Magyar Idők, 2017. szeptember (3. évfolyam, 204-229. szám)
2017-09-16 / 217. szám
6 LUGAS SZÓBAN FORGÓ Családi sör, tiszta zokni Minya Károly Egy költő népszerűségét mi sem mutatja jobban annál, mint hogy átírják, újrafogalmazzák. Gyermekkoromból két ilyen versre emlékszem, az egyik Petőfi Sándor Füstbement terv, a másik Arany János Családi kör című, mindenki által tanult és jól ismert verse, íme, az előbbi „újragombolása”. Előtte azonban az eredeti változat: „S a kis szobába toppanék... / Röpült felém anyám... / S én csüggtem ajkán... szótlanul... / Mint a gyümölcs a fán.” Az első változat: „S a kis szobába toppanék, / Röpült felém anyám, / S én félreálltam útjából, / hadd röpüljön tovább!” A második változat: „S a kis szobába toppanék, / Röpült felém anyám, / S én kinyitom az ablakot, / Hadd repüljön ki már!” Arany műve már címében is megváltozott: Családi sör. Egy internetes portálon Üstöky Viktória klaviatúrájából megszületett a teljes modernizált paródiája. Ez egy játék, úgy is mondhatjuk, hogy komolytalan műalkotás. De miért ne lehetne egy komolytalan versnek komolytalan elemzése is? Az elkövetkezőkben erre teszek kísérletet. „Reggel van, reggel van, mindenki ideges / A ház ura üvöltve tiszta zoknit keres. / Feketés csészével boglya fejű asszony, / Ajánlja az égnek, hogy rája rogyasszon.” A felgyorsult világ következményeként a vers terjedelme a felére rövidült, és a napszakok erőteljes ellentétben állnak egymással. Az eredetiben az esti elnyugvás idilli és statikus képei jelennek meg, ezzel szemben az átírt változatban a reggel dinamikája. De micsoda pezsgés, micsoda káosz, se frizura, se zokni! Az égiekhez fohászkodó anya úgy érzi, kiesett a gondoskodó szerepéből. Nézzük a második versszakot! „Mintha szélből volna a nagylánynak lába, / Sebesen bevonul a fürdőszobába. / Hosszú perceken át pingálja a szemét, / Testvéröccse ordít: - Gyere ki, te szemét!” Ez a rész mikrokörnyezetbe, a fürdőszobába visz bennünket. Ennek elfoglalása az újkori harci feladat. Ezt most a nővérnek sikerül elsőként teljesítenie. Feltétlen figyelmet érdemel a „szemét” alaki homonima, azaz azonosalakúság, amely kitűnően kapcsolja össze az érzékszervet a vers beszélő alanyának indulataival. Folytassuk! „Konyha melegében jó pirítós mellett / Nagymama mosolyog, ahogy tőle telhet. / Min vigyorog mama? - kérdezi a veje, / Csupa borotvahab összevagdalt feje.” A generációk nem teljesen meghitt találkozását közvetíti ez az egység. Horrorisztikus és antagonisztikus ellentétet sugalló kép: a véres fejű vő és a meleg mosolyú nagymama. A „Min vigyorog, mama?” kérdésben némi negatívumot, ellenszenvet fedezhetünk fel. „WC-be zárkózik a legkisebbik gyermek, / Most írja a leckét - na még csak ez kellett. / Ajtó előtt jár a család furcsa táncot, / Szemük szikrákat szór, arcuk sok-sok ráncot.” Ebben a versszakban minimalista családi trónviszály elevenedik meg az olvasó lelki szemei előtt. Ki trónol a legkisebb, a lecke megírásához ihletet adó helyiségben? A legkisebbik. Mint a mesében. A következő három versszak a családtagok egyéni balsorscsapásait részletezi: „Mire a rádió mondja a hét tizet, / Elromlik a bojler, nem ad meleg vizet. / Az asszony begörcsölt kezekkel mosogat, / Férje jeges vízben sziszegve mosogat. / A nagylánynak immár fél keze kabátban, / A másikban pöttyös kakaós pohár van. / Le is önti rögvest frissen mosott blúzát, / S kabátján vastagon megkent kiflit húz át. / Az utcáról szalad vissza a ház ura, / Lábán cipő helyett megszokott papucsa. / A reggel számára eléri a csúcsát, / A cipőben megleli elveszett slusszkulcsát.” A vers zárlata az üres ház képi