Magyar Jogász, 1879 (4. évfolyam, 148-298. szám)

1879-07-01 / 148. szám

mertetés az érdemekre, meghozza a gyümölcsöt, tehát gyakran még befolyás sem játszik szerepet. Már hozzá vagyunk különben szokva, hogy képvi­­seink, a­hol csak lehet, utilizálják befolyásukat. Ha aztán van siker, lehet, hogy a fél elismerést is ta­núsít. Mi még súlyos erkölcsi ítéletet sem mond­hatunk az ügy fölött, ha azt a létező állapotok szem elől tévesztése nélkül veszszük, de azért azt sem mondhatjuk, hogy Várady eljárása helyes, avagy correct. Ne higyje a politikai napi sajtó azt, hogy a korrupc­ió jelensége csupán ebben az affaireben mutatkozik. Fordultak már elő dolgok, melyek sokkal jobban jellemzik a még — úgy látszik — növekedő koruptiot, így a többi közt: a keleti vasút, a kassa-oderbergi vasút ügye, melye­ket pedig a magyar sajtó nagyobb része védszár­­nyai alá vett. A dohány­termelési engedélyeknek a tör­vény szabta időben való elintézése tárgyában a pénz­ügyminiszter 32265/879. sz. a. következő kör­rendeletet bocsátott ki. Újabb időben előfordult azon eset, hogy a kellő határidőn belől benyújtott dohánytermelési bejelentésekre hozott határozatok, a községi elöljáróknak az 1876 : IV. tczikk 7. §-a és az ezen tczikk végrehajtása iránt kiadott 1876. évi 1987. „Pénzügyi Közlöny“ 14. szám) számú körrendelet határozott rendelkezése ellenére, a ké­relmezőknek leendő szabályszerű kézbesítés végett, a megállapított határidőig, vagyis márczius hó 31-ig ki nem küldettek. Hasonló esetek jövőbeni ismétlésének kikerülése szempontjából rendelem te­hát, hogy: 1. A pénzügyigazgatóságok,illetőleg do­hánybeváltó-felügyelőségek kiviteli vagy kincstári dohánytermelésre jelentkezők közül azokat, a­kik a dohánytermelés engedélyezését oly községben ké­relmezik, mely a dohánytermelésre nincs jogosítva, és a termelési körzeten kívül esik, az eziránti be­jelentéseikkel minden további tárgyalás kizárása mellett azonnal s közvetlenül utasítsák el. 2. Oly esetekben pedig, ha a kincstár számára, kivitelre, vagy saját használatra való dohánytermelési enge­dély elnyeréséhez megkívántató törvényes kellékek megállapítása végett vagy bármely más okból, az ily ügynek tárgyalás alá vétele szükségesnek mutatkoz­nék, úgy az, hogy ezen ügy tárgyalás alá vétetett, ott helyütt mindenekelőtt előjegyzésbe veendő és ha a megindított tárgyalások márczius hó közepéig be nem fejeztetnének, úgy az illetőt, ezen határidő bekövetkeztével kérelmével utasítsák el, egy­szersmind pedig a tárgyalásokat folytatván, ha erre jogos vagy méltányossági okokon nyugvó alapok merülnek fel, a már kiadott elutasító végzés meg­változtatása végett hivatalból ide javaslatot tegye­nek, fennmaradván egyszersmind a félnek a jog, az említett elutasító végzés ellen, illetékes helyen felfolyam­odványnyal élni. A máramaros­szigeti ügyvédi kamara évi je­lentése a múlt évről s törvényjavaslati terve­ írói név bitorlása. Az ismert angol regényíró, Wilkie Col­li­n­s a szajnai polgári törvényszék előtt 500 frank kártérítés és az ítéletnek bizonyos számú hírlapok­ban leendő közzététele iránt pert indított D­e J­o­s­n­e Bernát franczia író ellen. A tényállást Wilkie Collins ügyvéde, Me. De­­roste következőleg adja elő. Múlt év deczember havában az­ angol és ame­rikai hírlapok hirdetményeiből arról értesült Wil­kie