Magyar Hírmondó 20. (1801. július-december, 1-52. szám)
1801-09-11 / 21. szám
364 Középpontba lévén, tisztán kimutatja Miilyen még az ember ’s földünk’ ábrázatja. —• 1 . van a’ legvégső oltára Pallásnak , Az emberiségnek, a’ tsínosodásnak. Ezen túl keletre nevet a’ szép Moldva, De a’ termés elme nints mással megtoldva. 6.) Tovább, túl az Éjszín tengernek habjain, Vad Tatár lovagol gazos parlagjain; Túl a’ zömök K álmuk hordja sátorfáit; Túl ✓a’ Mongol járja salétrom-pusztájit; Azon túl lakoznak a’ Mándjuk’ fijai, A’ tarka tigrisek, ’s a’ Hajnal’ lovai. — 7.) Ezek mind okosok, emberek, — de vadak, Kiknek, őseinkként, fő tzéljok a’ hadak , Kikben a’ hódítás nemtelen szerelme Elfojtja, a’ mit hoz a’ jó föld, szép elme. És ki az, ki végig nézvén e’ pusztákat, E’, Világunk’ felét ellepő hordákat, 8.) Ne borzadna, vagy is ne sírna ezekre A’ még szerentsétlen félig emberekre? —Fordúlj azért, Elmém, boldogabb táj felé. 9.) Hol már a’ népeket az Esz felneveié, Szemléld végig Erdélyt és Magyarországot, Hol érteni kezdik már a’ napvilágot; Járd el Germania’ hajdani bakonnyát, És tsudáld most benne a’ múzsáknak honnyát; 6.) Termés-arany, terméskő; termés-elme. 7.) A Mandsuk’ földön vadászsza a’ tigriseket a* Mandschu nemzetből való Chinai Császár; legvégső föld az. N. keleten, g.' Horda a’ hordozóskodó (nomadizáló) népeknek egy falkája. 9.) Napnyúgot felé.^