Magyar Ifjúság, 1986. május-augusztus (30. évfolyam, 18-35. szám)
1986-08-29 / 35. szám
16 Geldofnak nem volt öltönye. Ezúttal azonban muszáj volt beszereznie egyet, sőt el kellett viselnie a nyakkendő szorítását is. Bob Geldof ugyanis II. Erzsébethez volt hivatalos. ■ • a popsztárt a Live Aid megszervezéséért'--életbéli lovaggá ütötte Bob Geldofnak a realista, álmodozásra csöppet sem hajlamos nyolcvanas években sikerült a popzenét az afrikai éhezők megsegítésére szervezett akciókkal ismét „közüggyé” tennie, ahhoz hasonlóan, mint amilyen a 60-as években volt, amikor indulatokat kavart, érzelmeket gerjesztett. Álmokat ígért, próféciákat, s csak úgy mellesleg szórakoztatott is. Végül is szép kis illúzió lenyomata volt a rockzene, szélhámossággá csak akkor vált, amikor utólag olyan aranykorrá avanzsáltak az egykori, eleven szobrokká előléptetett hősei, mintha valami igazi tett lett volna, nem pedig varázslat. Maga Geldof igazán nem az a pasas volt, aki a 60- as évek apológiáját szolgálva lépett a színpadra. A nyurga ír a polgárpukkasztó Boomtown Rats (Belvárosi Patkányok) nevű zenekarával lett ismert abban az időszakban, amikor az újonnan alakult bandák csípős-gunyoros nyelvének célpontjai többek között éppen a sztárok voltak. Geldof nem elégedett meg azzal, hogy szórakoztatóipari szakmunkás legyen, szövegei a szociális érzékenység mellett költőiségükkel is kitűntek. És az is az igazsághoz tartozik, hogy hatalmas sikereket soha nem könyvelhetett el a Boomtown Rats. A legközismertebb még talán az I Don’t Dike Mondays (Ki nem állhatom a hétfőket) című daluk volt. Geldofot mégis meglehetősen sokan ismerték világszerte, ugyanis ő játszotta el a Pink Floyd együttes A Fal című dupla lemezéből készült film főszerepét. Hogy miért éppen neki jutott eszébe az évtized legnagyobb rockzenei eseménysorozatának az ötlete, mi inspirálta, s milyen előzményei voltak a nevezetes Live Aidnek, arra most kaphatunk igazán hiteles forrásból választ. Megjelent ugyanis Bob Geldof önéletrajza, amelyből a The Sunday Times Magazin közölt részleteket. Ennek alapján a Live Aid előzményéül szolgált, nálunk kevésbé ismert Band Aid történetét mutatjuk be. Paula elsírta magát Geldof 1984 végén a popzenészek zömének szokásos tevékenységével volt elfoglalva, egy Boomtown Rats slágert akart elsózni. Az egész napos telefonálgatások után üres rezignációval ment haza és ült le fáradtan a tévé elé. A híradóban az etiópiai éhezésről tudósítottak, s a képekből már az első pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy a borzalmaknak milyen széles skáláját rejti magában az éhezés. Michael Buerk, a kommentátor nemzetközi tragédiáról beszélt, amellyel szemben érzéketlen volt a világ, amíg nem ért el ilyen katasztrófális méreteket. A döbbenetes hatású képeket látva Bob felesége, Paula sírni kezdett, s felszaladt az emeletre, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e békésen alvó gyerekükkel, Fifivel. Buerk szavai nyomán Bobnak még mindig az járt a fejében, hogy efféle bibliai mértékű szenvedés csak úgy történhet meg, ha azt a külvilág eltűri. S persze neki is az volt az első reakciója, hogy hogyan segíthetne. ő, az éppenséggel nem is túl népszerű popénekes. Akinek egyetlen eszköze az, hogy mondjuk lemond a következő lemezük profitjáról. Ami persze szinte semmi, de mégis több, mintha a sovány bankszámlájáról próbálna adakozni. Ráadásul lehet, hogy akadnának, akik megvennék a lemezt csak azért, mert tudják, hogy milyen célra szánták. Másnap az ötletet óvatosan megemlítette a Phonogram kiadó néhány munkatársának. Maga is meglepődött, hogy nem nevették ki, hanem biztatták, annak ellenére, hogy ha