Magyar Hírlap, 2017. szeptember (50. évfolyam, 204-229. szám)

2017-09-16 / 217. szám

Nem a tehetségben, hanem a kemény munkában hiszek - ez az ars poeticája a rit­mikus gimnasztika valaha volt legeredmé­nyesebb magyar versenyzőjének, aki ma már edzőként oktat versenyaerobikot. Sin­­kó Andreával beszélgettünk karrierről, női szerepekről, továbbá arról, hogy milyen volt művészcsaládban felnőni. Az olimpikonnak a sporthoz és a művészet­hez való vonzódása egészen kis korában kez­dődött. Ez nem meglepő, hiszen Sinkó And­rea színészcsalád sarja, édesapja Sinkó László, nagybátyja Sinkovics Imre, és rajtuk kívül mások is foglalkoztak színészettel a család­ban. „Viszonylag későn, tízévesen kezdtem el komolyan sportolni. Sporttagozatos iskolá­ba jártam, ahol tízéves korban mindenkinek kötelező volt a versenysport választása. Kez­detben hetente kétszer edzettem, tizenhárom éves koromban pedig elkezdtem versenyezni. Akkor már átkerültem az edzőmhöz, Kovács Györgyihez, aki egészen a szöuli olimpiáig foglalkozott velem. Onnantól kezdve beindult a gépezet, heti négy-öt edzéssel, nyáron ma­ximum egy-két hét szünettel, emellett edző­táborokkal telt az életem” - emlékszik vissza. Sinkó Andrea tizenöt éves volt, amikor be­került a felnőttválogatottba. Ugyanakkor, mint mondja, nem bánta meg, hogy a ver­senysportnak szentelte az életét tizenévesen. ,A gyerekkori társaságomat, amellyel a mai napig éves szinten összejárok, a csapattársa­im jelentették, hiszen az osztálytársaimmal sokkal kevesebb időt töltöttem. Nem maradt ki azonban semmi sem az életemből. Ezzel a társasággal ugyanúgy eljártunk szórakozni, a szerelmek pedig a tornateremben szövődtek a tornászokkal vagy más sportolókkal. Azok a dolgok tehát, amiket egy fiatal csinál, az én életemben is megvoltak, nyilván más ará­nyokkal, hiszen egy fegyelmezettebb életmó­dot kellett követnem” - mondja. Bár felvetődik a kérdés, hogy elvárták-e a családban a színészi pálya választását, Sin­kó Andrea határozottan állítja, nem volt ilyen nyomás, éppen ellenkezőleg. „Az öcsémmel megtapasztaltuk, hogy mivel jár a színész­élet. Alig láttuk aput, hiszen amikor hazaér­tünk az iskolából, ő már elment dolgozni, és amikor hazajött az esti előadásról, mi már aludtunk. Akkor tudtunk csak együtt len­ni, amikor nagy ritkán volt szabad hétvégé­je, ilyenkor kirándultunk, családként voltunk együtt. Persze, amikor elmentünk a színház­ba és megnéztük aput, nagyon büszkék vol­tunk rá” --meséli Sinkó Andrea. Elmondása szerint fel sem merült ben­ne, hogy a színészetet válassza, egészen ad­dig, amíg a tornát abba nem hagyta. Akkor huszonegy éves volt, és már elkezdett edző­ként dolgozni. „Ekkor elgondolkodtam ugyan azon, hogy milyen lett volna, ha a színészetet választom, de végül ezt lezártam magamban úgy, hogy majd a következő életemben lehet, megpróbálom” - jegyzi meg mosolyogva. Folytatása a II. oldalon Hasznosat tenni Nem végzetes vonzer 0­9­16 A Magyar Hírlap hétvégi melléklete 2017. szeptember 16. Szerkesztette: Petén Péter Művészeti vezető: Salát Zalán Péter F an a t­i­z m u s Kosztolányi Dezső: A játék A játék. Az különös. Gömbölyű és gyönyörű, csodaszép és csodajó, nyitható és csukható, gomb és gömb és gyöngy, gyűrű. Bűvös kulcs és gyertya lángja, színes árnyék, ördöglámpa. Játszom innen-életemmel, búvócskázom minden árnnyal, a padlással, a szobákkal, a fénnyel, mely tovaszárnyal, a tükörrel fényt hajítok, a homoknak, a bokornak, s a nap - óriás aranypénz - hirtelen ölembe roskad. Játszom két színes szememmel, a két kedves, pici kézzel, játszom játszó önmagammal, a kisgyermek is játékszer. Játszom én és táncolok, játszom én, mint sok dolog. Látszom fénybe és tükörbe, játszom egyre, körbe-körbe. Játszom én és néha este fölkelek, s játszom, hogy akik alusznak, gyerekek.

Next