Magyar Ifjúság, 1986. május-augusztus (30. évfolyam, 18-35. szám)

1986-08-29 / 35. szám

Vívmány János nevű barátom értet­­len, megkeseredett ember, semmi se jó neki, hét éve vé­gezte el az egyetemet és már a második munkahelyén dol­gozik, pedig az elsőn is reme­kül megfizették, kapott legalább hatezer forintot. Most egy szép utca szép há­zának harmadik emeletén egy szép lakásban lakik a felesé­gével és a kisfiával, segítet­ték őket a szülők, van egy nagyszobájuk, egy kisszobá­­juk, van tévéjük, rádiójuk, le­mezjátszójuk, mosógépük, egyszer még az Etoile bárjá­ba is elmentek, jók a kilátá­saik, különösen az ablakból, János mégis berzenkedik, rá­adásul a gyerek előtt, aki egyébként sokkal értelmesebb, mint az apja. Nemrég például egy újságiból szakított fecnit — micsoda destruktív indulat­tal téphette ezt is! — tesz elém, rajta két hirdetés. „Fő­mérnököt keres a Középduna­­menti Vízgazdálkodási Társu­lás. Egyetemi végzettség, mér­nöki és vezetői gyakorlat szükséges. Jövedelem: évi 110—190 ezer Ft.” „Országos kirendeltségi hálózatú intéz­mény azonnal felvesz fiatal, megbízható gépkocsivezetőt személygépkocsira. Jövedelem évi 100 ezer Ft.” János maga is mérnök — büszke rá nagyon —, de ennyi­re mégsem szabadna elfogult­nak lennie. Meg kellene érte­nie, hogy az eredmények új gondokat szülnek, amiket per­sze meg fogunk oldani, de nem úgy, mint régebben képzel­tük, nem egyik napról a má­sikra; hogy helytelen a prob­lémák szubjektív felnagyítá­sa; s hogy amire ő céloz ez­zel a fecnivel, az különben sem probléma, gondolkoz­zunk dialektikusan, higgad­tan. A nagy francia forradalom — még mielőtt eltorzult vol­na — meghirdette a szabad­ság, egyenlőség, testvériség jelszavát. Ez egy előremutató, pozitív jelszó. Nem mondhat­juk, hogy elértük az ebben lefektetett célkitűzéseket, elvtelen túlzás lenne ezt mon­dani, és nekünk nincs szüksé­günk elvtelen túlzásokra — de úton vagyunk. Jó úton. Igaz, egy főmérnök még nem mindig kereshet annyit, mint egy gépkocsivezető. De egy gépkocsivezető már mindig kereshet annyit, amennyit egy főmérnök. És ez nincs mindenhol így. Csak a Közép-Duna mentén. De a legjobb helyzetnél is van még jobb. Szinte minden főmérnök tud autót vezetni. D. Magyar­ Imre Filléres emlékem Mindig rosszul esik, ha va­laki nem osztozik velem ün­nepélyes megilletődöttségem­­ben. Nemrég történt csak, hogy számos édes-bús nyilat­kozatot olvashattam a magyar forint újjászületésének negy­venedik évfordulójára, s máris mellbe vágott honfitársaim ki­ábrándító közönyössége. Persze, a hibás én vagyok. Augusztus első hetében nem tűnt föl nekem, hogy csak a forintot ünnepeljük, a fillér­ről szó sem esett, máskülön­ben keserű tapasztalatokat ta­karíthattam volna meg ma­gamnak. Egy jövendő levélíró A férfi és a nő boldog. Tíz éve házasok, azóta boldogok. Amikor először ölelkez­tek, a férfi először ölelt nőt, a nő először férfit. Csak egymást ismerik. Azaz mégsem. A férfinak, már régen, volt egy kalandja. S ahogy telt-múlt az idő, s lettek egyre szokványosabbak az ölelkezések, feltámadt a férfi lelkiismere­te. Ha neki egyszer már megadatott a változatosság ízlelése, adassék meg élete párjának is. Föltárta hát mélyen őrzött titkát, s a korszerűség szellemében ösztö­nözte nőjét, kóstolja meg más férfiú sze­relmét is. De rögvest, a legközelebbi ki­küldetésekor. Asszonya — ideális feleség! — szót fo­gadott. A parancsot lelkiismeretesen tel­jesítette, csak ismeretlennel, akiről sem­mit nem szabad megtudnia. Hazatérvén, a szállodai beszámoló rövid volt és tömör: „semmi, az égvilágon sem­mi jó nem volt benne”. A férfiút újfent lelkifurdalás gyötörte. Emlékezete szerint neki gyönyörűséges félrelépése volt. Próbálja ki hát asszonya még egyszer. S a szeretett nő — a köteles­ségtudás mintaképe! — megint teljesített, mint korábban. Hanem megtérvén ottho­nába, szótlan maradt. És emberében ki­tört a lélekháború. Csak nem ... ? Bizony, szerelmetes feleségében nyomo­kat hagyott egy ismeretlen, tüzes, szőke ifjú. Ő nem, nem kellene neki soha, de soha, ám csöndes félóráiban olykor azon az ágyon kalandoznak gondolatai. Minő