Magyar Idők, 2017. szeptember (3. évfolyam, 204-229. szám)

2017-09-16 / 217. szám

­6 LUGAS SZÓBAN FORGÓ Családi sör, tiszta zokni Minya Károly E­gy költő népszerűségét mi sem mutatja jobban annál, mint hogy átírják, újrafo­galmazzák. Gyermekkoromból két ilyen versre emlékszem, az egyik Petőfi Sándor Füstbe­ment terv, a másik Arany János Családi kör című, mindenki által tanult és jól ismert verse, íme, az előbbi „újragombolása”. Előtte azonban az eredeti változat: „S a kis szobába toppanék... / Röpült fe­lém anyám... / S én csüggtem ajkán... szótlanul... / Mint a gyümölcs a fán.” Az első változat: „S a kis szobába toppanék, / Röpült felém anyám, / S én félreálltam útjából, / hadd röpüljön tovább!” A második változat: „S a kis szobába toppanék, / Röpült felém anyám, / S én kinyitom az abla­kot, / Hadd repüljön ki már!” Arany műve már címében is megváltozott: Családi sör. Egy internetes portálon Üstöky Vik­tória klaviatúrájából megszületett a teljes mo­dernizált paródiája. Ez egy játék, úgy is mond­hatjuk, hogy komolytalan műalkotás. De miért ne lehetne egy komolytalan versnek komolyta­lan elemzése is? Az elkövetkezőkben erre teszek kísérletet. „Reggel van, reggel van, mindenki ideges / A ház ura üvöltve tiszta zoknit keres. / Feketés csészével boglya fejű asszony, / Ajánlja az égnek, hogy rája rogyasszon.” A felgyorsult világ követ­kezményeként a vers terjedelme a felére rövidült, és a napszakok erőteljes ellentétben állnak egy­mással. Az eredetiben az esti elnyugvás idilli és statikus képei jelennek meg, ezzel szemben az átírt változatban a reggel dinamikája. De micso­da pezsgés, micsoda káosz, se frizura, se zokni! Az égiekhez fohászkodó anya úgy érzi, kiesett a gondoskodó szerepéből. Nézzük a második versszakot! „Mintha szél­ből volna a nagylánynak lába, / Sebesen bevonul a fürdőszobába. / Hosszú perceken át pingálja a szemét, / Testvéröccse ordít: - Gyere ki, te sze­mét!” Ez a rész mikrokörnyezetbe, a fürdőszo­bába visz bennünket. Ennek elfoglalása az újko­ri harci feladat. Ezt most a nővérnek sikerül el­sőként teljesítenie. Feltétlen figyelmet érdemel a „szemét” alaki homonima, azaz azonosalakúság, amely kitűnően kapcsolja össze az érzékszervet a vers beszélő alanyának indulataival. Folytassuk! „Konyha melegében jó pirítós mel­lett / Nagymama mosolyog, ahogy tőle telhet. / Min vigyorog mama? - kérdezi a veje, / Csupa borotvahab összevagdalt feje.” A generációk nem teljesen meghitt találkozá­sát közvetíti ez az egység. Horrorisztikus és an­­tagonisztikus ellentétet sugalló kép: a véres fejű vő és a meleg mosolyú nagymama. A „Min vi­gyorog, mama?” kérdésben némi negatívumot, ellenszenvet fedezhetünk fel. „WC-be zárkózik a legkisebbik gyermek, / Most írja a leckét - na még csak ez kellett. / Ajtó előtt jár a család furcsa táncot, / Szemük szikrákat szór, arcuk sok-sok ráncot.” Ebben a versszak­ban minimalista családi trónviszály elevenedik meg az olvasó lelki szemei előtt. Ki trónol a leg­kisebb, a lecke megírásához ihletet adó helyiség­ben? A legkisebbik. Mint a mesében. A következő három versszak a családtagok egyéni balsorscsapásait részletezi: „Mire a rá­dió mondja a hét tizet, / Elromlik a bojler, nem ad meleg vizet. / Az asszony begörcsölt kezek­kel mosogat, / Férje jeges vízben sziszegve mos­­ogat. / A nagylánynak immár fél keze kabátban, / A másikban pöttyös kakaós pohár van. / Le is önti rögvest frissen mosott blúzát, / S kabátján vastagon megkent kiflit húz át. / Az utcáról sza­lad vissza a ház ura, / Lábán cipő helyett meg­szokott papucsa. / A reggel számára eléri a csú­csát, / A cipőben megleli elveszett slusszkulcsát.” A vers zárlata az üres ház képi világát