Magyar Idők, 2017. szeptember (3. évfolyam, 204-229. szám)

2017-09-16 / 217. szám

www.magyaridok.hu HÁBORÚ ÉS BÉKE Kétszázezer s szélsőséges? Nógrádi György S­zeptember 24-e létfontosságú dátum lesz az európai történelemben. Eldől, hogy az eljövendő négy évben milyen kormánya lesz Európa vezető hatalmának. 1945 azt jelen­tette, hogy a Szovjetunió megerősödött, Német­ország pedig mint a második világháború vesz­tese komoly, döntően német lakta területeket ve­szített el keleten, és maradék területei megszál­lási zónákra szakadtak szét. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején az NSZK Kohl kancellár vezetésével amerikai és magyar, vala­mint pénzügyi okok miatt szovjet támogatás­sal elérte az egységes Németország létrehozását. Németország megerősödött, a Szovjetunió részekre szakadt. A második világháború utáni német törté­nelmet meghatározta, hogy Adenauer, az NSZK első kancellárja sikeresen ki tudott egyezni Fran­ciaországgal, és végrehajtotta Németország nyu­gati integrációját. Ma már nem beszélünk róla, de senki nem felejtette el a NATO első főtitká­rának, az angol Lord Ismaynak a szavait: „Hozd az amerikaiakat be, nyomd az oroszokat ki, és nyomd a németeket le!” A német-francia együttműködés a valóság­ban addig tudott jól funkcionálni, amíg a poli­tikai és katonai vezető szerep Párizsé, a gazda­sági Bonné volt. A német egység létrejöttével ez a folyamat alapvetően megváltozott. Németország sikeres keleti integrációját a két szociáldemokrata kancellár, Brandt és Schmidt hajtották végre. Az Ostpolitik, magyarul keleti politika azt jelentette, hogy Németország kiegye­zett a diákköri szocialista országokkal, a Szovje­tunióval és a kisebb szövetségesekkel. A szociáldemokrata kormányzás időszakát (1969-1982) három részre bonthatjuk. 1969-től 1972-73-ig a Nyugat az USA vezetésével egyér­telműen támogatta a németek keleti politikáját. Ettől kezdve 1977-79-ig (a NATO londoni értekezlete, majd a kettős határozat a rakétatelepítésről) eltűr­te, de már nem támogatta a bon­ni keleti politikát. A hetvenes évek végétől 1982-ig, Schmidt bukásá­ig az USA és néhány meghatározó nyugati állam már egyértelműen a rakétatelepítést és nem a koráb­bi enyhülési folyamatot támogat­ta. Schmidt kancellár joggal jelen­tette ki, hogy képes szembeszállni egy amerikai elnökkel, Ronald Reagannel szemben már esély­telen volt. 1982-ben a liberális párt Genscher ve­zetésével kilépett a koalícióból, és átállt az ellen­zéki konzervatív pártok, a CDU és a CSU mellé. A német választások történetében abszolút többséget egyetlenegyszer, 1957-ben kapott egy párt, a CDU és a CSU. Ettől eltekintve mindig mindenki koalícióra kényszerült. Az elmúlt hetekben mindössze egy alkalom­mal vitázott egymással a két legnagyobb párt kancellárjelöltje, a konzervatív Merkel és a szo­ciáldemokrata Schulz. A vitát húszmillió néző figyelte, és a németek közül mintegy hétmillió fő még mindig nem döntötte el, hogy kire szavaz. A gazdaság jól működik, és a legutóbbi felméré­sek szerint a lakosság 71 százaléka fél a terrortól és a terroristáktól. Az országos felmérések sze­rint a vitát nagy arányban Merkel nyerte meg. Schulz sokkal óvatosabban fogalmazott, mint az elmúlt hetekben. Újra kijelentette, hogy ő lesz a kancellár, és a CDU, CSU bejöhet