Magyar Horgász, 2007 (61. évfolyam, 1-12. szám)

2007. január / 1. szám

Hatvanéves a Magyar Horgász, és ebből az alkalomból tettük fel a kérdést néhány ismert horgásznak, szakírónak, versenyzőnek: mit jelentett számára a lap, hogyan segítette abban, hogy elkötelezze magát a horgászatnak. íme a válaszok: RÉG VOLT... IGAZ VOLT Ki emlékszik a Magyar Horgász „barna korszakára”? A címlapon, és ha jól em­lékszem, beljebb is, a fekete-fehéren kí­vül talán a barna volt az egyetlen szín,­­ azóta a fehér is megsárgult a régi olda­lakon. Nos, aki emlékszik, az jó pár év­tizede forgatja kezében a horgászbotot... Pedig akkor ezzel a barnával talán még a televíziót is megelőztük, amely, ha volt egyáltalán, csak fekete-fehéren sugár­zott. Ha tévedek az évek és színek ra­­kosgatásával, majd kiigazít valaki, aki­nek könyvespolcán talán az összes hor­gászújság megvan, szép rendben, akár évfolyamonként bekötve. Kíváncsi len­nék, hány ilyen hűséges horgászcsalád lehet szerte a hazában, melyek meg­őrizték mind a 60 évfolyamot. S vajon ki tudná megmondani, hogy meddig tartott A HORGÁSZÚJSÁG - mert így hív­tuk- „ingyenes” korszaka: aki horgász­igazolványt váltott, annak minden hó­napban hozta a posta az újságot. Más újság volt az, na. Nem volt médiafergeteg, harsogó színkavalkád, mint ami ma minden újságosbódén és környékén látható. Jaj, dehogy vágyom vissza azt a kort, félreértés ne essék! Vinné az ördög in­kább még a maradékát is! De akkor az igaz írott szónak súlya, becsülete és értéke volt. A digitális fény­képek tömege, kápráztató színei ma sem helyettesítik a gyenge mondandót, legfeljebb elfedni igyekeznek. Más világ van, fogadd el, nab. Nem tudom, képtelen vagyok. Ez nem az én világom már. Nekem örökké hiányozni fognak azok az írások a régi szerzők, akiktől fényképek nélkül is oly sokat tanultam, csupán a cikkekből, a leírt szó hiteléből. Legfeljebb egy-egy elmosódott kép örö­kítette meg az emlékezetes fogást, kez­detleges rajz segített megérteni a páter­­noszter szereléket, a felfektetős készsé­get, a balinalom-műlégy kombinációt. Ma már szinte mindennek csak reklámértéke van? A 70-es években jött a Magyar Hor­gász „zöld korszaka” - ez váltotta a bar­nát, ha jól emlékszem. Szinte hinni nem akartam a szememnek, amikor az első írásom - mi másról? a Kiss Pál-féle vil­­lantókról - megjelent, fekete-fehér raj­zokkal. (Horgászmesterem még meg is dicsért érte... Ma már restellem, hogy én írtam meg, s hogy egyáltalán megírtam. Pali bátyánk önzetlensége, segítőkész­sége mindnyájunknak intő példa lehet: soha, semmit nem titkolt el mások elől, még akkor sem, ha sokadszorra szorult ki kedves horgászhelyeiről, mert mások kíméletlenül ellepték­­ a Tőle tanult vil­lámokká!!). Tudom, már nosztalgiázom, mások is mondják. De jól van ez így. A régiekből a jókat emlegetem, példának. Hát, nem hat - nem az én dolgom. Igaza volt Kanalas Józsinak: „Vagy megszokod ezt az új horgászvilágot, vagy nem horgászol.” Én az utóbbit vá­lasztottam - egyelőre. Mert hiszem, bár nagyon nem remélem, hogy lehet még rendet, nyugalmat - és TISZTASÁ­GOT! - teremteni a természetes hor­gászvizeken. Ebben a Magyar Horgász is sokat te­het. Úgy legyen. NAGY ANDRÁS BÉLA VIRÁGZÓ MANDULAFÁK ALATT Kötődésem szeretett újságunkhoz hosz­­szú ideje tart, de mint általában a szere­lemnek, úgy ennek a kapcsolatnak is fe­ledhetetlenek egyes mozzanatai. Leg­először, immár negyvenhat éve, néhai Balogh Pál volt