Magyar Idők, 2017. szeptember (3. évfolyam, 204-229. szám)

2017-09-16 / 217. szám

12 LUGAS Gottfried Hanthy Kinga H­arminckét éves, alacsony, vékony fekete férfi. Tanzániában él, egy kislánya van, és egy felesége. Ez utóbbi azért lényeges, mert jelzi, hogy keresz­tény, és nem mohamedán. Nem véletlen az sem, hogy Gottfriednek nevezték a szülei, hi­szen a név első tagja Istent jelent. Ez a kis fe­kete férfi hétköznapjait gazdálkodással tölti, van tyúkja, kecskéje, tehene, de a tehenektől most már inkább szabadulna. Télen, ami ne­künk, európaiaknak, Egyenlítőn inneniek­­nek nyár, Tanzániában nincs eső, a legelők sárgák, az igénytelen kecskéknek még jók, de az igényes tehenek ezeken éheznek, így tejet sem adnak. Gottfried panaszolja, hogy na­gyon nehéz etetni őket, jobb lesz, amikor ez már nem az ő gondja. A kislánya tizenhárom éves, még általános iskolás. Ha idő előtt ab­bahagyja vagy nem folytatja a tanulást, úgy jár, mint a honfitársai. Ott ragad az út szélén, banánt árul egész nap, és az ujján számolgat­ja ki, mennyi három meg kettő. Vagy kerget­heti a teheneket meg a kecskéket egész életé­ben, mint a többi lány és asszony. Gottfried mindezt pontosan tudja. Vagyis azt, hogy felelőssége van a gyermekével szem­ben. Ezért nincs neki hat vagy nyolc, csak ez az egy szem, mert ennek az életére még ta­lán telik. A tanulás, taníttatás sok pénzbe ke­rül, egy gazdálkodó kisembernek túl sokba is. A gazdálkodás mellett ezért Gottfried a szafa­rikon dolgozik, amikor hívják, amikor éppen kell. Korábban szakács volt, most már sofőr, de sofőrből túlkínálat van. Gottfried okos és intelligens. E kettő, tudjuk, nem egymás szi­nonimái. Nem nagyon lehet tőle olyat kér­dezni, amit ne tudna a munkájáról, a vadál­latokról, virágokról és kígyókról, az út mel­lett üldögélő, unatkozó, integető maszájok­­ról, a nagy nemzeti rezervátumokról vagy akár Tanzánia történetéről, gyarmati múlt­járól. Flottul intézi az ügyeket is, nem tola­kodó, de kellemes társalgó, egyszóval maga az ideális vezető. Ennél a társalgás dolognál azonban egy ki­csit meg kell állnunk, pontosabban éppen eddig szerettünk volna eljutni. A szuahéli anyanyelvű Gottfried ugyanis nemcsak a turistákkal érint­kezők számára kötelező angolt beszéli jól, sőt ambiciózusan, hanem tud franciául is, méghozzá jól, bár soha nem járt tanárhoz, így mindent a maga füle, szorgalma után gyűjtött. Ezért Gott­­friednek természetesen vannak intonációs és kiejtési problémái, olykor vissza is kell kér­dezni, mit mondott, de a szókincse gazdag, a mondatalkotása mindkét nyelven perfekt. Sőt még olaszul is beszél, igaz, ez egy kicsit gyengébb, de szükség szerint és a móka ked­véért szívesen és bármikor szörföl a három nyelv között. Most pedig azt vette a fejébe, hogy megtanul kínaiul. A világ legnehezebb nyelvén! Miért éppen kínaiul? Mert ez érdek­li, ez izgatja. Már látjuk, ahogy őrzi a kecs­kéket, szedi a tojásokat a tyúkok alól, gyűj­ti a füvet a réten, és közben fülhallgatóval a kínait tanulja. Ahogy Gottfriedet elnézzük, meglesz az a kínai, bár lehet, hogy soha senki nem fogja megérteni, egyetlen kínai turista sem, aki arra téved, mert nem lesz jó a kiej­tés, a hangsúly. De ez talán nem fogja elszo­morítani, amikor próbálkozik. Mindez azért is érdekes lehetne mint pél­dabeszéd, mert nemsokára a magyar egye­temekre csak nyelvvizsgával lehet majd be­lépni, és a magyar szülők