az általa ve­zetett kormányba. Figyelembe véve, hogy a CDU, CSU 38-42 százalék között van, a szociáldemok­raták pedig 21-23 százalékon állnak, ennek a va­lószínűsége minimális. Schulz bejelentette, hogy ha ő lesz a kancel­lár, Törökországgal befejezi a felvételi tárgyalá­sokat. A vitában kijelentette, hogy a menekültek jobbak, mint az arany, és többször kőkeményen kikelt a lengyel és a magyar politika ellen. Merkel szemére vetette, hogy a 2015-ös migrációs hul­lám idején a kancellár nem konzultált szövetsé­geseivel. Kiemelte, hogy a muzulmánok 95 szá­zaléka tisztességes, három-öt százaléka szélső­séges. Érdekes volt számomra, hogy Merkel ezt a magas labdát nem ütötte le, hiszen a Németor­szágban élő négymillió muzulmán öt százaléka 200 ezer fő, és ettől kezdve a kérdés kezelhetetlen. Schulz kiemelte, hogy nem kell lezárni az európai határokat, egységes szolidaritás kell. A vita során a szociáldemokrata kancellárjelölt kiemelte, hogy az Egyesült Államok mai elnöke, Trump alkalmatlan az elnökségre, és ha ő lesz a kancellár, nem engednek az amerikai nyomás­nak, nem emelik meg a katonai kiadásokat, és ra­gaszkodni fognak a Németországban lévő ame­rikai atomfegyverek kivonásához. Merkel 12 éve kancellár, és a saját tapaszta­latait hangsúlyozta. Kiemelte az összetartozás, a jólét és a biztonság fontosságát és azt, hogy a képzés mindenkinek jár. A menekültek 59 szá­zalékának nincsen semmiféle iskolai végzettsé­ge, ez az arány a szomáliaiak esetébe 77 száza­lék, az eritreaiaknál 72 százalék, az irakiaknál 71 százalék, az afganisztániaknál 69 százalék, a szíriaiaknál és a nigériaiaknál 56 százalék, a pakisztániaknál 52 százalék. A német lakosság 34 százaléka nem óhajt menekülteket, 41 száza­lék pedig ragaszkodik ahhoz, hogy integrálód­janak. 2015-ben 55 ezer menekült érkezett Ber­linbe, ettől kezdve a város légköre megváltozott. 2015-16-ban 1,3 millió menekült adta be kérel­mét Németországban, ezek valamivel több, mint a felét, 750 ezret a németek elfogadták. A mig­­ránsok csaknem kétharmada 25 év alatti, egy­­harmaduk semmilyen iskolai végzettséggel nem rendelkezik, és kétharmaduk férfi. A kiutasításról szóló döntés átlagosan 11,7 hónap után születik meg, a leghosszabb Kongó esetében, 17,2 hónap. A választási harc egyik érdekessége, hogy a CDU választóinak 97 százaléka felsorakozott Merkel mögött, míg a szociáldemokratáknak csak 75 százaléka támogatja Schulzot. A felmé­rések alapján szakmaiságban Mer­kel 49,7-re, hitelességben 38:11-re, szimpátiában 42:19-re, míg veze­tési alkalmasságban 60:8 arányban győzött. Schulz mindössze a szo­ciális igazságosság kérdésében bi­zonyult jobbnak. Merkel az elmúlt 12 évben ugyan­ilyen beszélgetéseken már három szociáldemokrata riválisát győzte le: Schrödert, Steinmaiert és Stein­­brücköt. Az idei három tartományi választás mindegyikét elveszítette a szociáldemokrata párt. Merkel bejelentette, hogy a migránsok nem veszélyt, hanem kihívást jelentenek. Véleménye szerint a migráció kiváltó okait kell megsemmi­síteni. Schulzcal szemben jónak tartotta az Eu­rópai Unió és Törökország között megkötött, migránsokra vonatkozó megállapodásokat. Ki­emelte, hogy az irakiak egy része már visszatért Németországból hazájába. Jelezte, hogy a Né­metországban élő muzulmánok Németország­hoz