Magyar Horgász, 1959 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1959. január / 1. szám
Nagy Ferenc, a Fővárosi Csatornázási Művek dolgozója a vattás málé hasznosságáról ír leveleiben: „A vatta vékony szálait ráborítottam a laposra nyomott manéra, majd összegyúrtam Ezzel a csalival egymás után fogtam a dévéreket, sőt egy rákot is kihúztam, amit pedig nehéz megfogni. Elavaslom, hogy a sporttársak is próbálják ki ezt a csalit.” A vattás máiét mi is javasolhatjuk. Nagy Ferenc, minit levelében közli, mér évek óta használja s valóban, a smáléba gyúrt vatta hasznos szolgálatot tehet a dévérezésnél, de nemegyszer a pontyázásnál is. Készítése rendkívül egyszerű. Leghelyesebb, ha már a horogra előkészített borsónyi máléba gyűrűink egy kevés vattát. Amikor a halaik órátatosan kapnak, megakadályozhatjuk vele, hogy észrevétlenül lelopják a csalit. Persze,ha nem túl messzire vetünk, vagy éppenkönnyű úszós felszereléssel állóvízben horgászunk, nincs szükség ilyen csalafintaságra. Előnye inkább a folyóvizekben érvényesül, ott is elsősorban a fenekező horgászatnál. Sodró vízben még a legéberebb horgászfigyelmet is rászedheti az óvatosan kapó dévérkeszeg vagy ponty A víz váltakozó húzása becsaphat bennünket, ha pedig reflexeink lassúak, szintén könnyen lekéshetünk a leheletfinom kapásról. Ilyenkor jó „mankó” a vattás másé, mert még a legpuhábbat is nehezen tudja a hal horgunkról lecsenni. Sok esetben kénytelen újra felszívni a csalit, a kapás erőteljesebben látszik zsinórunkon, s a bevágás biztosabb. A vatta begyúrása a máléba természetesen nem új találmány, sok horgász használja sikerrel. Jó horgászcikk megírásához kimeríthetetlen sok téma áll mindenki rendelkezésére, mégis gyakran előfordul, hogy horgászíróink azonos témát dolgoznak fel. Első helyen kell megemlítenünk azt a históriát, amikor két horgász egymást fárasztja. Kapása van az egyiknek, bevág, a másik segítségére siet, de ugyanakkor megszólal az ő orsója is, odarohan, azután megkezdődik a nagy hal izgalmas fárasztása. Végül persze a horgászok fáradnak bele a dologiba, kiderül, hogy horgaik összeakadtak. Ez a legegyszerűbb eset. Komplikálódhat az ügy sokféleképpen: az egyiknek valóban kapása volt, a hal rá is akadt a horgára s aztán elhúzta a szomszéd zsinórját is, esetleg még a harmadik-negyedik pecás horgáig is eljutott, így aztán négyen-öten is fáraszthatnak. Előfordul, hogy kisebb folyó- vagy állóvíz szemben lévő partjairól vetnek a küzdő felek egymás horgára, így a játék még szemléletesebb. Azt hisszük felesleges folytatni a témát, hiszen annak összes változatát ismerik a horgászok. Éppen ezért nem léphet fel az újdonság igényével az a horgászíró, aki két horgász ilyenfajta kifárasztását választja témául, sőt harmadiknak még a kéziratot olvasó szerkesztőt is kifárasztja. Ez a témakör nyilvánvalóan nem alkalmas már arra, hogy megírjuk. Ezt válaszoljuk Péczeli Endre sajószentpéteri horgásztársunknak is, aki igen ötletesen és színvonalasan írt meg egy ilyen históriát. Arra kérjük, hogy legközelebb ne ilyen közkeletű témát válasszon, hanem ritkább és tanulságosabb élményírásokkal keresse fel szerkesztőségünket. Nagyon örülnénk annak is, ha esetleg a helyi horgászvizeket és horgászlehetőségeket ismertetné. Várjuk kéziratát. „Mennyi a Leszakadt, rosszul akadt ponty! Éreztük súlyát a bevágás pillanatában, némelyik két— három másodpercig horgunkon volt, de rosszul akadt, leszakadt. S