Magyar Hírlap, 2017. szeptember (50. évfolyam, 204-229. szám)

2017-09-16 / 217. szám

III. 2017. szeptember 16. Válogatás Jókai Mór elbeszéléseiből (1 .) ... m­e­s­t r­a­m aztán kimángorlotta kegyelmedet, mint a s­z­a­p­ult vásznat A két szász Apafi Mihály uram idejében sokat járt a szász választófejedelem Erdélyországban; úgy lát­szott, hogy nagyon megszerette azt az eredeti, őssajátságú fajt, míg az erdélyi urak is megked­velve a vidám és bátor, a mulatságra mindig kész s legmerészebb kalandokra vállalkozó ifjút, kézről kézre adták a fejedelmi vendéget; egész Erdélyben létele egy folytonos lakodalom volt, ma itt, holnap amott, mindenütt vendégszerető kiskirályok, mindenütt déli hölgyek, minde­nütt új kaland. E szilaj mulatozás közben udvari cselédsége úgy szertemaradozott tőle, hogy utoljára az ország minden részeiben lehet­ belőlük találni, csak nála senkit. A magyar urak cse­lédei elmarasztották a szász cimborákat, s ha a fejedelem valaha egy fullajtárt Kolozsvárról el­küldött Felvincre, az előbb bejárta Vásárhelyt és Dévát, míg oda eljutott, ahova küldve volt. Így történt egy ízben, hogy egy fullajtárja a szász fejedelemnek el lévén küldve Fejérvárra valami sürgetős levéllel, Enyeden összetalálkozott Toldalagiék lovászaival, azok leitatták, fél­­kótyagosan nekiindult az útnak, az útban összejött Apor hajdúival, kik éppen menyasszonyt vittek Sólymosra; a lakodalmas nép elfogta a legényt, elvitte magával; Sólymosról odább ment a násznép korlátába a vőlegény apjához Balázsfalvára; a fullajtárt oda is elvitték magukkal, s mi­után ott egy kicsinyt kijózanodván, kérdezősködik, hogy merre menjen Fejérvárra, olyan szé­pen útbaigazították, hogy estefelé csakugyan eljutott Szebenbe. Nem tévesztett el egyebet, csak azt, hogy nyűgöt helyett délnek tartott. Itt aztán megértve a városházán, hogy tíz mérfölddel van messzebb Fejérvártól, mint reggel volt, elkezde hathatósan káromkodni minden nyelven, szidta a szebenieket, mintha azok té­vedtek volna el, nem ő, mire nézve jónak láttatott minél hamarabbi bekvártélyozása valami jó emberhez, ki a szászok közt legvendégszeretőbb volt. Az egy becsületes vargamester volt a bástyasoron, ki is megértvén, hogy a szász választó­­fejedelem fullajtárja jön hozzá szállásra, igen megörült, gondolván, milyen jól fog ő mulatni e messze földrül jött rokonnal, ki vele azon egy nyelvet beszélt, és kiálla előre a kapuban, s föltevé zöld bársonysipkáját, hogy legyen mivel köszönnie az érdemes vendégnek. A fullajtár nem soká váratta magát, s miután a hellebárdos, aki odáig vezette, rábízta őt a gaz­dájára, összeölelkezett, összecsókolózott vele; a varga bevitte őt tisztaszobájába, leültette a ló­cára, az inas lehúzta csizmáit és menten kifényesíté; a két szász ezalatt diskurzushoz látott. Előbb a fullajtár beszélt a vargának, azután a varga beszélt a fullajtárnak, s miután mind a ketten eleget beszéltek egymásnak, akkor jutottak arra a tudomásra, hogy egyik sem érti, amit a másik beszél. - Der Duivel! - kiálta fel János varga, lecsapva zöld bársonysüvegét az asztalra, - tud kend magyarul? - Hogyne tudnék? Esztendeje, hogy itt őgyelgek. - No hát beszéljünk magyarul, mert amit németül szóltál, azt nem értem. Tehát beszéltek mindketten magyarul. És mivel tudvalévő dolog, hogy a bor minden nyelvre megtanít, tehát hogy annál jobban megértsék egymást, előhozott János mester egy nagy veder jóféle bort, azt két kupával az asz­talra tette, s nekifeküdtek mind a ketten. Mindkettő gyakorlott bajnok volt ilynemű harcokban, folyt a beszélgetés oly fennhangon, mintha veszekedtek volna. - Hiszen kend is csak győzi, János mester, én is győzöm,­­ szólott a fullajtár - de úgy mégsem győzi senki, mint az én uram, az maga megiszik egy ülő helyében egy vederrel. - Megiszik Apafi Mihály uram kettővel - viszonzá a varga. - De nem megy ám ennek a fejébe. - Biz Apafi Mihály uram sem tölti azt oda. A fullajtár meghúzta az orrát, s elhallgatott. Jónak látta egy pohár borral növelni haragját, úgy kezdett megint a szóhoz. - Hallja kend, az én uramnak van egy akkora karbunkulusa a gyűrűjében, mint egy dió. - Van Apafi Mihály uramnak hat, akkora, mint a fejem! - kiálta villogó szemekkel a varga. A fullajtár fújni kezde dühében, odakönyökölt a varga elébe, s