tartoznak. Újra bejelentette, hogy Német­ország képezze ki az imámokat, és ne hagyják, hogy a képzés és a fizetés Törökországból jöj­jön. Jelenleg 226 500 fő áll kiutasítás alatt, és 115 ezer fő kérelmét még nem bírálták el. Mer­kel, szemben Schulzcal, kiállt a Törökországgal való jövőbeni kapcsolatok mellett, és kiemelte, hogy a törökök ötven százaléka Európára tekint. A kancellár saját sikerének tekinti, hogy 12 éves kancellársága alatt a munkanélküliek szá­ma ötmillióról 2,5 millióra csökkent. Bejelen­tette, hogy a két szélsőséges párttal, az Alter­natíva Németországért párttal, valamint a kom­munista utódpárttal, a Die Linkével nem hajlan­dók összefogni. Huszonhét évvel a német egység után a volt NDK-s területek lemaradása még mindig 27 szá­zalék. Németországnak a kvótarendszer alapján 27 ezer migránst kellett volna átvennie, a való­ságban azonban csak nyolcezer főt vett át Olasz­országtól és Görögországtól. A választások esélyese a CDU és a CSU, de hogy kikkel fognak kormányt alakítani, az a jövő kérdése. Huszonhét évvel a német egység után a volt NDK-s területek lemaradása még mindig 27 szá­zalék. HALÁSZ GÉZA SHOW LUGAS 7 MAGYAR TÜKÖR Kezét csókolom, kegyelmes uram! K­ezemben van egy spa­nyol könyvkereskedő levele, amelynek be­fejező mondatát bárki magyar ember mosolygó ámulattal ol­vasná, mert a komoly kereske­dő azzal rekeszti be az előtte ismeretlen férfinak szóló sora­it, hogy „kezét csókolva” marad alázatos szolgája. Nekünk, magyaroknak tulaj­donképpen nincs is ezen csodál­kozni valónk, mert igaz ugyan, hogy férfiakat más Szávákkal biz­tosítunk tiszteletünkről, de tár­saságunk hölgyeit mi is ezzel a fordulattal köszöntjük és búcsú­vételkor a „kezét csókolom” az utolsó szó, amelyet hozzájuk in­tézünk. És egyre ritkább, lesz, hogy a szót tett is követi. Ide­gen írók, akik a csók szokásá­val foglalkoztak, meg is jegy­zik, hogy ezzel a köszöntő for­dulattal ma már Magyarorszá­gon kívül csak Ausztriában ta­lálkoztak. Európa minden más országában ismeretlen. A hajdani századok társadal­mi életének ismerete megtanít bennünket arra, hogy a hódo­latot és tiszteletet kifejező kéz­csók, meg az ebből puszta szó­vá halványodott „kezét csóko­lom” nyolc-tíz emberöltővel ez­előtt földrészünk más nemze­teinél is parancsszámba menő társadalmi kötelesség volt. Fej­tegetéseink során majd az is ki fog világlani, hogy nem a vélet­len tartotta meg ezt az ősi szo­kást Európának két ilyen egy­mástól messze eső földdarabján, mint Spanyolország és az oszt­rák-magyar monarchia. Egye­lőre azonban minket a magyar „kezét csókolom” múltja érde­kel. A levéltárak elsárgult leve­leit forgatva hiába keressük ezt a kifejezést a XVI. vagy XVII. század magyarjának írásában, ám a XVIII. század közepén egy­szerre felbukkan és néhány év­tized alatt az egész levélíró ma­gyar társadalomnak szavajárá­­sa lesz. Egy német-francia beszélge­tőkönyv 1749-ből való magyar fordításában találkozunk elő­ször ezzel a köszöntőformával: „Je vous baise la main. Ich küs­se euch die Hánde. Tsokolom a’ Kegyelmed kezét". A „kezét csókolom” tehát mindössze 180 esztendős ele­me társas érintkezésünk nyel­vének; ám maga a hódoló tiszte­letet kifejező kézcsók a magyar társadalom legfelsőbb rétegé­ben már száz esztendővel előbb kezd meghonosodni. Legalább