világát jeleníti meg. Itt a részben láthatjuk az egészet, vagy még költőibben: a cseppben a tengert. A reggeli csatazaj a sistergő WC-tartály hanghatásával múlik el, és foglalja keretbe a művet: „Reggel van, reggel van, ideges mindenki, / Az aszszony is elment, nincs már otthon senki, / Bevetetlen ágyon gyűrött párna feszít, / És a WC- tartály sistereg egy picit...” Géno bácsi tábornok volt, de közel sem olyan kuriozitású katona, mint ama regénybeli agg tábornok, aki a budai utcai harcok végnapjaiban égi tüneményként jelent meg a kúszó-mászó dobtáras vöröskatonák között csillogó első háborús tábornoki egyenruhában, kitüntetésekkel dekorálva. S midőn a földöntúli látvány hatására a tüzelni is elfelejtő orosz katonák vonalát elérte, tökéletes oroszsággal haptákba állította, majd a sárga földig lehordta őket, amiért a zubbonyaik nincsenek begombolva... Buda ostroma idején Géno bácsi is tábornok volt, aki szintén megkapta az obsittal járó tábornoki ruhatárat, a kimenőruhát, csizmát, ingeket és fehérneműket - de ő egyáltalán nem jelent meg égi tüneményként az utcai harcokban. Viszont a házába befészkelő felszabadítók elől felesége már a második napon futva menekült: „Jenő, kérem, a parancsnok egy zsákba téteti az ön tábornoki ruhatárát a váltásokkal együtt! És azt parancsolják, varrjam be a zsákokat.” Géno bácsi némi késéssel válaszolt: „Lilla, kérem, varrja azokat a zsákokat! A háborút elvesztettük.” Géno bácsit gyerekként ismertük - hosszú, vékony, sovány és barátságtalan ember volt; a kitelepítések után a Hajnal utca és a Munkácsy utca sarkán laktak. Soha nem láttuk egyéb szerelésben, mint bricsesznadrágban, zöld térdzoknival és hosszú, pipaszár lábain nagy bakancsszerű bőr lábbelivel. Imbolyogva és mindig magányosan közlekedett az utcán, még apámnál is magasabb férfiú volt, és soha nem állt szóba senkivel. A Bókai-féle sarokház egyik szárnyát lakták, a kisebbik felét, a másikon a szintén gyakran bricsesznadrágban közlekedő Bókai Lajos állatorvos és családja lakott, akinek Péter fia osztálytársunk és barátunk volt, így gyakran jártunk náluk. Abban az időben mint utcakölykök szinte mindig fejeltünk, ez esetben keresztben a Hajnal utcán; két-két élő fa volt a kapufa, ugyan a játéktér közepén haladt át a Hajnal utca, de forgalom alig akadt akkoriban. Csak ki kellett menni a könyék békésebb utcarészeire, például az Erdélyi Sándor utcába, a börtönkapu mellé; mindig akadtak társak, errefelé Ferenczi Zoli, Biros Miska, Péter, Dotykás, Szamsza, Székely Jani és mások, közel egykorúak, tizennégy-tizenöt évesek. És persze a labdánk gyakran be is repült a házba, Géno bácsiék virágágyásai közé némi német szitokszavak kíséretében kaptuk vissza, sőt Géno olykor panaszt tett Lajos bátyánknál, aki viszont nagy és őszinte rajongója lévén a különféle sportoknak azonnal megbocsájtott. LUGAS-TÁRCA Várostérkép: Géno bácsi Ambrus Lajos Géno bácsi, polgári nevén Schnörch Jenő altábornagy az I. világháborúban még vezérkari százados, majd tábornokként került nyugállományba a második világháború előtt, aki „végül mindenétől megfosztottan a kitelepített sorsot túlélve 1960-ban halt meg” - olvasom egy családkutatásban, melyben valószínűsítik, hogy a bánáti határőrezred feltöltésére érkező katonai telepes család sarja volt. Második felesége, Erdődy Lilla néni ifjúkoromban fél Gyula városát tanította angolra, merthogy egyéb jövedelem híján Lilla néni lakáson tartott nyelvóráiból éltek. Lilla néni egyébként az író Hubay Miklós nagynénje volt Nagyváradról. Hubayval élete vége felé hosszasan beszélgettem róluk - Géno bácsiról szívbe markoló, ám bizonytalan eredetű