Collins, hogy az elhunyt Dickens Károly­­nak Edwin Drood czímű befejezetlen regénye általa (Wilkie Collins által) befejeztetett s hogy egyik párisi kiadónál az egész munka megjelenik rövid időn franczia fordításban le crime de Jasper czim alatt. Meg kell itt említeni, hogy Edwin Drood, melynek írása közben a halál Dickens Károlyt meg­lepte (1870.), úgy Angliában, mint Amerikában nagy­­ sikert aratott; a munka befejezetlenül adatott ki s annak daczára egész elragadtatással fogadtatott a közönség által. Az, hogy a kötet utolsó munkája egyik elhunyt kiváló irónak, maga is elégséges volt arra, hogy Edwin Drood jelesebbnek tartassák az iró előbbi munkáinál. Az állítólag befejezett munkának fordítása en­nélfogva nagy zajt ütött, a­mi Wilkie Collinst ter­mészetesen sokkal inkább nyugtalanította, mintha kevésbé ismert műről lett volna szó. ‘ S a Wilkie Collins nevének felhasználása ál­tal feltűnést keltett fordítás rövid idő múlva való­ban látható is lett a londoni kirakatokban. Wilkie Collins megvásárolt egy példányt s meggyőződhetett arról, hogy neve tényleg előfordul a könyv czim­­­­lapján. Talált azonban a czimlapon egyúttal igen hasznos útbaigazítást is, megtudta nevezetesen azon kiadó nevét, ki a művet forgalomba hozta. A kiadó Dentu volt. Wilkie Collins azonnal irt neki s megkér­dezte, mikép bocsáttatott forgalomba ő, ki folyto­nos összeköttetésben áll minden íróval, külföldi író nevét viselő munkát a nélkül, hogy előbb meggyő­ződött volna arról, valjon valóban tőle való-e az illető munka. Dentu tizenöt napig nem felelt. Ekkor azután tudatta Wilkie Collinst, hogy jóhiszeműségével visz­­szaéltek s hogy a névbitorló Bernard Derosne Károly. Megküldte egyúttal egyik levelét Derosnénak, ki­től a mi kiadási jogát vette. Ez a remek levél a helyett, hogy a Wilkie Collins nevével való vissza­élésért hibás mentegetőzését tartalmazná, épen­­ azt mutatja, hogy írója kész felelősséget vállalni­­ eljárásáért. Bernard Derosne Wilkie Collinst megkárosí­totta s ezért jelenleg kártérítés igényeltetik. A kár mondhatnánk kétféle természetű, a­mennyiben először kisebbítve van Wilkie Collins írói hírneve azáltal, hogy nevét teljesen rész s a Dickens által írt részhez képest különösen silány munkával hozza összeköttetésbe. 2) Wilkie Collins később írandó műveinek értéke mindaddig csökkenni fog, míg a­­ közönség s a kiadók meg nem tudják, hogy ő nem felelős az ismeretlen szerzőnek irodalmi becsét tel­jesen nélkülöző munkájáért. Azért kéri tehát különösen panaszos az íté­let közzétételét t­z általa választandó hírlapban, hogy konstatáltassék, mikép nem ő irta a kérdéses munka befejezését, melyet neki tulajdonítanak s melynek szerzőjéül Derosne még most is makacsul őt állítja, daczára az ellenkező bizonyítékok s az ő határozott tagadásának. Derosne azt hozza ugyan fel, hogy ő még 1872-ben közzétette az Opinion nationale czímű hírlapban a Dentu által most kiadott munkát, ez az érv azonban csak súlyosít­hatja tettét s nagyobbíthatja a kárt. Mert az a kö­rülmény, hogy Bernard Derosne 1872-ben tisztes­ségtelen üzérkedésre adta magát, nem változtatja szabályszerűvé mostani eljárását. Derosne azt hozza fel, hogy Wilkie Collins­­nak tiltakoznia kellett volna már 1872-ben nevé­nek bitorlása ellen. Elfeledi azonban, valószínűleg szándékosan, mikép az