Magyar Idők, 2017. szeptember (3. évfolyam, 204-229. szám)

2017-09-16 / 217. szám

www.magyaridok.hu SZEGŐ SZILVIA__________________________________________________________________________________ Nagy terhe van az adósságnak, ám annak a fedezete is nagy értéket képvisel A közösségérték és a bankok A globális értékrend rejtett módon veszi át az uralmat a lokális közösségi értékrendek felett. Nem vesszük észre, hogy magyar ál­lampolgárokból egyre inkább „rezidensek­ké”­­ statisztikai számbavételnél itt-tartóz­­kodóvá (a resideo latin szóból eredeztetve) válunk. A nemzettag és rezidens mivoltunk közötti húsba vágó különbséget egy példával szemléltetem. A súlyosan eladósodott Gö­rögországban az egymás utáni megszorító intézkedésekkel kifejezetten nemzeti tulaj­donban lévő intézményeket árusítanak ki, így nemzeti infrastrukturális létesítménye­ket, kikötőket, stratégiai értékű gázvezeté­keket stb. Hasonló volt a tét hazánkban az 1990-es évek közepén, amikor privatizálták a nemzet hálózati infrastruktúrájának jelen­tős részét. A rezidensek aszimmetrikus mó­don élhetnek a nemzetben: a nemzet köz­javait élvezhetik, de a veszteségek viselését könnyedén megkerülhetik. Az adósság nem csupán a vagyonban okoz­hat veszteséget, hanem a jövedelmekben is, így sor kerülhet - mint hazánkban is tapasz­taltuk többször - a bérek, a keresetek visz­­szaszorítására, a nyugdíjak és egyéb szoci­ális kiadások csökkentésére stb. Ezek a té­telek jellemzően nem a külföldi állampol­gárságú rezidenseket sújtják. Ellenkezőleg, a nemzeti adósságválság idején a külföldi ál­lampolgár-rezidensek még kedvezőbb hely­zetbe is kerülhetnek, hiszen jövedelmeik je­lentős részét külföldi pénzben kapják. Pél­dául a nemzettagok számára a pénz árfo­lyamának romlása munkájuk leértékelődé­sét jelenti, a külföldi állampolgár-rezidens számára ez lehetőség arra, hogy árfolyam­­nyereséghez jusson. A nemzettagok filozófiájában, magatartás­­formáiban sajnálatos módon a nemzet mint közösségi érték (ennek megfelelően, mint olyan vagyon, ami kockázatosan kezelhető) alig je­lenik meg. Közösségeink egyre inkább elhal­ványuló jelentőséggel bírnak. Még arra sem figyelünk fel megfelelően, hogy a bankok hi­telezési tevékenységükben mennyivel több­re értékelik a közösségi létet az egyéni léttel szemben. Ezt érhetjük tetten például abban, hogy a bankok az egyedül élőket jóval koc­kázatosabb adósnak tartják, mint a közös­ségben élőket. A közösség a bankok számá­ra tehát önmagában érték, már csak azért is, mert a közösséget adósközösségként kezel­hetik, bevonva például a családtagokat is a kezességbe. Ezt veszik számba a hitelezők a nemzetgazdaság külfölddel szemben kiala­kult adósságával kapcsolatban is. Az ő szá­mukra a nemzetgazdasági adósság jól jöve­delmező befektetési lehetőség. Ezzel szem­ben a nemzet számára az adósságszolgálat­ba torkolló adósság előbb vagy utóbb jöve­delem- és vagyonveszteség. Tehát már sok­kal inkább „kifektetés”, mintsem befektetés. A nemzet mint érték a külföld számára megjelenik abban is, hogy az eladósodott nem­zetet adósközösségként kezelheti. A nemzet mint adósközösség számukra komoly fede­zet. Mi ezzel szemben közösségünk fedezeti értékét, illetve ennek az értéknek a kockáza­tát sokszor alig vesszük tekintetbe. Ez eset­ben