is erre következtethetünk azokból a szavakból, amelyeket a költő Zrínyi Miklós követe 1653-ban II. Rákóczi György erdélyi fejede­lemhez intéz: „Az én kegyelmes uram Zrínyi Miklós, nagyságod alázatos szolgája, küldött engem nagyságodhoz, hogy az nagysá­god fejedelmi kezét őnagysága képiben alázatosan megcsókol­jam.” Első olvasásra is érezzük, milyen nagy tartalmi és érték­beli különbség van e valóságos kézcsók meg a között a puszta szó között, amellyel mi szem­­től szembe vagy írásban asszo­nyainkat köszöntjük. Ennél régibb nyoma a kéz­csóknak a magyar múltban nin­csen. De mégis! Éppen a költő Zrínyi kortársainak ajkán és tol­lán jelenik meg egy furcsa ide­gen szó, amelynek szoros köze van a kézcsókhoz. Ez a furcsa szó a bázsalamán. „Palatínus uram őnagysága Secretáriu­­sa” az a Szentgyörgyi Gergely, aki az örökkévalóságról való el­mélkedésében 1643-ban azt írja, hogy: „A Halál... minden Ce­remónia - s básálamán nélkül, a’ készületlen ’s túnya embert megragadgya 's el­üti lábáról.” Tudjuk, hogy mi fán termett ez a bázsalamán. Már régen fel­fedezték benne a spanyol beso la manó kifejezést, ez pedig nem egyéb, mint ha magyarul azt mon­dom: kezét csókolom. Azon pedig nem lehet fennakadnunk, hogy a magyar bázsalomán nyilván­valóan nem kézcsókot, hanem ceremóniát, kedveskedő udva­riasságot jelent. Még csak arra kell emlékez­nünk, hogy a kézcsók és a „kezét csókolom” az egész régi osztrák­magyar monarchia területén is­meretes, akkor tüstént nyilván­való, hogy a szokásnak is, meg az üdvözlő szónak is az erede­tét ott kell keresnünk, ahova a bázsalomán mutat: Spanyolor­szágban. A társas érintkezés szo­kásainak és kifejezéseinek éle­tében egészen törvényszerűnek ismertük meg azt a folyamatot, hogy a legmagasabb társadal­mi rétegből fokról-fokra száll­nak mind nagyobb társadalmi mélységekbe. Ismeretes az a szoros kapcso­lat, amely az osztrák és spanyol Habsburgok között évszázado­kon át fennállott. Tudjuk, hogy e kapcsolat, meg spanyol urak­nak a bécsi udvarnál való haj­dani nagy szerepe révén milyen nagy jelentősége volt ott a spa­nyol etikettnek. Ennek a spa­nyolos udvari etikettnek egyik jelentős eleme a kézcsók szo­kása. Herceg Khevenhüller Jó­zsefnek, Mária Terézia udvari emberének naplójában olvassuk, milyen fénnyel ülték meg ok­tóber 15-ét, a császárné neve­­napját. A császár és császárné spanyol udvari öltözetben jelent meg és fogadta a főúri társaság férfi és nőtagjait, akik kézcsók­ra járultak a császárné elé. Mi­kor Mária Terézia az 1764-i po­zsonyi országgyűlésre utazott, a határon a magyar előkelőségek fogadták; az üdvözlő beszédek elhangzása után először a kéz­csók szertartása következett s csak azután a Pozsonyba való ünnepélyes bevonulás. A kézcsók szokása a spanyo­loknál, az úriságban Európa ta­nítómestereinél olyan régi, hogy a „kezét csókolom” náluk már a XVI. században tartalmatlan köszöntőformává süllyedt. Egy 1554-ből való spanyol picaro­­regényben, Lazarillo de Tor­­mes életében olvasunk arról az éhenkórász spanyol nemes­ről, aki leszid és veréssel fenye­get egy kézművest, mert így kö­szönti: „Isten tartson meg, ke­gyelmes uram”, ahelyett, hogy a nemesembernek kijáró „ke­zét csókolom”-mal üdvözölné. (Kertész Manó: Szállók az úr­nak - Az udvarias magyar be­széd története, 1933)

Next