és diákok szerint a közoktatásban az ehhez szükséges nyelvtu­dást 1200 óra alatt nem lehet megszerezni. De ez az írás nem példabeszédnek készült, hanem egészen más céllal. Ez kizárólag Gott­­friedról szól, aki bár már három nyelven be­szél, és szeretne még többen, soha nem lépte át Tanzánia szárazföldi határát. Talán még szülőhelye, a Kilimandzsáró tövében épült Arusháét sem sűrűn. Amikor megkérdezik tőle, hová szeretne eljutni, elmosolyodik, és azt mondja: Olaszországba nagyon. Amikor azt kérdik, ült-e már repülőn, azt feleli: nem. De egészen biztos abban, hogy egyszer fog. Mert nagyon akarja. És ezt hallván a kérdező szemét egy pil­lanatra elfutja a könny. 2017. szeptember 16., szombat TÖRTÉNELEM - A Reichstag-per vádlottjának útja az SS-be Jel világforradalomra Pelle János E­zerkilencszázharminchárom február 27- ének éjjele, a német képviselőházat el­pusztító tűz éjszakája fordulópontot je­lentett az európai történelemben. Egy hónappal a németországi választások után, melynek során Adolf Hitler Nemzetiszocialista Német Munkás­pártja (NSDAP) bizonyult a legerősebbnek, kigyul­ladt és leégett a berlini Reichstag. Ezt a baljós ese­ményt használta fel a január 30-án kancellárrá ki­nevezett Hitler, hogy a még többpárti képviselő­házzal megszavaztassa az úgynevezett „felhatal­mazási törvényt”, melyre a diktatúráját alapozta. 1933. szeptember 21-én kezdődött a lipcsei per, mellyel a nácik azt akarták ország-világ előtt be­bizonyítani, hogy a tűz „bolsevista összeesküvők” műve volt. Ugyanakkor a moszkvai Komintern ál­tal irányított nyugat-európai kommunisták Lon­donban „ellenpert” rendeztek, és kiadták az úgy­nevezett Barna könyvet. Arról akarták meggyőz­ni a világ közvéleményét, hogy a birodalmi gyűlés épületét a nácik gyújtották fel. Szerintük a nácik kifejezetten azért követték el a provokációt, hogy feloszlathassák és betilthassák az összes többi pár­tot, kezdve Németország Kommunista Pártjával (KPD) melynek elnökét, Ernst Thälmannt már március 3-án letartóztatták. Két meggyőzőnek tűnő politikai narratíva versengett egymással: a náci és a kommunista. Mind a kettő elérte a célját: Hitler a nemzetközi közvélemény előtt soha nem mosta le magáról a Reichstag felgyújtásának bűnét, melyet későbbi gaztettei azután megerősítettek. Ugyanakkor a ná­cik üzenete is célba ért: a németek felfogták, hogy az országot kommunista veszély fenyegeti, ezért indokolt korlátozni a demokráciát. Mint a máso­dik világháború után kiderült, egyik értelmezés sem fedte a valóságot. Marinus van der Lubbe, a berlini gyújtogató magányos tettesként, egye­dül cselekedett. Bár egy ideig tagja volt a Holland Kommunista Pártnak, kizárták, mert a szakadár „tanácsfrakcióhoz” tartozott. Azért gyújtotta fel a Reichstagot, mert jelet akart adni a német munkás­­osztálynak, hogy kezdje meg a „világforradalmat”. Az „imbecilis benyomást keltő”, rosszul látó építőmunkást, Van der Lubbét a berlini rendőr­ség már a tett színhelyén őrizetbe vette. És már másnap körözést rendeltek el a Komintern né­metországi képviselői, három bolgár kommunis­ta, Georgi Dimitrov, Blagoj Popov diák és Vaszil Tanev cipész ellen. Az ártatlanul vádolt Dimit­rov bíróság előtti szerepléséről, hősies fellépésé­ről Magyarországon is sokat lehetett olvasni, a másik két bolgáréról nem. Évtizedekig semmit sem tudtunk a Reichs­­ tag-per ötödik, német kommunista vádlottjáról, akit