mohácsi horgász vitrin­jéből könyörögtem ki a halak képei mi­att a gyűjtögetett újságpéldányokat. Amint megtanultam olvasni, és talál­kozhattam az akkor csak horgászoknak hozzáférhető lappal, minden betűjét iz­galommal böngésztem. Az engedéllyel együtt, tizennégy éves koromtól már ne­kem is járt minden darab. Emlékszem, elsős gimnazista voltam, és egy regge­len, mert éppen megjelent az áprilisi szám, azért lógtam a suliból, mert meg­haltam volna, ha azonnal nem olvasha­tom végig. Felmentem vele a Mecsek ol­dalába, és az éppen virágzó mandulafák alatt méhzümmögés, madárcsicsergés kíséretében olvastam a tavaszi számot. Amikor befejeztem az izgalmas íráso­kat, kezdtem elölről. Vannak évtizedek­kel ezelőtti lapszámok, melyek anyagai­ra szó szerint emlékszem. Azt persze soha nem gondoltam, hogy a Magyar Horgász az én életemben másképp is fontos szerepet fog betölteni. Máig nagy megtiszteltetésnek veszem, hogy magam is az olvasókhoz „szólha­tok”, de el kell mondanom: az újság számomra semmiképpen nem csak munkát jelent. Annál sokkal többet. A sok-sok mai horgászbarátság mellett ho­gyan feledhetném az újság kapcsán megismert Zabos Géza emberi nagysá­gát, mindig kedves, érdeklődő barátsá­gát vagy Szász Imre tartózkodó bölcses­ségét, a mindig alig ráérő horgász vízre vágyó sóhajtását. Ha legkedvesebb Du­­na-partomra mindenkit és mindent, magammal vihetnék, akit s amit én a Magyar Horgásztól kaptam, nem is len­ne elég ott a hely. De egy dolog biztos, a legfrissebb lapszámot is magammal vin­ném, bár néha előfordul ugyan, hogy va­lamivel elégedetlenkedem, hisz szeret­ném, ha minden szempontból hibátlan lenne a lapunk, ám a megjelenés előtt most is ugyanolyan izgatottan és öröm­mel számolom a napokat. A Mecsekre is felmennék tavasszal az áprilisi szám­mal, de sajnos már kivágták azokat a mandulafákat... A Magyar Horgász vi­szont megvan, vigyázzunk rá! BOKOR KÁROLY ÖSSZEFONÓDVA HORGÁSZATTAL, LAPPAL 1950-51-ben érintett meg a horgászat. Tizenhárom éves koromtól, 1953-tól vagyok tagja egyesületemen, a Nagy­budapesti Horgászok Egyesületén át­ívelően a nagy horgászcsaládnak. 1953- tól gyűjtöm lapunkat, s 1969 júliusától rendszeresen írok is hasábjain. Az 1993. évtől pedig boldogan vallhatom magam a Magyar Horgász szakírójának. Ifjúkorom első lappéldányaival talál­kozva havonta gyönyörűséget töltött el az a sok élmény, amelyeket Berényi Já­nos, Antos Zoltán, Vígh József, Rácz Elemér, dr. Janitsáry Mik­ós, Szalkay Bé­la és még sok más jeles szerző írásai jelentettek Visszagondolva a régi időkre, azt állíthatom, elsősorban környezetem jelesebb és szívesen nyilatkozó horgász­társaitól nyertem a gyakorlati tapasztala­tokat, amiket lapbeli olvasmányaim alapján finomíthattam. Leginkább a szakmai fogások és az útleírások izgatták fantáziámat. Duna-parti lakos és ízig-vé­­rig dunai horgász lévén nagyon a szívem­be zártam Vemárszky Jenő valamikori cikksorozatának - ismerjük meg a Nagy- Dunát - sorait. Ennyit a múltról. Megvallom, az olvasnivalók sokasá­ga közül számomra manapság is a Ma­gyar Horgász a legkedvesebb. Horgászfi­lozófiám: folyamatosan tanulni, majd pedig a megtanultakat saját gyakorlat­ban továbbfejlesztve, finomítva közzé­tenni. Versenyhorgász koromban ren­geteget tanultam jeles élversenyzőink­től, amit aztán hivatásszerű foglalkozá­somban is kiválóan hasznosíthattam. Nagyon sok tudnivalót nyertem lapunk írásaiból kedvenc horgászmódszereim, a