jelení­ti meg. Itt a részben láthatjuk az egészet, vagy még költőibben: a cseppben a tengert. A reg­geli csatazaj a sistergő WC-tartály hanghatásá­val múlik el, és foglalja keretbe a művet: „Reg­gel van, reggel van, ideges mindenki, / Az asz­­szony is elment, nincs már otthon senki, / Be­vetetlen ágyon gyűrött párna feszít, / És a WC- tartály sistereg egy picit...” G­éno bácsi tábornok volt, de közel sem olyan kuriozi­­tású katona, mint ama regénybeli agg tábornok, aki a budai utcai harcok végnapjaiban égi tüneményként jelent meg a kúszó-mászó dobtáras vöröskatonák között csillo­gó első háborús tábornoki egyenruhában, kitüntetésekkel deko­rálva. S midőn a földöntúli látvány hatására a tüzelni is elfelej­tő orosz katonák vonalát elérte, tökéletes oroszsággal haptákba állította, majd a sárga földig lehordta őket, amiért a zubbonyaik nincsenek begombolva... Buda ostroma idején Géno bácsi is tábornok volt, aki szin­tén megkapta az obsittal járó tábornoki ruhatárat, a kimenőru­hát, csizmát, ingeket és fehérneműket - de ő egyáltalán nem je­lent meg égi tüneményként az utcai harcokban. Viszont a házá­ba befészkelő felszabadítók elől felesége már a második­ napon futva menekült: „Jenő, kérem, a parancsnok egy zsákba téteti az ön tábornoki ruhatárát a váltásokkal együtt! És azt parancsol­ják, varrjam be a zsákokat.” Géno bácsi némi késéssel válaszolt: „Lilla, kérem, varrja azokat a zsákokat! A háborút elvesztettük.” Géno bácsit gyerekként ismertük - hosszú, vékony, sovány és barátságtalan ember volt; a kitelepítések után a Hajnal utca és a Munkácsy utca sarkán laktak. Soha nem láttuk egyéb sze­relésben, mint bricsesznadrágban, zöld térdzoknival és hosszú, pipaszár lábain nagy bakancsszerű bőr lábbelivel. Imbolyogva és mindig magányosan közlekedett az utcán, még apámnál is ma­gasabb férfiú volt, és soha nem állt szóba senkivel. A Bókai-fé­­le sarokház egyik szárnyát lakták, a kisebbik felét, a másikon a szintén gyakran bricsesznadrágban közlekedő Bókai Lajos állat­orvos és családja lakott, akinek Péter fia osztálytársunk és bará­tunk volt, így gyakran jártunk náluk. Abban az időben mint ut­­cakölykök szinte mindig fejeltünk, ez esetben keresztben a Haj­nal utcán; két-két élő fa volt a kapufa, ugyan a játéktér közepén haladt át a Hajnal utca, de forgalom alig akadt akkoriban. Csak ki kellett menni a könyék békésebb utcarészeire, például az Er­délyi Sándor utcába, a börtönkapu mellé; mindig akadtak tár­sak, errefelé Ferenczi Zoli, Biros Miska, Péter, Dotykás, Szam­­sza, Székely Jani és mások, közel egykorúak, tizennégy-tizenöt évesek. És persze a labdánk gyakran be is repült a házba, Géno bácsiék virágágyásai közé­­ némi német szitokszavak kíséreté­ben kaptuk vissza, sőt Géno olykor panaszt tett Lajos bátyánk­nál, aki viszont nagy és őszinte rajongója lévén a különféle spor­toknak azonnal megbocsájtott. LUGAS-TÁRCA Várostérkép: Géno bácsi Ambrus Lajos Géno bácsi, polgári nevén Schnörch Jenő altábornagy az I. vi­lágháborúban még vezérkari százados, majd tábornokként került nyugállományba a második világháború előtt, aki „végül mindené­től megfosztottan a kitelepített sorsot túlélve 1960-ban halt meg” - olvasom egy családkutatásban, melyben valószínűsítik, hogy a bánáti határőrezred feltöltésére érkező katonai telepes család sar­ja volt. Második felesége, Erdődy Lilla néni ifjúkoromban fél Gyu­la városát tanította angolra, merthogy egyéb jövedelem híján Lilla néni lakáson tartott nyelvóráiból éltek. Lilla néni egyébként az író Hubay Miklós nagynénje volt Nagyváradról. Hubayval élete vége felé hosszasan beszélgettem róluk - Géno bácsiról szívbe marko­ló, ám­ bizonytalan eredetű történetet