Magyar Horgász, 1963 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1963. január / 1. szám
a 4üMg faufajeun. Ezzel a kérdéssel fordultak hoz■zám horgásztársak egy beszélgetés során, amelyben akörül forgott a szó, hogyan a leghelyesebb, legeredményesebb a csalihal horogra tűzése, a horgot annak orrlyukán, hátán, vagy éppen farkán vezessük keresztül? Szakíróink és más, elismerten jeles horgásztársaink véleménye gyakran erősen eltér a kérdésben. Akváriumi megfigyeléseim szerint valamennyiüknek igazuk lehet! A közelmúltban a Haltenyésztési Osztály gödöllői kutatóházának egyik akváriumában állt módomban megfigyelni egynyaras süllők ragadozását, táplálkozását. Az akváriumba 12—15 cm nagyságú süllőket helyeztem és azokat 3—4 cm-es küszökkel etettem. Az átfolyó víz hőmérséklete 7—8 fok volt. A süllőknek nem egyforma volt az étvágyuk. Egyesek kitűntek, élenjártak a ragadozásban, mások alig mutattak érdeklődést a takarmányhalak iránt, jóformán csak akkor támadták meg a küszöket, ha azok szinte a szájukba úsztak. A víz rezgésére, mozgására kitűnően reagáltak, a küsz úszása nyomán támadt vízmozgásra akkor is nyomban félni ik ettek, ha nem látták beesni a vízbe. Egyik-másik küsz az akvárium fala mellett húzódott meg a vízfelszínen, az ilyenekért általában nem szívesen törtek fel. Akadt kevésbé ügyes ragadozó, amelyik ismételten is elvétette a prédát és csak jónéhányadik kísérletre tudta azt megragadni, általában azonban a rávágás során nem hibáztak. A fürgén mozgó takarmányhalat a szükséghez képest hirtelen, gyors ugrással érték el és ragadták meg, a bágyadtat vagy éppen mozdulatlant óvatos lassúsággal közelítették meg és csakegészen közelről vágtak rá. A nyelés módja — megfigyelésem szerint — attól függ, hogyan sikerül a süllőnek zsákmányát megragadnia. Gyakori eset volt, hogy a küszt körülbelül törzse közepén ragadta meg, tehát a keresztben állót szájában, akár hassal, akár hattal torkának. Ilyen esetben mindig fejjel befelé nyelte el végül is a süllő a halat, miután apró mozdulatokkal, rángásokkal fejét befordította a szájába. Egyszerűbb volt a dolog, ha — ritkán — egyenest szemből támadhatott, mert így a megragadást forgatás nélkül nyomban követhette a nyelés. Gyakran előfordult azonban az is, hogy a süllőnek csak a farokrészben sikerült elkapnia áldozatát, ez esetben mindig a kézenfekvően egyszerűbb, könnyebb meg-A szálkásság jelentékeny szerepet játszik az egyes halfajok értékelésében. Az NDK „Halászat és Segédtudományai” című folyóiratának 1961. 4/5. számában Ulrich Lieder tizenhat édesvízi halfaj szálkavizsgálatának eredményét ismerteti. A vizsgálatok azt mutatják, hogy minden halfajnak megvan a jellemző szálkaszáma. A kárászok szálkáinak számlálásakor pl. a legkevésbé szálkás példánynak hatvannyolc, a legszálkásabbnak nyolcvanöt, de a halak többségének hetvenkilenc szálkája volt. Ezért a kárászoknál ezt a számot veszi jellemzőnek. Azt, hogy az egyes fajokon belül az egyes egyedeknél a szálkák számában ténylegesen vannak-e eltérések, vagy pedig szilánkolódás vagy más okok miatt számlálási hiba következett-e be, Lieder nem kívánja eldönteni, megjegyzi azonban, hogy a halak két oldalának oldást választotta: farokkal előre forgatta be és nyelte le azt. A nyelés módjai a nagyobb, horogra érett süllőknél sem igen lehetnek mások. A kérdést erről az oldaláról nézve tehát közömbösnek tekinthetnénk a kishal felcsalizásának módját, hiszen kiszámíthatatlan, hogy a süllőnek hol sikerül azt megragadnia és ennek folytán merre forgatja és nyeli le. Van azonban egy másik, lényeges szempont s helyes, ha a csalizás módját esetenként ennek figyelembevételével határozzuk meg: a csalihalnak, adjuk meg a lehetőséget a minél elevenebb mozgáshoz, mert az horgászatunk eredményességének esélyét nagyban növeli! Ezért folyásban a horognak a szájon és orrlyukon történő átvezetését tartom célszerűnek, álló vízben — kivált úszós horgászás esetén — a csalihal hátába akasszuk be a horgot. Páskándy János szálkaszámai csak jelentéktelen eltéréseket mutattak. Azt is figyelembe kell venni továbbá, hogy a kárászokra jellemző hetvenkilenc és a pontyok többségénél megállapított kilencvenkilenc szálkával szemben, a pontyok és kárászok keresztezése révén előállított basztardok jellemző szálkaszáma kilencvenegynek bizonyult, amely a szülők szálkaszáma mintegy középértékének felel meg. Lieder az egyes halfajokra jellemző szálkaszámok alapján a tizenhat megvizsgált édesvízi halfajt négy csoportra osztja. 1. Szálkaszegény halak: durbincs 21, sügér 25, süllő 33. A szálkák általában vagy többnyire füsér a haltest elejéin az első hátúszó végéig helyezkednek el. Érthető miért olyan népszerű a süllő mind a horgászók, mint az ínyencek körében. 2. Kevéssé szálkás halak: szivárványé® pisztráng 67 (egyszerű szálkák), kárász 79 (mintegy felerészben végükön elágazó szálkák), 3. Közepesen szálkás halak: compó 97, ponty 99, vörösszárnyú keszeg 100, bodorka 106, csuka 109, karikakeszeg 115. Ha eltekintünk az igen népszerű borgászhalaktól, a pontytól és a csukától, ebben a csoportban a jóízű húsa miatt népszerű combot találjuk, amelynek szálkái hajlékonyak és hátsó része viszonylag szálkaszerény. A vörösszárnyú keszeg, a bodorka és a karikakeszeg szálkáinak nagy része elágazott és a haltért hátsó részében is sok van belőlük. 4. Igen szálkás halak: domolykó 118, jászkeszeg 124, dévérkeszeg 129, szilvaorrú keszeg 129 és ragadozó őn 143. Európa-szerte befagytak a vizek. Ez a párizsi horgász jobb híján kiült a jégre s a meteorológiai intézet jelentését olvassa