Magyar Horgász, 1959 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1959. január / 1. szám

Nagy Ferenc, a Fővárosi Csator­názási Művek dolgozója a vattás málé hasznosságáról ír leveleiben: „A vatta vékony szálait ráborítottam­ a laposra nyomott man­éra, majd össze­gyúrtam Ezzel a csalival egy­más után fogtam a dévéreket, sőt egy rákot is kihúztam, amit pedig nehéz megfogni. Ela­vaslom, hogy a sporttársak is próbálják ki ezt a csalit.” A vattás máiét mi is javasolhat­juk. Nagy Ferenc, minit levelében közli, mér évek óta használja s va­lóban, a smáléba gyúrt vatta hasz­nos szolgálatot tehet a dévérezésnél, de nemegyszer a pontyázásnál is. Készítése rendkívül egyszerű. Leg­helyesebb, ha már a horogra előké­szített borsónyi máléba gyűrűink egy kevés vattát. Amikor a halaik órátato­­san kapnak, megakadályozhatjuk vele, hogy észrevétlenül lelopják a csalit. Persze,­­ha nem túl messzire vetünk, vagy éppen­­könnyű úszós felszereléssel állóvízben horgászunk, nincs szükség ilyen csalafintaságra. Előnye inkább a folyóvizekben ér­vényesül, ott is elsősorban a fene­­kező horgászatnál. Sodró vízben még a legéberebb horgászfigyelmet is rászedheti az óvatosan kapó dé­­vérkeszeg vagy ponty A víz válta­kozó húzása becsaphat bennünket, ha pedig reflexeink lassúak, szin­tén könnyen lekéshetünk a lehelet­­finom kapásról. Ilyenkor jó „man­kó” a vattás másé, mert még a leg­puhábbat is nehezen tudja a hal horgunkról lecsenni. Sok esetben kénytelen újra felszívni a csalit, a kapás erőteljesebben látszik zsinó­runkon, s a bevágás biztosabb. A­ vatta begyúrása a máléba ter­mészetesen nem új találmány, sok horgász használja sikerrel. Jó horgászcikk megírásához kime­ríthetetlen sok téma áll mindenki rendelkezésére, mégis gyakran elő­fordul, hogy horgászíróink azonos témát dolgoznak fel. Első helyen kell megemlítenünk azt a históriát, amikor két horgász egymást fáraszt­ja. Kapása van az egyiknek, bevág, a másik segítségére siet, de ugyan­akkor megszólal az ő orsója is, oda­­rohan, azután megkezdődik a nagy hal izgalmas fárasztása. Végül per­sze a horgászok fáradnak bele a do­logiba, kiderül, hogy horgaik össze­akadtak. Ez a legegyszerűbb eset. Komplikál­ódhat az ügy sokfélekép­pen: az egyiknek valóban kapása volt, a hal rá is akadt a horgára s aztán elhúzta a szomszéd zsinórját is, esetleg még a harmadik-negye­dik pecás horgáig is eljutott, így az­tán négyen-öten is fáraszthatnak. Előfordul, hogy kisebb folyó- vagy állóvíz szemben lévő partjairól vet­nek a küzdő felek egymás horgára, így a játék még szemléletesebb. Azt hisszük felesleges folytatni a témát, hiszen annak összes változa­tát ismerik a horgászok. Éppen ezért nem léphet fel az újdonság igényével az a horgászíró, aki két horgász ilyenfajta kifárasztását vá­lasztja témául, sőt harmadiknak még a kéziratot olvasó szerkesztőt is kifárasztja. Ez a témakör nyil­vánvalóan nem alkalmas már arra, hogy megírjuk. Ezt válaszoljuk Pé­­czeli Endre sajószentpéteri horgász­társunknak is, aki igen ötletesen és színvonalasan írt meg egy ilyen his­tóriát. Arra kérjük, hogy legköze­lebb ne ilyen közkeletű témát vá­lasszon, hanem ritkább és tanulsá­gosabb élményírásokkal keresse fel szerkesztőségünket. Nagyon örül­nénk annak is, ha esetleg a helyi horgászvizeket és horgászlehetősé­geket ismertetné. Várjuk kéziratát. „Mennyi a Leszakadt, rosszul akadt ponty! Éreztük súlyát a bevá­gás pillanatában, némelyik két— három másodpercig horgunkon volt, de rosszul akadt, leszakadt. S