is előadott, mely szerint a király gyulai látogatásán kíséretének tagja volt, és amint a várnál a hadgyakorlat színhelye felé lovagoltak, Géno bácsi szemeit könny lepte el. Az uralkodó kérdésére a vár előtti síkra mutatott, ahol a magyar honvédség tisztjei és tábornokai 1849 nyarán letették a fegyvert. Hubay története szépen hangzott, de nem így és nem ezekkel a szereplőkkel esett meg. A király a nevezett hadgyakor­laton 1876-ban járt Gyulán - Géne bácsi 1882-ben születik. És az eseményt a város krónikása, Kohn Dávid is elbeszéli - a király va­lóban a várkastély előtt lovagolt el az akkori honvédelmi minisz­ter, Szende Béla és báró Wenckheim Béla társaságában. Kohn Dá­vid magától a forrástól, a bárótól kapja a melankolikus történetet. „Szorosan a bejárat előtt voltak, amidőn a király a bal oldala mellett lovagló Szende Bélához egy kérdést intézett. Szende Béla, aki lesütött fővel hallgatagon ült a lován, a felség kérdésére nem vá­laszolt. A király, még mindig lovaglás közben, hangosabban ismé­telte meg a kérdést, de Szende Béla erre sem reagált. Erre Wenck­heim Béla Szende Béla bal oldala felé lovagolva, még hangosabban figyelmeztette őt, hogy a felség kétszer szólt hozzá, miért nem vá­laszol neki? Egyben azonban jobb kezével Szende Bélának a vállát is érintette. Ez a vállérintés volt az, ami Szende Béla elfogódottsá­gát feloldotta. Hirtelen felvetette a fejét, és a felség megütközéssel látta, hogy a miniszternek mindkét szeméből patakként ömlik a könny. A király e látványra megállította a lovát, és látható felindu­lással kérdezte: »Mi baja van?« Szende Bélából még mindig nem jött ki hang, úgyhogy a felség ismételten és idegesen kérdezte: »Mi baja Önnek, hisz Ön sír?« A miniszter, még mindig látható izga­tottsággal küzdve, a német nyelvű kérdésekre ezúttal magyarul vá­laszolta a következőket: „Felséges Uram! Én életemben csak két­szer voltam Gyulán. Első ízben 1849. augusztus 21-én reggel, hat órakor. Ezen a helyen, ahol most állok, mint honvédtiszt fegyve­­reztettem le, s amidőn ma másodszor a sors idevezetett, Felséged oldalán mint honvédelmi miniszter jelenek meg.” Az érzelmes történetben tehát nem Géné bácsi alakja bonta­kozik ki, sőt még édesapjáé, Schnörch Gyuláé sem, aki szintén tá­bornok volt, és 1911-ben a gyulai 2. számú honvédezred parancs­nokaként nyugdíjazták. (Ez az ezred később a megmaradt gyula­iakkal, így öregapámmal együtt Przemysl védőjeként esik fogság­ba.) Nem­­ Géno bácsinak a Rákosi- és a korai Kádár-korszakban kevésbé romantikus élet jutott; magányos, rezervált életet élt, még a haláláról is többféle évszámot olvastam; valószínűleg 1965 volt. Annyi bizonyos, hogy Géno bácsi élete alkonyán sűrűn tett hosszú, kimerítő sétákat - hórihorgas alakja gyakran tűnt fel a Fehér- vagy Fekete-Körös gátjain és partoldalain. És sétái közben hangos vezényszavakkal irányította a nagy háború hadművele­­ teit. Rieht euch! Vormarsch! Sturm! Az 1914-es limanovai csatá­ ét például: a kilences Nádasdy-huszárok lóról szállva Muhr Ott­­már ezredessel rohamra a jablonieci magaslat ellen! Vagy a sora­­kozót és felfejlődést az utolsó Tamássy-féle kitörésben, melynek a gyulai bakák főszereplői a Przemysl feladása előtti napokban. Szemtanúk és korabeli emlékezések mind azt erősítik, hogy egy idős ember német parancsszavakkal dirigálva sűrűn bolyongott ezen a folyó szabdalta, erdős-mezős, kies alföldi tájon - tán ott is érte a halál. És mint valami kopott szárnyú angyal, miután haté­konyan elrendezte a világ dolgait, tovaszállt a színről. ^ 2017. szeptember 16.,szombat ) Az Úr Nyolcadik Kerülete A Jani meg a lányok Pál Dániel Levente M­áskor meg a következőt mesélte ne­kem a