Ernst Torglernek hívtak. Pedig ő a maga ko­rában jelentős személyiség volt, Ernst Thälmann után a KPD második politikusa, a Reichstag kom­munista frakciójának vezetője. Pályafutása rend­hagyó, és szorosan kötődik a lipcsei perhez. Az, hogy a KPD közismert vezetője később belépett az NSDAP-ba, és meggyőződéses náci lett, arra utal, hogy a két szélsőséges erő között könnyebb volt az átjárás, mint ahogy ezt 1945 után el akar­ták velünk hitetni. De Ernst Torgler nemcsak a nemzetiszocializmus híve lett, ennél jóval tovább ment. Végül az SS-ben találta meg a helyét, és Reinhardt Heydrich munkatársa lett a nácik ál­tal létrehozott Cseh-Morva Protektorátus fővá­rosában, Prágában. Ernst Torgler 1893-ban Berlinben született. Csak néhány évig járt iskolába, majd inaskodott. Húszéves korában belépett a szociáldemokrata pártba, majd 1914 és 1918 között a világháború­ban katonáskodott. 1909 és 1925 között több he­lyen dolgozott kereskedelmi ügynökként és köny­velőként. 1917-ben csatlakozott a Független Szoci­áldemokrata Párthoz, majd 1920-ban egyike volt a KPD alapítóinak. Egy évvel később Berlin-Lich­­tenberg kommunista városi tanácsosa lett, és 1924 decemberében a KPD jelöltjeként a Reichstag kép­viselőjévé választották. 1929-ben ő lett a kommu­nista frakció vezetője. 1932-től Wilhelm Pieckkel együtt, aki a későbbi NDK első elnöke lett, Vörös szavazó címmel szerkesztették a frakció hírlevelét. De térjünk vissza a lipcsei perhez! Marinus van der Lubbe a nácikkal szimpatizáló bíró, Wilhelm Bürger vezette törvényszék előtt büszkén vállal­ta a gyújtogatást, és mivel minden bizonyíték el­lene szólt, nem volt kétséges, hogy halálra íté­lik. A másik négy vádlott közül Torgler helyzete volt a legnehezebb. Ő hagyta el aznap éjjel utol­sónak a Reichstag épületét, továbbá három szem­tanú is akadt, aki őt az előző napokban Van der Lubbe társaságában vélte látni. Ugyanakkor a bol­gár kommunistáknak a tűzvész idejére megdönt­hetetlen alibijük volt, ők legföljebb felbujtóként jöhettek szóba. Torgler 1933. február 28-án, a tűzvész más­napján önként jelentkezett a rendőrségen, ahol őrizetbe vették, és előzetes letartóztatásban tar­tották egészen a per kezdetéig. Kommunista ügy­védjének, Kurt Rosenfeldnek augusztusban el kel­lett menekülnie Németországból, és egy Alfonz Sack nevű ügyvédet rendeltek ki a védelmére, aki a náci párt tagja volt. Torgler a per kezdete előtt, anyja közvetítésével kapta meg az emigráns KPD Központi Bizottságának levelét. A Párizsba mene­kült Pieck írta alá, akit Thälmann helyett a KPD elnökévé választottak. Felszólította: ne védekez­zen, hanem támadjon, leplezze le a nagy nyilvá­nosság előtt a nácik provokációját, Hitler rezsim­­jének rémtetteit. Ez volt a Komintern Moszkvában elhatározott taktikája, amelyet a bolgárok, minde­nekelőtt Dimitrov, követtek is. Ugyanakkor Torg­ler tisztában volt azzal, hogy ha nyíltan szembe­szegül a bírósággal, őt is halálra ítélik. Ezért meg­fogadta Alfonz Lack ügyvéd tanácsát, és kizáró­lag azzal foglalkozott, hogy megdöntse az ellene emelt vádat, és megcáfolja a rá nézve terhelő ta­núvallomásokat. Torgler már a Német Szövetségi Köztársaság­ban, a Die Zeit 1948. november 4-i számába írt cikkben világította meg a Reichstag-per alatt ki­alakult helyzetét és annak következményét. „Így szólt az üzenet, amelyet kaptam: A Köz­ponti Bizottság felszólítja önt, hogy az első lehe­tő alkalommal leplezze le dr. Sackot - vagyis az ügyvédemet - mint Hitler ügynökét.