Magyar Horgász, 1968 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1968. január / 1. szám

Nemcsak közismert vendégszeretetéért keresik fel a Balatongyörökön nyaraló idegen horgászok Bajnóczi Mihály horgászegyesületi elnököt, hanem azért is, mert szívesen magával viszi őket a horgászhelyekre, és vezeti be a tapasztalatlanabbakat a halfogás rejtelmeibe. Egy csendes, csukafogásra nagyon alkalmas napon, a mólóra vitte vendégét Bajnóczi bátyánk, akinek nemcsak azt magyarázta meg, hogy hol van a legjobb „kapóhely”, hogy milyen mélyre kell a csalit ereszteni a vízbe, de még kis hallal is ellátta sporttársát. A többfelé látható és hallható csobbanások bizonyították, hogy nagyszerűen rabol a csuka, így azután a bevetett készségeket mindketten reményteljes feszültséggel figyelték. Talán 5—6 perc telhetett el e várakozásban, amikor a vendég úszója erőteljes hirtelenséggel alámerült. — Engedni a zsinórt! Hadd nyelje! Még nem szabad bevágni! — szólt az elnök az izgalomba jövő vendéghez, aki azonnal fel akarta rántani a botot. Recsegett az orsó és a lefutó zsinórt mohón nyelte a víz, méterrőlméterre. — No! Most már lehet! — kiáltott Bajnóczi. A vendég nagy lendülettel bevágott, és a karikára hajló bot jelezte, hogy horgon van a zsákmány, mely néhány pillanat múlva — mintegy 40 méterre — fel is vágódott. — Szép példány! — állapította meg az elnök. — Lehet vagy 3 kg-os! A sporttárs sebesen tekerte az orsót, hogy a zsinórt felcsavarja s a hal ide-oda cikázva egyre közelebb került a parthoz. — Óvatosabban! — intette Bajnóczi. — Ha befelé tart, adjon neki zsineget! Talán 10 méterre lehetett a magát megadni nem akaró ragadozó, amikor egy oldalfutásának kiparkozására a horgász éppen abban a szerencsétlen pillanatban rántott egy nagyot a boton, amikor a csuka a nekirohanás lendületétől a levegőbe repült. S ekkor a 25-ös zsinór a bot legfelső karikájánál elszakadt, és a zsákmány megmenekülve, a víz alá merült. Már száján volt az elnöknek a vigasztaló szó, amikor az ő úszója bukott a víz alá. A kellő kivárást követő bevágás és botgörbülés jelezte a kapás eredményességét. Ám a horgon vergődő hal csak egy ízben vágódott ki a vízből, utána engedelmesen hagyta magát vezetni kifelé Nem tört ki se jobbra, se balra, zsinóregyenesen lehetett partszélig húzni és kiszákolni. Ám a szákot nem tudta az elnök olyan könnyedén feljebb emelni, mint egyébként, mert azt visszafelé rángatta valami. Csodálkozva látták, hogy a hal szájánál a horogra hoszszú damil van felcsavarodva, melyet a víz alól rángat valami. Húzni kezdték kifelé ezt a csoda-valamit, és íme felbukkant a vendég elszalasztott csukája, mely már olyan fáradt volt, hogy könnyedén ki lehetett húzni a szárazra. — Megvan az én csukám is! Ez aztán a fogás! — örvendezett a sporttárs. — No, no — szólalt meg Bajnóczi — az vita tárgyát képezi, hogy kinek a csukája! — De hát ez az, ami leszakadt! Megismerem a pofámat, a kettős horgomat! — Ezt nem vitatom! — De ugyebár ön lemondott a csukáról, amikor leszakadt? — Hát igen... de ha már ilyen szerencsésen előkerült... — Úgy hiszi, hogy jogilag öné a hal? — vágott a szavába az elnök. — Azt nem! Jogilag nem... csupán ... — No, az már egészen más! — nevetett Mihály bátyánk. — Hát akkor parancsoljon! Itt a csukája, horgostól, patástól! S mert tudom, hogy már lejár a szabadsága, és elutazik, fogadja tőlem szeretettel a saját csukámat is! — nyújtotta át a 2 kilós példányt az álmélkodásról szólni sem tudó vendégnek. — Egyet azonban kikötök! — tette hozzá. — Nehogy azzal állítson be a kedves feleségéhez, hogy mind a kettőt maga fogta! Mert tulajdonképpen én fogtam mind a kettőt! Bárdos Gyula CSUKA CSUKA Alapjában véve a vízalatti hangok tekintetében nincs nagy különbség, akár Európa nyugati partjain, akár az USA partjain figyeljük azokat. A leggyakoribb zaj mind a két helyen azok a meglehetősen disszonáns hangok, amelyek két kemény tárgy összeütődéséből származnak. Ezt a hangot a rákok páncélja idézi elő. A halak úszóhólyagjainak a hangja már harmonikusnak nevezhető. A két tengerpart közötti vízalatti hangokban azonban bizonyos „tájszólásbeli” különbség megállapítható, amennyiben a halfajok is mások. Egyes állatokat jobbára akváriumban figyeltek meg, de nem mindegyik „beszédes”. A szürke morgóhalat például nehéz „szóra bírni”. Hiába ütődött az akvárium üvegfalához, hiába maszírozták kézzel, de még enyhe elektromos lökés sem ingerelte hangadásra. De amikor összehozták egy fajtájabelivel, megállás nélkül órák szám mozgott. Úgy látszott, mintha nem örült volna a rokonságnak. Említésre méltó a heringcsapatok rendkívül karakterisztikus fütyülő hangja. Ezeknek a hangoknak most kezdik kutatni a biológiai jelentőségét. Kelet-Németországban ebben az esztendőben kísérlik meg az akusztikai halfogást: különféle hangokat vesznek fel magnetofonszalagra és gumicsónakból erős vízalatti hangszóró segítségével visszajátsszák, így a saját hangjukkal csalogatják elő a halakat. A legfontosabb „haszonhalak” hangja, mint pld. a tőkehalé, már régen készen van. Főleg sziklás parton, vagy medernél lesz a fenti apparátus igen hasznos, mert a hangra előjönnek a halak a sziklák közül és belemennek a hálóba. Köszönet a jókívánságokért Szövetségünk vezetősége a karácsony és az újév alkalmából igen sok üdvözletet, jókívánságot kapott. A jókívánságokat köszönjük és szívből viszonozzuk. Minden kedves barátunknak, horgásztársunknak jó egészséget, eredményekben gazdag új esztendőt kívánunk! A Magyar Országos Horgász Szövetség vezetősége AHGATOR Az észak-amerikai alligátort afrikai rokona, a krokodil rosszhírbe keverte. Az emberek általában félnek tőle, veszélyes állatnak tartják és legszívesebben az írmagját is kiirtanák. A louisanai Wildlife and Fisheries Commission kimerítő megfigyelések alapján kimutatta, hogy az alligátor tökéletesen ártalmatlan, ha nem bántják. Semmi megbízható adat nincs arra vonatkozólag, hogy az alligátor emberéletben kárt tett volna. A louisanai folyókban ez az ártatlan állat százezrével élt, még nem is olyan régen. 1957-ben azonban már mindössze 26 000-re becsülték számukat. A commission most azon fáradozik, hogy a louisanai folyók megint benépesedjenek alligátorokkal. („World Wildlife Fund”)