Magyar Hírmondó 11. (1797. január-június, 1-52. szám)

1797-02-14 / 13. szám

nyáján. Nem voltak ezek a’ Gyermekek oly háládatlan érzésűek, a­ milyeneknek látszottak; hanem oly kevés tapasztalással birtak, hogy mindent el hittek, a’ mit Más mondott Nékik, ’s igen meg hittek kivált egy ál­nok Vad-embert, a’ ki közzéjek tsap­­ta magát, ’s hízelkedett Nékiek, hogy an­nál könynyebbenn meg­ehesse őket, mi­­nekutánna nem lenne többé akadálylyára a’ Jó-Ember, a’ minthogy ez, meg is tör­tént nem sokára. Nagy része a’ Kis-gyer­­mekeknek, el felejtette mind azt a’ jót­, melyet az öreg Atytyok tett ő vélek ; tsu­­folni kezdették Azt, és telyességgel nem fogadták szavát. Ekkor már nyilvánn kezdte magát mutatni a’ Vad- Ember, fel­kutatott minden ládákat , magához vette az Elés ház’ és Pintze’ kúltsait, és hogy annál erőssebbé tehesse magát, ki mustrál­ta a’ Házból mind azokat, a’ kik meg nem voltak ezen újjításokkal elégedve ; a’ töb­beknek pedig mindent osztogatott, a’ mit kértek tőle, úgy hogy ezek jó kedvvel vol­tak ’s tántzoltak a’ Vad-ember előtt, ’s nem is ügyeltek többé az öreg Atytyokra, kit a’ bánat és kétségbe-esés eresztett. De meg bánták nem sokára, mert az alatt míg ők ettek ittak és tántzoltak, a’ Vadem­ber meg­vetette minden erejét, hogy őket egybe­lánc­olhassa. A­ Vad­embereknek jó appetitusuk szokott lenni. Ez, a­ ki soká

Next