mi­lyen nagy volt! És ha nem volt olyan nagy, mégis leszakadt. Bosz­­szantó.” Ezekkel a szavakkal pa­naszkodik Radványi Emil balaton­füredi horgásztársunk, egyben csal­hatatlan orvosszert is ajánl az ilyen balesetek ellen. Javaslata a követ­kező: pátemaszternál, csúszóólom­nál, nehéz vagy könnyű úszónál egyaránt az a legfőbb követelmény — a levélíró szerint —, hogy a ho­rog az ólomtól, vagy a pátemaszter­­kötéstől pontosan kilenc centiméter­re legyen. Erre a zsinórrészre három mm hosszú, vékony huzalszigetelőt kell felhúzni (PVC-t), mégpedig há­rom darabot, egymástól egyenlő tá­volságra. Ha nem akarunk a csö­vecskékkel pepecselni, akkor három helyen csomót is köthetünk az élő­kére. Radványi horgásztársunk sze­rint, a ponty a csalival együtt egy darabka zsinórt is beszippant, s utána becsukja a száját. Bevágáskor valamelyik csomócska vagy PVC- darab megakad a szájánál, s ez egy­ben megakadályozza azt is, hogy a horog kicsúszhasson. Tehát biztos lesz az akadás. Mint írja, mindezt nem kell elhinni, hanem ki kell próbálni. A próba lehetőségét nem akarjuk elgáncsolni, ezért közöljük Radvá­nyi horgásztársunk módszerét. Per­sze,­ hozzá kell tennünk: mi nem tartjuk hasznosnak. Először is, nem értjük, miért éppen kilenc centimé­ter a legmegfelelőbb előke-hosszú­­ság. Eskü alatt állíthatjuk, sőt ta­núkkal is bizonyíthatjuk, hogy pl. a felfektetős horgászfelszereléssel, amelynél az ólmot mindössze két­­három centiméter választja el a ho­rogtól, csaknem kivétel nélkül szi­lárd felső akadással­­kerül a ponty a szákba. Node, ha nem is vitatko­zunk ezen a — amint írja ,,kikísér­letezett” — kilenc centiméteren, még mindig van egy-két aggodal­munk. A csomók használatában mi inkább a jó akadás gátlóját, sem­mint elősegítőjét látjuk. Ha a horog mélyen a hal szájában van és még nem akadt meg, a csomó éppen ar­ra lesz alkalmas, hogy utat nyisson kicsúsztatásához. Ha pedig a bevá­gással elkésünk, akkor, nézetünk szerint, csomó ide vagy oda, lema­rad a ponty, már csak azért is, mert ha gyanút fogott, csomóstul együtt kiköpi a horgot, így papíron persze mindez csak akadémikus vitatkozás. A horgászat nem egzakt tudomány s vannak ki­ismerhetetlen furcsaságai. Lehet, hogy a kilenc centiben és a három csomóban is van valami? Mi nem­ hisszük, de aki akarja, próbálja meg... Ismét felhívjuk levélíróink figyel­mét, hogy kéziratokat nem őrzünk meg, és nem küldünk vissza. A Ma­gyar Horgásznak éppen a takaré­koskodás miatt, nincsen szerkesztő­ségi apparátusa és személyzete. De még a nagylétszámú szerkesztőségi és adminisztratív gárdával rendel­kező lapok sem vállalkozhatnak minden kézirat elbírálására. Mi is az általános elvet követjük: csak olyan kéziratokkal foglalkozunk la­punk hasábjain vagy levélben, ame­lyekben megfelelő színvonalú írás­készséget fedezünk fel s a pártfogo­­lásra szerzőjét érdemesnek tartjuk. Ha az írás nem jelenik meg a lap­ban s a szerző sem kap értesítést, az azt jelenti, hogy kézirata nem ütötte meg a szükséges mértéket. Ehhez az elvhez mindenképpen ra­gaszkodnunk kell, ezért kérjük ol­vasóinkat és levélíróinkat, hogy ne reklamáljanak bírálatot, ne kérjék vissza beküldött kézirataikat és fényképeiket, mert ezeket a kíván­ságokat, éppúgy, mint más lap, mi sem tudjuk teljesíteni. Természete­sen az is előfordulhat, hogy egy-egy közlésre alkalmas írás — tekintve, hogy lapunk csak 16 oldal és az idő­szerű témákat előnyben kell része­sítenünk — csak hónapok múlva je­lenik meg a Magyar Horgászban. 2

Next