „Mikor vándoroltak be azok a ma­gyarok Romániába és Csehszlovákiá­ba?” Macron ugyanezt megkérdez­hette mostani útján vendéglátóitól Bukarestben vagy Pozsonyban. Mégis csak Berlin lesz a kulcs. A huszadik század egyik legnagyobb magyar politikusa, Sulyok Dezső ezt úgy fogalmazta meg több mint fél évszázada, hogy nagyon sok függ attól, képes lesz-e a kontinens leg­nagyobb hatalma a „perempoliti­ka” helyett, a centrális Európa élére állni, immáron a többi nép tisztele­­te jegyében. London, Párizs, sőt Ró­ma is végveszélyben van. Isztambul és Moszkva, amely egykori birodal­mai révén szintén döntően befolyá­solta sorsunkat, ugrásra kész. A pe­rem peremén vannak, de ellátnak Közép-Európába. A centrális poli­tika központjai Berlin, Varsó, Buda­pest, és tenném hozzá: Bécs, Prága, Pozsony. Az atlanti politika megbu­kott - írta Sulyok ,1918 és 1945 után is. Megbukott a kommunizmus és a nemzeti szocializmus szörnyű tér­hódítása miatt, a világ végzetes ket­tészakadása miatt, amellyel Közép- Európát kiszolgáltatták mindkét szélsőségnek. (És visszavetették a fejlődésben újabb fél évszázaddal!) És bukásra áll ma is, főként a migrá­ción és globalizáción alapuló kultu­rális és nemzeti önfeladás révén. Két véleményt idéztem a régmúlt­ból, amelyekben sok tévedés, de sok igazság is megbújik. London, Pá­rizs vagy Róma nélkül elképzelhe­tetlen Európa. A perem merre húz? És a nagy kérdés: Berlin most velük tart, és talán bukik? Kár, hogy ezt a kérdést a mostani német választá­si kampányban alig hallani. Közép Európának ma történelmi feladata van: Európát, benne a német, fran­cia, olasz nemzetet s akit még lehet, megmenteni, jobb belátásra bírni vagy legalább felébreszteni. Felleng­zősen nagy és kivitelezhetetlen fel­adatnak tűnik. Aránytévesztésnek, önhittségnek, megalomániának. Én mégis hiszek abban, hogy si­kerül. Sikerül, mert a francia, olasz, német kultúra maga az élet és nem valamiféle szérum, oltóanyag. És él­ni akar. Miként a francia, német és olasz nemzet is. Mi itt tudjuk ezt, ezért küzdünk saját nemzeti meg­maradásunkért, kultúránkért, igaz­­ságainkért Varsótól Budapestig. Túl sokszor töröltek le a térképről és ma is túl sokszor fojtják belénk a szót Kolozsvártól Szabadkán át Kassáig és Beregszászig. És Brüsszelig. Nem akarom, hogy Európában is szimbo­likus vagy tényleges falak épüljenek a városokban, amelyek kapuit sö­tétedéskor bezárják, és az őrök tűz­­paranccsal rendelkeznek. Nem sze­retném, hogy Afrika, a Közel-Kelet vagy bármely más földrész és régió belénk költözzön. Fegyverrel, erő­szakkal, rablással, megalázással ne­künk sincs náluk semmi keresni­valónk. Nem is volt soha. Sokkal inkább a Szajna vagy a Duna partján, még ha gyakran Démonok is űznek csúfot velünk, akik elhitetik, hogy optimisták és fatalisták is lehetünk egyszerre! A kezdet Elemista iskolásfüzetem első ol­dalára a következő mondatot ír­tam: „Isten nevében kezdem el.” Most, amikor a szeptember nap­jait éljük, eszembe jut ez a feleme­lő néhány szó, amely tartást adott a kisembernek. Egy mondat, amely­ben mindegyik szó hangsúlyos volt. Másként fogta a ceruzát vagy a tollat a kezében az, aki ilyen mondatot vé­sett a füzetébe. De hát ez már a múlt. Hittől, hitetlenségtől függetlenül a szeptember a kezdés hónapja. Érez­hető ilyenkor a tenni akarás, a neki­buzdulás. És nemcsak a nebulók év­kezdése a hosszú és élményt nyújtó nyár után, hanem mindenkié. Tu­datosan és tudat alatt. Másként te­kintünk életünk sodrására, ha el­jön a szeptember. „Az ökörnyállal kezdődik, a mustszagú erjedéssel, a dáliákkal, a színházi bemutatók­kal - írja­ a hónapról Márai Sándor, és hozzáteszi: - Még a világminden­ség is benne van, s minden, amit az ember az élettel és halállal kapcso­latban érez.” A szeptemberi kezdet hangütés, ébredés, tiszta fény, gyü­mölcsorgia, apám születésnapja, vonulás előtt a mezei pacsirta dala. A napsugár aléltan, fakón permetez, a nyár zörgő falevelekben bújik meg. Ha nem tudod, hogyan kezdj hoz­zá jól, kezdj hozzá rosszul - de kezdj hozzá! - kapjuk a tanácsot a böl­csektől. Varázsmódszer ugyanakkor nincs. Akár életünk minden órájá­ban új lapot kezdhetünk. De a szep­temberi kezdet felülmúl minden hó­napot. Olvastam, hogy aki ebben a hónapban kezd el valamit, a felét már elvégezte annak, ami vár rá. Va­jon így van-e? Sokkal inkább meg­állja a helyét az, hogy amíg nincs félig készen, addig nem is mondhat­juk, hogy elkezdte. A szeptember hitelesebb, emberibb a szememben, mint az ígéretekkel teli január. Az évkezdő hónap hivalkodó, a szep­temberi kezdet elmélyült józanság. Átvitt értelemben is. Ahogy különb­ség van a cselekvés és a tett között. Cselekedni azt jelenti, hogy csiná­lunk valamit céllal vagy cél nélkül, van ugyan kezdete, de nem tudjuk, mire jutunk vele. A tett az emberi munkálkodás olyan eleme, amely­nek pontos kezdete, pontos vége, jól körülírható célja, és minősíthető eredménye van. Erre kapunk jogo­sítványt a szeptembertől. Milyen találóan fejezi ki Zorba, a görög a kezdet, az indulás, a rajt kér­­lelhetetlenségét, amikor azt mond­ja: „Táncolni kell, Uram. A zene majd csak megjön valahonnan!” Leonardo da Vinci sokat kísér­letezett azért, hogy megfelelő lak­kot állíthasson elő, amellyel az­tán a kész festményeket bevonhatja és tartósíthatja. X. Leó pápa egy­szer festményt rendelt nála, és Leo­nardo már hajnalban hozzálátott, hogy olajakat és füveket főzzön, és ezáltal kapja meg a megfelelő lak­kot. Amikor a pápa ezt meghallotta, felkiáltott: „Jaj nekem, ez az ember nem jó semmire, mert már a mun­kája végére gondol, holott még meg sem kezdte.” Elfogadható bölcses­ség: nem látható egyszerre a dolgok kezdete és vége. De az is igaz, hogy sohasem beszélhetünk végről, ami ne jelentené valami újnak a kezde­tét. Ezt érezzük Petőfi költemény­ében, a Szeptember végén soraiban is. A napok vége az őszre, az elmú­lásra emlékeztet, de Kosztolányi Dezső megerősít bennünket: „Sze­retem a temetőket. Nem, mert vala­mi befejeződik itt. De mert valami, valami elkezdődik...” Kő András újságíró

Next