rezidensként és nem nemzettagként, ott élőként és nem gazdaként cselekszünk. Pél­dául akkor, amikor a tengeren érlelt banánt többre értékeljük, mint a hazai friss gyümöl­csöt és főleg annak termelőjét és természe­ti közegét. Ha ugyanis mérték nélkül kül­földi holmikat vásárolunk és mérték nélkül külföldi hitelforráshoz folyamodunk, akkor könnyen előállhat, hogy nem csupán az egyes szereplők, hanem az ország egésze úgyneve­zett devizahiteles lesz. Hogyan? Úgy, hogy a külföldi javakért mi forinttal fizetünk. Ha úgy gondoljuk, hogy forintunkkal a külföl­di partner már meg is van fizetve, akkor na­gyot tévedünk. A forint - bár nekünk ez saj­nálatos - nem világpénz! Az igénybe vett ■többlet külföldi forrásért a külföldi pénzpi­acokon az országnak - talán így jobban ért­hetőbb - egyfajta „devizahitelt” kell felven­nie. A devizahitelt pedig - mint a lakosság ezzel már szembesült - általában nem egy­szer kell kifizetni kamataival együtt, hanem akár többször is. Ekkor feltehetjük az ism­ert kérdést: de ki fizeti a révészt? Anélkül, hogy a kérdést kimerítően megválaszolnánk, egy bizonyos: a forrás veszteségeit fizetni kell. Ez pedig forráskivonást jelent az ország jö­vedelemtulajdonosaitól. A bérből és kereset­ből élőktől, a korábbi devizahitelesektől, az állami kiadások élvezőitől, a vállalkozóktól. A magyar nemzet adósközösségi teljesít­ményét a külföld számon tartja. Ebben óriá­si jelentősége van annak, hogy a nemzeti va­gyont a külföld mintegy az adósság fedezeté­nek tartja. (Lásd a görög nemzet tulajdonnal szemben a hitelezőknek jelenleg busás fede­zeti követelése van). A fedezeti követelmé­nyek ezen a szinten nem öltenek szerződéses formát, de az országokat - mint sokszor ol­vashatjuk - a hitelminősítők minősítik. Ezt a kockázatot nehéz tudomásul vennünk. Ki­nek jutna eszébe, hogy pénzügyi megtaka­rításaink, de reálvagyonunk is végső soron (lásd a görög helyzetet) fedezetként szolgál a nemzet szintjén túlzott mértékű adósság­vállaláshoz? Ez a helyzet akkor is beállhat, ha minden egyén - az ő szintjén - racionálisan döntött a külföldi forrás mellett. Együttvéve a külföldi kapcsolat aszimmetrikussá, egyen­súlyhiányossá válhat. Ez másképpen megfo­galmazva azt is jelenti, hogy mintegy „fede­zeti ára” van a nagymértékű élelmiszerim­portunknak, a vállalatok külföldi hitelfelvé­teleinek, a költségvetés külföldi finanszírozá­sának. Még akkor is, ha ezt szerződésekben nem láttatják számunkra. Ezt az árat a kül­földi források tulajdonosai előbb-utóbb jól megfizettetik, például - ezt is látnunk kell - az olcsó munkaerő iránti igénnyel. Lássuk tehát be, hogy a nemzet egésze szá­mára vagyoni érték a nemzettudat, a nemzet egészében való gondolkodás rutinja. A nagy­­vállalati kultúrában ez az azonosulási szük­séglet nagyon is hangsúlyos. Itt az ideje, hogy nemzeti kultúránkban is alkalmazzuk ezt. Ezek után gondoljuk át az eddigi össze­függéseket egy merőben más megközelítés­ben, mondhatnánk úgy, hogy nézzük meg a dolgokat a visszájáról is. Ha nagy az adós­ság, akkor nagy értéke kell hogy legyen a fe­dezetének is. Ezért ne csupán arra gondol­junk, hogy nagy terhe van az adósságnak, hanem arra is, hogy hasonlóan „nagy ter­he”, tehát másképpen kifejezve, nagy súlya, nagy értéke van annak fedezetének, tehát