Janiról a Szent Magdolna lá­nya - a Jani az, akiről legutóbb is szó volt, aki azt gondolta, hogy egy végiglavóro­­zott élet után egyszer kipróbálja, milyen is kádban fürdeni, aztán annyira részegen ült bele, hogy le sem vetkezett, el is aludt, a dugót is kihúzta, úgy ébresztette fel Szent Magdolna, hogy ott fekszik ruhában, valami olasz sláger megy a rádióban, fo­lyik rá a víz, aztán azonnal tovább is világba, a Jani meg szegény így fürdött, szégyen­szemre kullogott haza, át a házon, abba a kicsi lakásba, ahol az anyu­kával élt­­, amikor valamelyik köze­li kocsmában együtt poharaztunk. Emlékszem, ültünk egymással szemben, as már több hallgatás rakó­dott le közénk, mint amennyit szavak­kal le tudtunk volna törölgetni, így néz­tünk hol befelé, hol kifelé, mikor egy­szer csak eszébe jutott valami a Szent Magdolna lányának, na­gyon el is kezdett nevet­ni, abba sem tudta hagy­ni. Mintha kottából nevet­ne, olyan volt. Egyszerre volt mulatságos és megrendí­tő hallgatni ezt a nevetést. Már épp mentem is volna ki rágyújtani inkább, amikor vett egy mély levegőt, abbahagyta, ivott három nagy kor­tyot, majd belekezdett: „Ne menj te sehová, nem hagysz itt engem egye­dül! Majd utána kimegyünk cigizni, de előbb me­sélek neked valamit.” Ivott még három nagy kor­tyot, visszaszívott egy nevetést, mosollyá szelídült, krákogott egyet, mesélésre tisztult a hangja: „A Jani. Hát, a Jani...! A Jani az anyuká­jával élt együtt egy kis lakásban, és a Jani már akkor öreg volt, bár korábban is öre­gebbnek nézett ki a koránál, mert igencsak alkoholista volt. És ilyen tipikus rozzant, vékony feje volt, arcára sütött bőrrel, zsírmirigy a hom­lokán, kopaszodott, de mégis itt-ott ilyen hosz­­szabb hajszálak meg tincsek nőttek le a fején, ilyen csomóba összeálló tincsek. Vele volt az, hogy az anyukája súlyos cukor­beteg volt, és emiatt egyszer kórházba került, hosszabb időre, le kellett vágni pár lábujját, any­­nyira cukorbeteg volt, utána meg még bent tar­tották megfigyelésen. És akkor a Jani úgy gon­dolta, hogy ha már így egyedül maradt, hogy ha most az övé a lakás, akkor na most aztán végre kirúg a hámból! Hát, a Jani már akkor elmúlt negyven, mond­tam, hogy nézett ki, nem mondom még egyszer el, és felszedett a Dankó utcában egyszerre két lányt is, mert ha már buli, legyen nagy! És akkor erre a lányok azt mondták neki, hogy náluk az a szokás, hogy előtte pertut isznak. Ha már össze­fekszenek, tegezzék egymást rendesen! Hát neki, a Janinak ezt nem kellett sokat mon­dani, természetesen megitta a pertut. Aztán a biztonság kedvéért még egyet! Na, ebbe a pertuba a lányok beleraktak valami nyug­tatót vagy valami kábítószert, amitől a Jani jól kinyúlt... vagy egy háromne­gyed napra. És amíg aludt, közben ki­pakolták a lakást, de még az anyukája szobanövényeit is az ablakból. Min­dent, egyszerűen minden mozdít­­hatót elvittek. Aztán, amikor másnap délután a Jani magához tért, borzasztóan kétségbeesett, nemcsak az eltűné­sek miatt, hanem hát azért főleg, hogy ezt hogyan mondja meg az anyukájának.” A végén már alig tudta visszanyerni a nevetését, de befejezte, majd kimen­tünk rágyújtani a kocsma elé, akkor még eszébe jutott valami: „Amikor hazaengedték, anyu átment hozzá, vitt egy kis erőlevest meg kímélő tésztát, neki súgta meg az öregasz­­szonyt,hogy az ő fia, a,Jani már ilyen, azzal nem lehet mit csinálni, a dol­gok meg jönnek-mennek, de legin­kább azt sajnálja, hogy éppen fürdő­szobára spóroltak, azt akartak csináltatni ma­guknak. Rendes káddal, mert ő már nemigen tud máshogy mosdani... És már majdnem ösz­­szegyűlt rá a pénz..., de azt is megfújták..., hát, ő ezt sajnálja a leginkább.” Szerényi Gábor rajza

Next