félvállról intézve hozzá a szót, monda: - Hallja kend,­­ az én uram olyan erős ember, hogy egy malomkövet felvesz a vállára. - Elevenen? - kérdé flegmatice a varga, két könyökkel tehenkedve az asztalra. - Megveszett kend? Mit elevenen? A malomkövet? - No, mert Apafi Mihály uram felveszi ám a vállára az eleven bivalyt! A fullajtár lecsapta az asztalra a kupát s ordított, ahogy kifért a torkán. - De azt mondom kendnek, hogy mikor az én uram megfogja így a kezében a nehéz ezüstku­pát, úgy meg tudja azt szorítani, hogy összevissza horpad, s kiömlik belőle a bor! - Azt Apafi Mihály uram is megcselekszi, csakhogy ő előbb kiissza belőle a bort. A fullajtár tökéletesen le volt gázolva, mérgében mit tehetett egyebet? kiitta a kupáját, s megint teletöltötte. - Szállók kendnek, varga gazda - szólt, a vargára köszöntve a poharat. -Állok elébe. - Az én uram, a választó herceg egészségéért! - kiálta, odanyújtva kupáját. A varga elvette, kiitta és mondá: - Isten éltesse sokáig. Ekkor a varga merítette meg a maga kupáját, s a fullajtárra köszönte. - Ez meg az én uramért, Apafi Mihály fejedelemért! A fullajtár zsebbe dugta a kezeit, s elfordult az asztaltól. - Köszönöm, varga gazda, nekem már sok volt a bor. - Soké? De több lesz, ha a nyakad közé öntöm az egész vederrel! - szólt a varga dühbe jővén. A fullajtár elkezdett nevetni, s csúfondárosan faragta ujját a varga orra alatt. - Azt mondom, öcsém - szólt a varga - hogy nyúlj ehhez a kupához, s ne várd, hogy az nyúljon te hozzád, mert azt nem köszönöd meg. A fullajtát látva, hogy a varga haragszik, még erősebben hahotázott, s minden módon inzul­­tálta a dühöngőt. A varga mindig alantabb kezde beszélni társához, mint szokása az embernek, mikor már közel van hozzá, hogy valakit főbe üssön. - Még egyszer kérdem tőled, édes öcsém, - szólt a varga moderate, oly szelíden, mintha kö­nyörögne, - iszol-e vagy sem? - s amint erre a fullajtár még nagyobbat röhögött, úgy vágta hoz­zá a kupát, hogy az székestül hanyatt dúlt. Erre a fullajtár is dühbe jött, s kirántva széles vadászkését, nekirohant a vargának, vérben vil­logó szemekkel. De János mester sem volt rest, hanem előkapott egy fokosbaltát a szegletből, s miután a vadászkést kiütötte ellene kezéből, nekiesett a fokossal, s úgy elverte, úgy elpáholta azt, mint a kétfenekű dobot, míg csak a fullajtár, bornak és ütlegeknek sokasága miatt le nem esett a lábáról, akkor aztán szépen lefektette az ágyba, s reggelig ott hagyta nyugodni a műhelyben. Reggelre kelvén az idő, a fullajtár is fölveté szemeit, s hát imé, amint kezeit, lábait kezdené mozgatni, el nem tudja képzelni magában, hogy mi lelhette őt? Semmi csontja sem volt helyén, ahova csak tapintott, mindenütt fájt valami részecskéje. - Ugyan mi bajom lehet nekem? - kérdezősködök az ott levő inasoktól - úgy érzem magamat, mintha valaki az éjjel álmomban szörnyen megdöngetett volna. - Azt ugyan jól álmodta kend, - felelt neki az egyik inas - mert az éjjel bor mellett összekap­tak kendtek a gazdámmal, mestram aztán kimángorlotta kegyelmedet, mint a szapult vásznat. A fullajtárnak ekkor jutott eszébe a múlt éji mulatság. Rögtön egész méltatlankodással fel­­vánszorgott fekhelyéről, s ment panaszra Veterani tábornokhoz, aki akkor legnagyobb úr volt Szebenben, igen derék vitéz úriember, a magyarságnak nagy védelmezője volt, és a jó tré­fát sem utálta. Ehhez járult nagy sántikálva a fullajtár, elbeszélte, hogy őt a gazdája megveré, de elhallgatta, hogy miért? megmutogatta kék foltjait, és nagy elégtételt óhajtott. A tábornok odahivatta a vargát, s szembesítve a peres feleket, elmondatá magának a dolgot, melyet is elejétől végig jól megértvén, nyúla a zsebébe, s kivon belőle egy tízes aranyat, azt adá a vargának, mondván: - Imhol kendnek, amért ide fáradt. Kend pedig, fullajtár uram, már megkapta a magáét, az a kendé marad. Egyébiránt jövendőre tanulja meg kend, hogy ha inni akar, igyék a többi fullajtá­rokért, vagy akár a Hofmesterért, de az azon fellyül való személyeknek egészségéérti ivást bízza kend különb emberre. Kend is pedig, varga mester, ha máskor szomjazik, igyék a varga komá­kért, igyék a varga céhmesterért, a fejedelem egészségéért való italnak pedig hagyjon kend bé­két - mert kend nélkül is eleget isznak azért!

Next