történetet is előadott, mely szerint a király gyulai látogatásán kíséretének tagja volt, és amint a várnál a hadgyakorlat színhelye felé lovagoltak, Géno bácsi szemeit könny lepte el. Az uralkodó kérdésére a vár előtti síkra mutatott, ahol a magyar honvédség tisztjei és tábornokai 1849 nyarán letették a fegyvert. Hubay története szépen hangzott, de nem így és nem ezekkel a szereplőkkel esett meg. A király a nevezett hadgyakorlaton 1876-ban járt Gyulán - Géne bácsi 1882-ben születik. És az eseményt a város krónikása, Kohn Dávid is elbeszéli - a király valóban a várkastély előtt lovagolt el az akkori honvédelmi miniszter, Szende Béla és báró Wenckheim Béla társaságában. Kohn Dávid magától a forrástól, a bárótól kapja a melankolikus történetet. „Szorosan a bejárat előtt voltak, amidőn a király a bal oldala mellett lovagló Szende Bélához egy kérdést intézett. Szende Béla, aki lesütött fővel hallgatagon ült a lován, a felség kérdésére nem válaszolt. A király, még mindig lovaglás közben, hangosabban ismételte meg a kérdést, de Szende Béla erre sem reagált. Erre Wenckheim Béla Szende Béla bal oldala felé lovagolva, még hangosabban figyelmeztette őt, hogy a felség kétszer szólt hozzá, miért nem válaszol neki? Egyben azonban jobb kezével Szende Bélának a vállát is érintette. Ez a vállérintés volt az, ami Szende Béla elfogódottságát feloldotta. Hirtelen felvetette a fejét, és a felség megütközéssel látta, hogy a miniszternek mindkét szeméből patakként ömlik a könny. A király e látványra megállította a lovát, és látható felindulással kérdezte: »Mi baja van?« Szende Bélából még mindig nem jött ki hang, úgyhogy a felség ismételten és idegesen kérdezte: »Mi baja Önnek, hisz Ön sír?« A miniszter, még mindig látható izgatottsággal küzdve, a német nyelvű kérdésekre ezúttal magyarul válaszolta a következőket: „Felséges Uram! Én életemben csak kétszer voltam Gyulán. Első ízben 1849. augusztus 21-én reggel, hat órakor. Ezen a helyen, ahol most állok, mint honvédtiszt fegyvereztettem le, s amidőn ma másodszor a sors idevezetett, Felséged oldalán mint honvédelmi miniszter jelenek meg.” Az érzelmes történetben tehát nem Géné bácsi alakja bontakozik ki, sőt még édesapjáé, Schnörch Gyuláé sem, aki szintén tábornok volt, és 1911-ben a gyulai 2. számú honvédezred parancsnokaként nyugdíjazták. (Ez az ezred később a megmaradt gyulaiakkal, így öregapámmal együtt Przemysl védőjeként esik fogságba.) Nem Géno bácsinak a Rákosi- és a korai Kádár-korszakban kevésbé romantikus élet jutott; magányos, rezervált életet élt, még a haláláról is többféle évszámot olvastam; valószínűleg 1965 volt. Annyi bizonyos, hogy Géno bácsi élete alkonyán sűrűn tett hosszú, kimerítő sétákat - hórihorgas alakja gyakran tűnt fel a Fehér- vagy Fekete-Körös gátjain és partoldalain. És sétái közben hangos vezényszavakkal irányította a nagy háború hadművele teit. Rieht euch! Vormarsch! Sturm! Az 1914-es limanovai csatá ét például: a kilences Nádasdy-huszárok lóról szállva Muhr Ottmár ezredessel rohamra a jablonieci magaslat ellen! Vagy a sorakozót és felfejlődést az utolsó Tamássy-féle kitörésben, melynek a gyulai bakák főszereplői a Przemysl feladása előtti napokban. Szemtanúk és korabeli emlékezések mind azt erősítik, hogy egy idős ember német parancsszavakkal dirigálva sűrűn bolyongott ezen a folyó szabdalta, erdős-mezős, kies alföldi tájon - tán ott is érte a halál. És mint valami kopott szárnyú angyal, miután hatékonyan elrendezte a világ dolgait, tovaszállt a színről. ^ 2017. szeptember 16.,szombat ) Az Úr Nyolcadik Kerülete A Jani meg a lányok Pál Dániel Levente Máskor meg a következőt