a nemzet vagyonának is. Ha ez nem lenne így, akkor messzire elkerültek volna minket a pénzügyi befektetők. Vegyük tudomásul, hogy Magyarország befektetési terep, még­hozzá olyan, amely történelmileg biztos fi­zetési fegyelmet mutatott fel hosszú-hosszú évtizedek óta. A mi szempontunkból mind­ez azt is jelenti, hogy a magyar nemzet tekin­télyes vagyoni fedezetet ural anyagi és pénz­ügyi eszközökben, tudásban, tapasztalatban, munkakultúrában, szocializációs és közös­ségi rendszereiben stb. A külföldi adósság visszájára fordított megközelítésében tehát az vált számunkra hangsúlyossá, hogy nemzetünk nem nincs­telen, hanem éppenséggel meglehetősen mó­dos, hiszen a hitelezők a vagyonra hitelez­nek. Itt az ideje, hogy belássuk, ezzel a va­gyonnal a jövőben jobban is lehetne sáfár­kodnunk. Ez a fedezeti vagyon jelenleg el­sősorban külföldi bankoknak, illetve azok hazai leányvállalatainak szolgál üzleti for­rásként jól jövedelmező pénzügyi befekte­téseikhez. Ez a mi részünkről óriási pazar­lás. Érdemes feltenni a kérdést, hogy a kül­földi befektetők által pozitívan értékelt le­hetősségünk, és azzal együtt a lakosság je­lentős pénzügyi vagyona miért nem szolgál­ja a hazai befektetést, a forráshiányos ha­zai vállalkozót és nem utolsósorban az ered­ményességhez szükséges termelési, kereske­delmi és fogyasztási értékláncok felépülését. Vagyis miért nem tudjuk mi magunk a lakos­ság megtakarított pénzét a hazai befekteté­sekbe - ezt szolgáló pénzügyi eszközökkel - bevonni? Miért nem tudunk élni a garan­ciális rendszerrel támogatott váltórendszer­rel, a kölcsönös, egymással szembeni elszá­molásokkal elrendezett fizetésekkel, a helyi vállalkozásokba fektetett kötvényekkel, ér­tékláncok önfinanszírozásával stb.? A sok­ra becsült befektetők sikere éppen az ilyen és ezeknél is bonyolultabb eszközök bőséges alkalmazásában rejlik. A nemzettagok filozófiájában, maga­tartásformáiban sajnálatos módon a nemzet mint közösségi érték (ennek megfelelően mint olyan vagyon, ami kockázatosan kezelhető) alig jelenik meg. Közösségeink egyre inkább el­halványuló jelentőséggel bírnak. Még arra sem figyelünk­ fel megfelelően, hogy a bankok hitelezési tevékeny­ségükben mennyivel többre értéke­lik a közösségi létet az egyéni léttel szemben. Ezt érhetjük tetten például abban, hogy a bankok az egyedül élőket jóval kockázatosabb adósnak tartják, mint a közösségben élőket Itt az ideje annak, hogy az MNB önfinan­szírozó programja - ami az elmúlt években sikeresen működött a külső adósság csök­kentésére - a gazdaság lokális önfinanszíro­zásában is meghonosodjék. A pénz tehát te­gye a tulajdonképpeni dolgát! Minden meg­takarított forint keresse az útját a finanszíro­zási eszközökkel rosszul ellátott hazai gaz­daságba. Ez annál is fontosabb, mert a gaz­daság élénkülése könnyen visszarendezhe­ti a régi beidegződéseket, és szabályozás hi­ányában a külső adósság újra felpöröghet. A szerző közgazdász, egyetemi oktató Tovább írja a kárpótlás regényét az Alkotmánybíróság (AB). Mert akárhonnan nézzük is, lényegében erről van szó ab­ban az eljárásban, amelyet egy látássérült, rokkantnyug­díjas asszony kezdeményezett az öröklési jog sérelme mi­att. A testület honlapján közzétett információk szerint az ügyet már tárgyalta az AB, így hamarosan