baj! Orvosolni kell, mihamarább. A férfi tehát fölhívta Szilágyi Jánost, re­ménykedve, a lélekbúvárkodó riporter biz­tos receptet ad. „A véleményét, a vélemé­nyét akarom hallani”, mondta többször a telefonba. — Uram, ön egy hülye — válaszolt az őszinte riporter. És a dialógus folytatódott. Megszólalt az imádott nő is, tompán kilökött monda­tai fájdalmas jajkiáltások voltak az éter­ben. Kik ők, mik ők? Vártam, vártam, de mindhiába. Úgy gondolom, pénzük, mint a pelyva, idejük, mint a végtelen, gond­talanok, gyerekük sincs. Mondom, csa­k így gondolom, de bizo­nyosság lesz ebből hamarost. Látni vélem a lélekgyötört férfit, midőn asztala fölé hajolva levelét írja egy szerkesztőségnek, úgy lehet, épp nekünk. Ajánlom soraimat a családjogi törvény módosításán fáradozóknak. Bodzabán István Magyar OLDAL Szerettem volna venni ma­gamnak egy fagylaltot, hatért, a Postakocsi vendéglő kezelé­sében levő fagylaltos pavilon­ban az Óbudai Fő­­téren. ösz­­szekotortam zsebeimből egy kettest, egy egyforintost, két ötvenfillérest és tíz darab húszfillérest. (Vagy nyolcat, és akkor még két tízfillérest, tovább rontva amúgy sem ró­zsás kilátásaimat.) Tudtam, hogy nem fognak érte megél­jenezni, de úgy éljek, ennyi és ilyen pénzem volt, a cso­koládéfagylaltért pedig élek­­halok. Úgy éreztem, mellettem szól, hogy minden valamire­való útikönyvben és lexikon­ben szerepel: hazám váltó­pénze a fillér. Ebből helyte­lenül arra következtettem, hogy mindjárt fizetni is lehet vele. Súlyosan tévedtem! A pult mögött álló ifjú hölgy felvilágosított, hogy ezt ő nem fogadhatja el, mert nem te­heti a perselybe. Mivel azon­ban filléreimet nem jótékony célra szántam, nem is ragasz­kodtam az effajta eljáráshoz. Torkos, falánk, mohó módon fagylaltot szerettem volna, de lógott. Nem lehet — közölte a hölgy —, a főnöke megtil­totta neki, hogy a kettesnél kisebb címleteket elfogadja. Hazafiúi büszkeségem is azt követelte, hogy beszéljek az illető úrral. A dolog hamar ment, mert a bódé túlsó ol­dalát támasztotta, ő is kérlel­hetetlennek bizonyult, nem hatották meg fizetőeszközünk negyvenéves múltjára vonat­kozó utalásaim. Aztán, tehe­tetlenségemben, megkértem, legalább alamizsnaképpen fo­gadják el, ha már üzletet nem akarnak kötni velem. Családdal voltam, nem akartam botrányt csinálni, pedig isten látja lelkem, a gyakran előforduló hasonló helyzetek professzionistává tettek. Megverten eloldalog­­tam, szellemességemből is csak annyira futotta, hogy amikor a bódéból a hölgy utánam kiáltott (kezében az apróval): „Ezzel meg mit csi­náljak?” — bágyadtan csak annyit tudtam tanácsolni ne­ki, hogy díszítse fel vele a frizuráját. És ezt is szelíden, hiszen mint említettem, csa­láddal voltam. Véreim, magyarok, fillértu­lajdonosok! Ha az óbudai Fő tér felé visz az utatok, azért ne kerüljétek el a Postakocsi vendéglő fagylaltos pavilonját. De hogy az enyémhez hasonló kínos eseteket elkerüljétek, vigyetek magatokkal egy hat­forintost. Az a tuti, kőrös Nálunk Nem szeretem a familiáris hangvételű kereskedelmi mé­zesmadzagokat, melyek a vá­sárlók csalogatására hivatot­tak. A „Csak nálunk kapható” mindig gyanúsan csengő, oly­kor mosolyt keltő, olcsó és fantáziátlan reklámfogás. Al­kalmanként persze azért lehet vele mit kezdeni. De mit kezdjünk az újabban elter­jedt, s élelmiszerboltokban felfedezhető „Nálunk nem fo­lyik a tej” felirattal? Meg­vallom, elérzékenyültem, ami­kor először találkoztam a legújabb hűtőpult-dekoráció­val, s áhítatos tekintettel fal­tam a folyó ügyek megszűné­séről tájékoztató mondatot. Már éppen elhatároztam, hogy ezentúl ott fogok vásá­rolni, ahol nem folyik a tej, ám közben eszembe jutott va­lami. Még jobban örülnék az alábbi feliratoknak: Nálunk nem szárad ki a juhtúró! Ná­lunk tiszták a bolti kosarak! Nálunk nem kézzel rakják a mérlegre a felvágottat! Ná­lunk visszaköszönnek! Nálunk az eladók nem csevegnek ka­lákában ! Nálunk pontosan számolnak! Ez utóbbi csak azért jutott eszembe, mert a kereskedelemben tartott el­lenőrzések adatai szerint ná­lunk minden harmadik vá­sárlót megkárosítanak. Akár folyik a tej, akár nem. (cson­ti­)

Next