általa idézett lap élete szer­felett ephemer volt s Angliába egyetlen példánya sem jutott. Ama lap alig két hónap alatt megbu­kott. De bár miként álljon is a dolog, Derosnénak érintkezésbe kellett volna lépnie Wilkie Collinssal s megkérdezni, hogy beleegyezik-e illető műve le­fordításába s különösen, hogy valóban szerzője-e ama munkának. Elégnek tartja ezenfelül Bernard Derosne azzal állani elő, mikép valamelyik angol lapban ol­vasta s szentírásként hitte, hogy Wilkie Collins fejezte be Dickensnek Edwin Brood czimű regényét. Wilkie Collins azonban barátai és angol kiadóival együtt azt állítja, hogy hasonló hír egyik angol zete, a magyar ügyvédi kar anyagi sorsa s az ügyvédi rendtartás tárgyában­ ­. Hazánk 28 ügyvédi kamarája már nagyob­­bára megtette szokásos évi jelentését a legközelebbi évekről s ezek között első­sorban, mint előfutárok az aradi, balassa-gyarmati, brassói, szabadkai, bu­dapesti stb. már ez év első hónapjaiban köz­kézre bocsátják közleményeiket, sőt amennyiben a jelen­legi igazságügyi miniszter kamaráinkat az iránt is felszólította, hogy különösen az ügyvédi rendtartás körül szerzett eddigi tapasztalataikat s reformja­vaslataikat is tárnák elő, sok kamara az egyszerű statistikai száraz kimutatásokon kívül részletes s kimerítő reformjavaslatokat is dolgozott ki. Ezek közé tartozik különben a már a maros-szigeti kamara is, melynek valamint évi jelentése, úgy re­formjavaslata józan s alapos elvekben, irányban, tárgy és körülményismeretben s az egész törvény­­tervezet összeállításában annyira kitűnő és tanul­ságos, hogy a legjobb monographiák között méltán foglalhatna helyet s teljes jogosultsággal követel­heti, hogy a jogi szakirodalom repertóriumában, ne csak szárazon emlittessék föl. E czélból ezennel bátorságot veszünk tehát magunknak az említett jeles dolgozatokat kissé részletesben is megismertetni s itt-ott szerény ész­revételeinkkel is dilucidálni. Tekintsük elsőben is magát az évi jelentést, mely rövid statistikai ki­kimutatás után, a magyar ügyvédi állásról így nyi­latkozik. Ügyvédi állapotaink rendkívül elszomorítók (5. 1), elszomorítók pedig azért, mert az idők sa­­nyarúságán s az ügyvédi kar létszámának nagy mérvben történt megszaporodásán kívül, még a törvényhozási intézkedések is közreműködnek arra nézve, hogy az ügyvédi kar helyzetét felezte sú­lyossá, úgyszólván elviselhetlenné tegyék. A jelen­legi viszonyok, a most érvényben álló törvényho­zási intézkedések mellett az ügyvédi kar tétele van veszélyeztetve; mit pedig ez, sem képzettsége, sem a közügyek iránt folyton tanúsított meleg érdeklő­dése s önzetlen áldozatkészsége miatt nem érdemel meg. E szavakban a tények özöne­s meztelensége által hirdetett igazság hangoztatják. Kétségtelen, hogy az ügyvédi kar hivatási jogának minden méltóságától s előnyeitől meg­fosztva, alacsonyabb társadalmi állapotba van leta­szítva, mint melynek a kézimunkája után élősködő napszámos is örvendhet. Ez legalább közbecsülés­­ben él s mégis kapja rendesen a maga munkabé­rét. Nem igy napjainkban a magyar ügyvéd Ügy­védi karunk sorsa hasonlít az árbocztalan nagy gályához, mely távolról nézve nyugodtnak látszik ugyan, de közelebbről tekintve látjuk, hogy míg rémítő ingadozásában, nehogy elsülyedjen, minden habot fölver; a nagy terhek súlyától feszitve, ol­daldeszkái