mesélte nekem a Janiról a Szent Magdolna lánya - a Jani az, akiről legutóbb is szó volt, aki azt gondolta, hogy egy végiglavórozott élet után egyszer kipróbálja, milyen is kádban fürdeni, aztán annyira részegen ült bele, hogy le sem vetkezett, el is aludt, a dugót is kihúzta, úgy ébresztette fel Szent Magdolna, hogy ott fekszik ruhában, valami olasz sláger megy a rádióban, folyik rá a víz, aztán azonnal tovább is világba, a Jani meg szegény így fürdött, szégyenszemre kullogott haza, át a házon, abba a kicsi lakásba, ahol az anyukával élt, amikor valamelyik közeli kocsmában együtt poharaztunk. Emlékszem, ültünk egymással szemben, as már több hallgatás rakódott le közénk, mint amennyit szavakkal le tudtunk volna törölgetni, így néztünk hol befelé, hol kifelé, mikor egyszer csak eszébe jutott valami a Szent Magdolna lányának, nagyon el is kezdett nevetni, abba sem tudta hagyni. Mintha kottából nevetne, olyan volt. Egyszerre volt mulatságos és megrendítő hallgatni ezt a nevetést. Már épp mentem is volna ki rágyújtani inkább, amikor vett egy mély levegőt, abbahagyta, ivott három nagy kortyot, majd belekezdett: „Ne menj te sehová, nem hagysz itt engem egyedül! Majd utána kimegyünk cigizni, de előbb mesélek neked valamit.” Ivott még három nagy kortyot, visszaszívott egy nevetést, mosollyá szelídült, krákogott egyet, mesélésre tisztult a hangja: „A Jani. Hát, a Jani...! A Jani az anyukájával élt együtt egy kis lakásban, és a Jani már akkor öreg volt, bár korábban is öregebbnek nézett ki a koránál, mert igencsak alkoholista volt. És ilyen tipikus rozzant, vékony feje volt, arcára sütött bőrrel, zsírmirigy a homlokán, kopaszodott, de mégis itt-ott ilyen hoszszabb hajszálak meg tincsek nőttek le a fején, ilyen csomóba összeálló tincsek. Vele volt az, hogy az anyukája súlyos cukorbeteg volt, és emiatt egyszer kórházba került, hosszabb időre, le kellett vágni pár lábujját, anynyira cukorbeteg volt, utána meg még bent tartották megfigyelésen. És akkor a Jani úgy gondolta, hogy ha már így egyedül maradt, hogy ha most az övé a lakás, akkor na most aztán végre kirúg a hámból! Hát, a Jani már akkor elmúlt negyven, mondtam, hogy nézett ki, nem mondom még egyszer el, és felszedett a Dankó utcában egyszerre két lányt is, mert ha már buli, legyen nagy! És akkor erre a lányok azt mondták neki, hogy náluk az a szokás, hogy előtte pertut isznak. Ha már összefekszenek, tegezzék egymást rendesen! Hát neki, a Janinak ezt nem kellett sokat mondani, természetesen megitta a pertut. Aztán a biztonság kedvéért még egyet! Na, ebbe a pertuba a lányok beleraktak valami nyugtatót vagy valami kábítószert, amitől a Jani jól kinyúlt... vagy egy háromnegyed napra. És amíg aludt, közben kipakolták a lakást, de még az anyukája szobanövényeit is az ablakból. Mindent, egyszerűen minden mozdíthatót elvittek. Aztán, amikor másnap délután a Jani magához tért, borzasztóan kétségbeesett, nemcsak az eltűnések miatt, hanem hát azért főleg, hogy ezt hogyan mondja meg az anyukájának.” A végén már alig tudta visszanyerni a nevetését, de befejezte, majd kimentünk rágyújtani a kocsma elé, akkor még eszébe jutott valami: „Amikor hazaengedték, anyu átment hozzá, vitt egy kis erőlevest meg kímélő tésztát, neki súgta meg az öregaszszonyt,hogy az ő fia, a,Jani már ilyen, azzal nem lehet mit csinálni, a dolgok meg jönnek-mennek, de leginkább azt sajnálja, hogy éppen fürdőszobára spóroltak, azt akartak csináltatni maguknak. Rendes káddal, mert ő már nemigen tud máshogy mosdani... És már majdnem öszszegyűlt rá a pénz..., de azt is megfújták..., hát, ő ezt sajnálja a leginkább.” Szerényi Gábor rajza