kiderülhet, va­jon a kérelmező örökli-e a barátnője végrendeletében meg­ KULCSÁR ANNA___________________ A kárpótlási földek örökösei jelölt földterületeket, vagy pedig a magyar állam. További kérdés, hogy ha az asszony javára szóló végintézkedés el­lenére az állam örököl, kaphat-e kártalanítást az örökös. A történet önmagában is rendkívül érdekes, hiszen a rokkantnyugdíjas asszony a barátnőjétől örökölt volna há­rom, egészen kis alapterületű, összességében kéthektárnyi földrészletet, amelyek kiegészíthették volna az ő korábbi hasonló méretű külterületi parcelláit. Az AB-t megkereső panaszos a beadványában hozzáteszi: a 98 éves korában el­hunyt barátnőjét nyilván a hosszú éveken át tartó jó kap­csolat indította arra, hogy még 2012-ben az ő javára vég­rendelkezzék. A földeket egyébként a rendszerváltozás után mindketten vagyoni kárpótlás útján szerezték. Megtudha­tó az is, hogy a reménybeli örökös hosszú időn át segítette, ápolta, támogatta barátnőjét, akinek egyébként nem volt gyermeke vagy más törvényes örököse. A közjegyző a ha­láleset után a hagyatéki eljárásban megállapította ugyan, hogy a végrendelet formailag szabályszerű, de az államot nevezte meg örökösnek, s ezt a döntést a törvényszék jó­váhagyta, mégpedig a 2013. évi földforgalmi törvény alap­ján. Ez a jogszabály nem teszi lehetővé, hogy a földműves­nek nem minősülő egyszerű magánszemély végrendelettel földet örököljön, ha a tulajdonában lévő ingatlanok nagy­sága ezzel meghaladná az egy hektárt. Az alkotmányjogi panaszt megfogalmazó nyugdíjas hosz­­szan sorolja azokat az érveket, amelyek szerint a földfor­galmi rendelkezés nem felel meg az alaptörvénynek, mert olyan korlátozást alkalmaz, amely nem célszerű és nem is arányos. Persze korábban, a közéleti fórumokon is hosszan folyt a vita ezekről a kérdésekről. Egyebek közt arról, ki le­het földműves, milyen végzettség kell ehhez, hogyan ala­kuljanak a földhasználat és a gazdálkodás egyéb feltételei ahhoz, hogy a földvásárlás és végrendeleti öröklés megen­gedhető legyen. Természetesen senki sem ért egyet azzal, hogy - példának okáért - spekulánsok a jog megkerülésé­vel hatalmas birtokokat szerezzenek, földtulajdont halmoz­zanak fel. Egyértelmű az is, hogy a kilencvenes években le­zajlott kárpótlási eljárás idején kialakult széttagolt birtok­szerkezet nem tartható fenn a végtelenségig. Idők során a kormányok ezért megpróbálták elérni az osztatlan közös tulajdonú külterületi parcellák összevonását, de ez a folya­mat még távolról sem zárult le. A mai kor egyelőre magán viseli azokat a vonásokat, amelyeket a rendszerváltozás felemás birtok-, gazdaság­­politikája idézett elő. A negyedszázada lezajlott átalakulás egyik legnagyobb ellentmondása éppen az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kár­pótlásának formája volt. Ennek kialakulásában pedig lé­nyeges szerepet játszott a hajdani Alkotmánybíróság az­zal, hogy az akkori köztársasági elnök javaslatára 1991 ta­vaszán az Országgyűlés számára meghatározta a jogalko­tás főbb szempontjait. Összességében nehéz örökség ma­radt az utókorra. Az Alkotmánybíróságnak remélhetően ezúttal sikerül megfelelő útmutatást adnia, s így megelőz­hető lesz, hogy a régi elhibázott megoldásokból újabb és újabb sérelmek keletkezzenek. VÉLEMÉNY .

Next