máris recsegnek s széthulladoznak, a part pedig alig szemlélhető. „Nem elég, hogy a mos­toha idők az ügyvéd szellemi munkájának díjazá­sára csökkentőleg hatottak s azt idézték elő, hogy az ügyvéd legtöbb esetben legkisebb előleg nélkül saját filléreit áldozva kénytelen dolgozni; nem elég, hogy az ügyvédek számának nagy mérvű megsza­porodása az egyik napról másikra való megélhetést is felette küzdelmes feladattá teszi, még ezenkívül törvényhozási intézkedések is léteztek, hogy ezt a keserves ügyvédi kenyeret még fanyarabbá tegyék. Teljesen hűnek találjuk a tisztelt kamara ezen képrajzát. Valóban ügyvédi karunk hajója, melyet a vész szilire vetett, fönnászhatik ugyan még a lecsillapult tengeren, de ne gondolja azért senki, hogy továbbfolytathassa útját. Árbocza el­törött, vitorlái szétszakadoztak s mig körülötte a vizzóna nyugodtan terül el, ez helyreállithatatlan sebébe mindikább sülyed s ha a száradásnak in­dult fát zölden foná is körül a babér, virulatot hazudva ágain, életereje mégis kifogyott s a jelen­kori ápolás mellett nem fog megélhetni. A lesett lidércz eghet még a föld iszapjában is, de nem bir emelkedni többé. Ügyvédi nyomorúságaink egyik fő oka tagad­­hatlanul azon ténykörülményben keresendő, hogy törvényhozásunk valami megmagyarázhatatlan s in­­dokolhatlan ódiumnál f­ogva, az ügyvédi munka­díjak megállapitását s fizetését egészen a bíróságok s perlekedő felek önkényére bizta. E tárgyban pe­dig épen a palmarium kérdése lép előtérbe, melyről nemcsak a régibb legislatiok, de még az osztrák törvényhozás is szabatosan s méltányosan intézkedett. S nagyon helyes, észszerű, nem ingno­­rálható tekintetekből. Az ügyvédek ugyanis, mint átalában tudjuk, nem húznak az államtól fizetést s mint bármely napszámos vagyis munkái csupán szellemileg tel­jesített azon munkabérre utalvak, melyet vagy a perlekedő felek méltányos beismerése vagy bírósági ítéletek szerint kaphatnak. Ezen munkabért neve­zik ma ügyvédi honoráriumnak (tiszteletdíj­­nak), régibb időkben pedig palmarium­nak, (pályabérnek). Ám tudnivaló, hogy az ügyvéd egyet­len lépést sem tehet készpénzbeli költekezés nél­kül s hogy ennélfogva jogának kell lennie véden­­czeitől előleget is kívánni. Előleget azonban még a kölcsönös liquidatio terhe alatt sem kap minden­kor, kivált a magyar ügyvéd s igy az el­­eges költ­ségeket saját zsebéből kell födöznie, mely költségek azonban ritkán térülnek meg. Ezen borzasztó miseriákhoz járul még az is, hogy a pénzügyi hatóságok által, melyek az ügy­védi kar ellen egész kedvteléssel űzik a hajtó­va­­dászatok bizonyos nemét, a lázas mohóssággal föl­vetnie nem szállítható s az általuk képviselten legtöbb esetben be nem vehető leletekben, indirect után a szegény ügyvédek oly tetemes összegek adóztatásá­val sanyargattalak, hogy az ügyvéd, ki védenczé­­től vagy semmit vagy alig kapott 4—5 forintot előlegben, 20—30—40—50 forintig kénytelen bűn­hődni, mert az állam, mely szigorúan s hajthatatlan következetességgel tudja kierőszakolni a magáét, a legtévesebb igazságügyi politikából gondolja, hogy már segített a beteg társadalom bajain, midőn an­nak nemcsak mindennapi betevő falatját előre el­kobozta, hanem még nyelvét is tövestül kivágta. Az ügyvédi rendtartás alkotásánál valószínű­leg az lebegett a törvényhozás szemei előtt, hogy

Next