Magyar Horgász, 1963 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1963. január / 1. szám

a 4üMg faufajeun. Ezzel a kérdéssel fordultak hoz­­■zám horgásztársak egy beszélgetés során, amelyben akörül forgott a szó, hogyan a leghelyesebb, legered­ményesebb a csalihal horogra tűzé­se, a horgot annak orrlyukán, hátán, vagy éppen farkán vezessük keresz­tül? Szakíróink és más, elismerten je­les horgásztársaink véleménye gyak­ran erősen eltér a kérdésben. Akvá­riumi megfigyeléseim szerint vala­mennyiüknek igazuk­­ lehet! A közelmúltban a Haltenyésztési Osztály gödöllői kutatóházának egyik akváriumában állt módomban megfigyelni egynyaras süllők raga­­dozását, táplálkozását. Az akváriumba 12—15 cm nagy­ságú süllőket helyeztem és azokat 3—4 cm-es küszökkel etettem. Az átfolyó víz hőmérséklete 7—8 fok volt. A süllőknek nem egyforma volt az étvágyuk. Egyesek kitűntek, élen­jártak a ragadozásban, mások alig mutattak érdeklődést a takarmány­halak iránt, jóformán csak akkor tá­madták meg a küszöket, ha azok szinte a szájukba úsztak. A víz rez­gésére, mozgására kitűnően reagál­tak, a küsz úszása nyomán támadt vízmozgásra akkor is nyomban fél­ni ik­ et­te­k, ha nem látták beesni a vízbe. Egyik-másik küsz az akvá­rium fala mellett húzódott meg a vízfelszínen, az ilyenekért általában nem szívesen törtek fel. Akad­t ke­vésbé ügyes ragadozó, amelyik ismé­telten is elvétette a prédát és csak jónéhányadik kísérletre tudta azt megragadni, általában azonban a rá­­vágás során nem hibáztak. A fürgén mozgó takarmányhalat a szükség­hez képest hirtelen, gyors ugrással érték el és ragadták meg, a bágyad­tat vagy éppen mozdulatlant óvatos lassúsággal közelítették meg és csak­­egészen közelről vágtak rá. A nyelés módja — megfigyelésem szerint — attól függ, hogyan sike­rül a süllőnek zsákmányát megra­gadnia. Gyakori eset volt, hogy a küszt körülbelül törzse közepén ra­gadta meg, tehát a keresztben állót szájában, akár hassal, akár hattal torkának. Ilyen esetben mindig fej­jel befelé nyelte el vég­ül is a süllő a halat, miután apró mozdulatokkal, ráng­ásokkal fejét befordította a szá­jába. Egyszerűbb volt a dolog, ha — ritkán — egyenest szemből tá­madhatott, mert így a megragadást forgatás nélkül nyomban követhette a nyelés. Gyakran előfordult azon­ban az is, hogy a süllőnek csak a farokrészben sikerült elkapnia áldo­zatát, ez esetben mindig a kézen­fekvően egyszerűbb, könnyebb meg-A szálkásság jelentékeny szere­pet játszik az egyes halfajok érté­kelésében. Az NDK „Halászat és Segédtu­dományai” című folyóiratának 1961. 4/5. számában Ulrich Lieder tizen­hat édesvízi halfaj szálkavizsgála­tának eredményét ismerteti. A vizsgálatok azt mutatják, hogy minden halfajnak megvan a jel­lemző szálkaszáma. A kárászok szálkáinak számlálásakor pl. a leg­kevésbé szálkás példánynak hat­vannyolc, a legszálkásabbnak nyolc­vanöt, de a halak többségének het­venkilenc szálkája volt. Ezért a ká­rászoknál ezt a számot veszi jel­lemzőnek. Azt, hogy az egyes fajokon belül az egyes egyedeknél a szálkák szá­mában ténylegesen vannak-e elté­rések, vagy pedig szilánkolódás vagy más okok miatt számlálási hiba következett-e be, Lieder nem kívánja eldönteni, megjegyzi azon­ban, hogy a halak két oldalának oldást választotta: farokkal előre forgatta be és nyelte le azt. A nyelés módjai a nagyobb, ho­rogra érett süllőknél sem igen le­hetnek mások. A kérdést erről az oldaláról nézve tehát közömbösnek tekinthetnénk a kishal felcsalizásá­­nak módját, hiszen kiszámíthatat­lan, hogy a süllőnek hol sikerül azt megragadnia és ennek folytán mer­re forgatja és nyeli le. Van azon­ban egy másik, lényeges szempont s helyes, ha a csalizás módját ese­tenként ennek figyelembevételével határozzuk meg: a csalihalnak, ad­juk meg a lehetőséget a minél ele­venebb mozgáshoz, mert az horgá­szatunk eredményességének esélyét nagyban növeli! Ezért folyásban a horognak a szájon és orrlyukon tör­ténő átvezetését tartom célszerűnek, álló vízben — kivált úszós horgászás esetén — a csalihal hátába akasszuk be a horgot. Páskándy János szálkaszámai csak jelentéktelen el­téréseket mutattak. Azt is figye­lembe kell venni továbbá, hogy­ a kárászokra jellemző hetvenkilenc és a pontyok többségénél megálla­pított kilencven­kilenc szálkával szemben, a pontyok és kárászok keresztezése révén előállított basztardok jellemző szálkaszáma kilencvenegynek bizonyult, amely a szülők szálkaszáma mintegy kö­­zépértékének felel meg. Lieder az egyes halfajokra jel­lemző szálkaszámok alapján a ti­zenhat megvizsgált édesvízi halfajt négy csoportra osztja. 1. Szálkaszegény halak: durbincs 21, sügér 25, süllő 33. A szálkák általában vagy többnyire f­üsér­ a haltest elejéin az első hátúszó vé­géig helyezkednek el. Érthető miért olyan népszerű a süllő mind a hor­gászók, mint az ínyencek körében. 2. Kevéssé szálkás halak: szivár­ványé® pisztráng 67 (egyszerű szál­kák), kárász 79 (mintegy felerész­ben végükön elágazó szálkák), 3. Közepesen szálkás halak: com­­pó 97, ponty 99, vörösszárnyú ke­szeg 100, bodorka 106, csuka 109, karikakeszeg 115. Ha eltekintünk az igen népszerű borgászha­laktól, a pontytól és a­ csukától, ebben a csoportban a jóízű húsa miatt nép­szerű combot találjuk, amelynek szálkái hajlékonyak és hátsó része viszonylag szálkaszerény. A vörös­­szárnyú keszeg, a bodorka és a karikakeszeg szálkáinak nagy ré­sze elágazott és a haltért hátsó ré­szében is sok van belőlük. 4. Igen szálkás halak: domolykó 118, jászkeszeg 124, dévérkeszeg 129, szilvaorrú keszeg 129 és raga­dozó őn 143. Európa-szerte befagytak a vizek. Ez a párizsi horgász jobb híján kiült a jégre s a meteorológiai intézet jelentését olvassa

Next