Magyar Hírlap, 2017. szeptember (50. évfolyam, 204-229. szám)
2017-09-16 / 217. szám
Nem a tehetségben, hanem a kemény munkában hiszek - ez az ars poeticája a ritmikus gimnasztika valaha volt legeredményesebb magyar versenyzőjének, aki ma már edzőként oktat versenyaerobikot. Sinkó Andreával beszélgettünk karrierről, női szerepekről, továbbá arról, hogy milyen volt művészcsaládban felnőni. Az olimpikonnak a sporthoz és a művészethez való vonzódása egészen kis korában kezdődött. Ez nem meglepő, hiszen Sinkó Andrea színészcsalád sarja, édesapja Sinkó László, nagybátyja Sinkovics Imre, és rajtuk kívül mások is foglalkoztak színészettel a családban. „Viszonylag későn, tízévesen kezdtem el komolyan sportolni. Sporttagozatos iskolába jártam, ahol tízéves korban mindenkinek kötelező volt a versenysport választása. Kezdetben hetente kétszer edzettem, tizenhárom éves koromban pedig elkezdtem versenyezni. Akkor már átkerültem az edzőmhöz, Kovács Györgyihez, aki egészen a szöuli olimpiáig foglalkozott velem. Onnantól kezdve beindult a gépezet, heti négy-öt edzéssel, nyáron maximum egy-két hét szünettel, emellett edzőtáborokkal telt az életem” - emlékszik vissza. Sinkó Andrea tizenöt éves volt, amikor bekerült a felnőttválogatottba. Ugyanakkor, mint mondja, nem bánta meg, hogy a versenysportnak szentelte az életét tizenévesen. ,A gyerekkori társaságomat, amellyel a mai napig éves szinten összejárok, a csapattársaim jelentették, hiszen az osztálytársaimmal sokkal kevesebb időt töltöttem. Nem maradt ki azonban semmi sem az életemből. Ezzel a társasággal ugyanúgy eljártunk szórakozni, a szerelmek pedig a tornateremben szövődtek a tornászokkal vagy más sportolókkal. Azok a dolgok tehát, amiket egy fiatal csinál, az én életemben is megvoltak, nyilván más arányokkal, hiszen egy fegyelmezettebb életmódot kellett követnem” - mondja. Bár felvetődik a kérdés, hogy elvárták-e a családban a színészi pálya választását, Sinkó Andrea határozottan állítja, nem volt ilyen nyomás, éppen ellenkezőleg. „Az öcsémmel megtapasztaltuk, hogy mivel jár a színészélet. Alig láttuk aput, hiszen amikor hazaértünk az iskolából, ő már elment dolgozni, és amikor hazajött az esti előadásról, mi már aludtunk. Akkor tudtunk csak együtt lenni, amikor nagy ritkán volt szabad hétvégéje, ilyenkor kirándultunk, családként voltunk együtt. Persze, amikor elmentünk a színházba és megnéztük aput, nagyon büszkék voltunk rá” --meséli Sinkó Andrea. Elmondása szerint fel sem merült benne, hogy a színészetet válassza, egészen addig, amíg a tornát abba nem hagyta. Akkor huszonegy éves volt, és már elkezdett edzőként dolgozni. „Ekkor elgondolkodtam ugyan azon, hogy milyen lett volna, ha a színészetet választom, de végül ezt lezártam magamban úgy, hogy majd a következő életemben lehet, megpróbálom” - jegyzi meg mosolyogva. Folytatása a II. oldalon Hasznosat tenni Nem végzetes vonzer 0916 A Magyar Hírlap hétvégi melléklete 2017. szeptember 16. Szerkesztette: Petén Péter Művészeti vezető: Salát Zalán Péter F an a tiz m u s Kosztolányi Dezső: A játék A játék. Az különös. Gömbölyű és gyönyörű, csodaszép és csodajó, nyitható és csukható, gomb és gömb és gyöngy, gyűrű. Bűvös kulcs és gyertya lángja, színes árnyék, ördöglámpa. Játszom innen-életemmel, búvócskázom minden árnnyal, a padlással, a szobákkal, a fénnyel, mely tovaszárnyal, a tükörrel fényt hajítok, a homoknak, a bokornak, s a nap - óriás aranypénz - hirtelen ölembe roskad. Játszom két színes szememmel, a két kedves, pici kézzel, játszom játszó önmagammal, a kisgyermek is játékszer. Játszom én és táncolok, játszom én, mint sok dolog. Látszom fénybe és tükörbe, játszom egyre, körbe-körbe. Játszom én és néha este fölkelek, s játszom, hogy akik alusznak, gyerekek.