mártogatás-tapogatás, a wobblerezés és a gumihalazás még jobb elsajátítása terén. Rendkívül leketnek a hazai és a horgászvilágról szóló útleírások. Mint a versenyhorgászattal korábban hivatás­szerűen fogalkozó egykori MOHOSZ munkatársat most is érdekelnek a ha­zai és a nemzetközi versenyeredmé­nyek. Megcsodálom a Rekordlistánkon szereplő „óriásokat” és zsákmányul ejtőiket. Vannak kedvenc szerzőim, akiknek írásait mindig előre veszem: Bokor Károly, Nagy András Béla, Ferenczy Dénes, Matula Gy. Oszkár, Murányi Antal, Papp Károlyné dr., Szar­vas Zoltán és Szörényi Zoltán, de az ol­vasmányokat mindig a HORGÁSZTA­NYÁN címmel jelentkező közérdekű írássorozat vezeti be. Ezek mindig érde­kesek és tanulságosak. Lehet belőlük meríteni. A fentiekből azt summázhat­nám: életvitelem, lelkivilágom teljesen összefonódott a horgászattal, a hatvan­éves Magyar Horgásszal. HUNYADY ATTILA A HORGÁSZAT VARÁZSA Emlékszem egy tizenéves srácra, aki az összes idejét a tóparton töltötte. Bár­mennyit magába tudott volna fogadni a vízparton szerzett élményekből. Imádta a természetet, a nád susogását, a fale­velek zörgését, a halak csobbanását, a vízfelszín hullámzó fényeit. Néha meg­állt körülötte az idő, ilyenkor egysze­rűen hátradőlt a fűben és nézte a las­san tovagördülő felhőket, a horgászat volt az élete. Információra éhesen minden hó­napban izgatottan várta a MAGYAR HOR­GÁSZT, aminek az összes betűjét kiolvas­ta, a horgászversenyekről szóló írásokat többször is. Évek alatt az újság hasábjain keresztül megismerte a halakat, a hor­gászmódszereket, a szerzőket, a verseny­­beszámolókból pedig a legjobb horgászo­kat, Engert Jánost, Tímár Gábort, Katus Gyulát, Gresina Imrét. (Az újságon ke­resztül elérte őt a horgászversenyzés va­rázsa) Úgy érezte, hogy ismeri őket, hi­szen „mindent" tudott róluk, pedig még soha sem látta őket. Ha megtehette vol­na felgyorsította volna az időt, hogy talál­kozhasson velük és tanulhasson tőlük, hiszen a horgászat volt az élete. A MAGYAR HORGÁSZBÓL megis­merte a versenyrendszert és részt vett minden versenyen, amin csak tehette. Találkozott személyesen is a már „is­mert” példaképeivel, és tanult tőlük, amennyit csak lehetett. Eltelt 10 év, és valami egészen különös dolog történt, a srác életében és az újsághoz fűződő kap­csolatában fordulópont következett be. Huszonhat évesen megnyerte a Magyar Egyéni Bajnokságot. Az újság, amelyet mindig olyan nagy szeretettel olvasott, most őróla is írt. A tizenéves srác, aki az újság összes betűjét kiolvasta, találkozott későbbi önmagával. Az idő felgyorsult körülötte, jöttek a versenyek, jöttek az eredmények, és amellett hogy kedvenc újságának rendszeres olvasója volt, ez­után rendszeres szereplőjévé is vált. Eltelt újabb 10 év. Ma már nemcsak az élete, hanem a munkája is a horgá­szathoz kötődik. A MAGYAR HORGÁ­SZON keresztül minden hónapban megpróbálja eljuttatni az elmúlt 20 év­ben megszerzett ismereteit az informá­cióra éhes horgászok számára. Az újság hasábjain adja tovább mindazt, amit az újságtól kapott, a horgászat iránti szere­­tetét. Amikor a szemét becsukja, még mindig hallja a nád susogását, a faleve­lek zörgését, a halak csobbanását, arcán ott látszanak a vízfelszín hullámzó fé­nyei - ma is a horgászat az élete. Jó volna újra megtalálni a srácot, aki körül néha megáll az idő, egymás mellett hátradőlnénk a fűben, és együtt néznénk az égen lassan tovagördülő fel­hőket... MAGYAR SZILÁRD M 1*1

Next