milyen nagy volt! És ha nem volt olyan nagy, mégis leszakadt. Boszszantó.” Ezekkel a szavakkal panaszkodik Radványi Emil balatonfüredi horgásztársunk, egyben csalhatatlan orvosszert is ajánl az ilyen balesetek ellen. Javaslata a következő: pátemaszternál, csúszóólomnál, nehéz vagy könnyű úszónál egyaránt az a legfőbb követelmény — a levélíró szerint —, hogy a horog az ólomtól, vagy a pátemaszterkötéstől pontosan kilenc centiméterre legyen. Erre a zsinórrészre három mm hosszú, vékony huzalszigetelőt kell felhúzni (PVC-t), mégpedig három darabot, egymástól egyenlő távolságra. Ha nem akarunk a csövecskékkel pepecselni, akkor három helyen csomót is köthetünk az élőkére. Radványi horgásztársunk szerint, a ponty a csalival együtt egy darabka zsinórt is beszippant, s utána becsukja a száját. Bevágáskor valamelyik csomócska vagy PVC- darab megakad a szájánál, s ez egyben megakadályozza azt is, hogy a horog kicsúszhasson. Tehát biztos lesz az akadás. Mint írja, mindezt nem kell elhinni, hanem ki kell próbálni. A próba lehetőségét nem akarjuk elgáncsolni, ezért közöljük Radványi horgásztársunk módszerét. Persze, hozzá kell tennünk: mi nem tartjuk hasznosnak. Először is, nem értjük, miért éppen kilenc centiméter a legmegfelelőbb előke-hosszúság. Eskü alatt állíthatjuk, sőt tanúkkal is bizonyíthatjuk, hogy pl. a felfektetős horgászfelszereléssel, amelynél az ólmot mindössze kéthárom centiméter választja el a horogtól, csaknem kivétel nélkül szilárd felső akadássalkerül a ponty a szákba. Node, ha nem is vitatkozunk ezen a — amint írja ,,kikísérletezett” — kilenc centiméteren, még mindig van egy-két aggodalmunk. A csomók használatában mi inkább a jó akadás gátlóját, semmint elősegítőjét látjuk. Ha a horog mélyen a hal szájában van és még nem akadt meg, a csomó éppen arra lesz alkalmas, hogy utat nyisson kicsúsztatásához. Ha pedig a bevágással elkésünk, akkor, nézetünk szerint, csomó ide vagy oda, lemarad a ponty, már csak azért is, mert ha gyanút fogott, csomóstul együtt kiköpi a horgot, így papíron persze mindez csak akadémikus vitatkozás. A horgászat nem egzakt tudomány s vannak kiismerhetetlen furcsaságai. Lehet, hogy a kilenc centiben és a három csomóban is van valami? Mi nem hisszük, de aki akarja, próbálja meg... Ismét felhívjuk levélíróink figyelmét, hogy kéziratokat nem őrzünk meg, és nem küldünk vissza. A Magyar Horgásznak éppen a takarékoskodás miatt, nincsen szerkesztőségi apparátusa és személyzete. De még a nagylétszámú szerkesztőségi és adminisztratív gárdával rendelkező lapok sem vállalkozhatnak minden kézirat elbírálására. Mi is az általános elvet követjük: csak olyan kéziratokkal foglalkozunk lapunk hasábjain vagy levélben, amelyekben megfelelő színvonalú íráskészséget fedezünk fel s a pártfogolásra szerzőjét érdemesnek tartjuk. Ha az írás nem jelenik meg a lapban s a szerző sem kap értesítést, az azt jelenti, hogy kézirata nem ütötte meg a szükséges mértéket. Ehhez az elvhez mindenképpen ragaszkodnunk kell, ezért kérjük olvasóinkat és levélíróinkat, hogy ne reklamáljanak bírálatot, ne kérjék vissza beküldött kézirataikat és fényképeiket, mert ezeket a kívánságokat, éppúgy, mint más lap, mi sem tudjuk teljesíteni. Természetesen az is előfordulhat, hogy egy-egy közlésre alkalmas írás — tekintve, hogy lapunk csak 16 oldal és az időszerű témákat előnyben kell részesítenünk — csak hónapok múlva jelenik meg a Magyar Horgászban. 2