­ Ehhez az utasításhoz hozzátettek még egy dagályosan meg­fogalmazott felszólítást. Arra buzdítottak, hogy a bíróság előtt valljam azt: Göring és Goebbels gyújtatta fel a Reischstagot. A levelet Wilhelm Pieck írta alá. Legalább huszonnégy óra hosszat vívódtam, hogy mit tegyek. Ha követem az uta­sítást, szenzációt keltek vele, külföldön biztosan nagyon jó visszhangja lesz. De mi történik akkor velem? Két szék, a fasizmus és a bolsevizmus közé estem... Ha tényleg azt vallom a bíróság előtt, hogy Göring és Goebbels gyújtatta fel a Reichs­tagot, anélkül, hogy állításomat a leghalványabb bizonyítékkal is igazolni tudom, nem írom-e alá a saját halálos ítéletemet?” Torgler végül úgy döntött, hogy nem akar az eszme mártírja lenni, ezért együttműköödött az ügyvédjével. Sacknak pedig sikerült bizonyítania, hogy nem Van der Lubbe, hanem egy rá hasonlí­tó külföldi újságíró volt az, akinek a társaságában látták őt a tűzvész előtti napokban, és a hollan­dot nem ismerte. Passzív, együttműködő maga­tartásával elérte, hogy a bíróság - mely még ra­gaszkodott a függetlenségéhez -, Hitler és Göring legnagyobb bosszúságára, december 23-án őt is felmentette a bolgárokhoz hasonlóan. A lipcsei per után, mint ez ismert, a bolgáro­kat kiutasították Németországból, Van der Lub­bét pedig halálra ítélték és lefejezték. Torglert vi­szont „védőőrizetbe” helyezték, és egészen 1935- ig ott tartották. Ezalatt az RPD brüsszeli emigrá­cióban székelő vezetősége, mivel a per alatt szem­beszegült a pártutasítással, megfosztotta vezetői pozícióitól, majd kizárta a pártból. Teljesen elszi­getelődött, álnéven élt Berlin környékén, az Elekt­­rolux társaságnak dolgozott. 1938-tól működött együtt a Gestapóval. Torgler, miután a nácik meggyőződtek a hűsé­géről, 1940 júniusában kezdett el dolgozni a náci propagandaminisztériumban. Egy évvel később, amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót, már közvetlenül Goebbels számára készített antibol­­sevista propagandakiadványokat. A főnöke bizo­nyára elégedett volt vele, hiszen ki ismerte volna alaposabban a kommunisták gondolkodásmód­ját, mint ő. 1942 elején áthelyezték Prágába. SS- tisztként a „vasszívű” Reinhard Heydrich közvet­len munkatársa lett, és még mindig propagan­dával foglalkozott. Miután tömeggyilkos főnö­két, a holokauszt fő szervezőjét a cseh ellenál­lók megölték, visszahelyezték Berlinbe. Jellem­ző, hogy 1944. július 20-a után, bár gyanúba ke­veredett, hogy köze lehet a Hitler elleni merény­lethez, a főnöke (alighanem maga Goebbels) tisz­tázta a vádak alól. Ezután még kormányzati tiszt­viselőként áthelyezték a Lengyel Főkormányzó­ságba, majd jóakarói 1945 elején elhelyezték az alsó-szászországi kisváros, Bückeburg város ön­­kormányzatában, és olyan állást adtak neki, ahol nem tűnt fel senkinek. Torglernek Németország összeomlása után, a nácitlanítás során nem esett bántódása, az ame­rikai megszálló hatóságok igazolták. Visszautasí­totta a vádat, hogy önként együttműködött volna a nácikkal. Tagnak jelentkezett a KPD-be, de a je­lentkezését visszautasították, így a szociáldemok­rata pártba lépett be, majd 1950 táján eltűnt a nyil­vánosság elől. 1963-ban halt meg Hannoverben. A lángokban álló Reichstag 1933. február 27-én. A nácik és a kommunisták is célt értek Fotó: mti/hu

Next