Magyar Közigazgatás, 1901 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1901-01-06 / 1. szám
1-ső szám. MAGYAR KÖZIGAZGATÁS 1901 január 6. rendelet befolyása alatt azok évről-évre összekuszálódtak. A bajokon tehát a belügyi kormány egyelőre csak rendeleti úton segíthet. A háromféle, 3, 8 és 15 napos felebbezési határidők meg nem tűrhetők. Azok egységes rendezése csak a 15 napos határidőben nyerhet megoldást. Az utóbb hozott törvények is már ezen határidőt fogadták el. A rendőri büntető fórumok sem lehetnek mások, a községi elöljáróságokhoz utalt kihágásoktól eltekintve, mint pl. elsőfokon a járási főszolgabíró (rendőrkapitány), másodfokon az alispán, harmadfokon a kormány. A közigazgatási bizottságot, miután a középfokú közigazgatási bírósági fórumot, sem annak kebelében, sem másutt meg nem alkottuk, a rendőri ítélkedésből eliminálni kell, mert szervezetét megfelelőleg nem módosítottuk. A kihágási pénzbüntetések kezelésének egységessé tétele azt föltételezi, hogy hová fordításukat is egységessé állapítsuk meg. Ennek legtermészetesebb módja az volna, hogy a törvények és kormányrendeletek alapján befolyt pénzbüntetések az államot, a helyhatósági szabályrendeletek alapján befolytak pedig a helyhatóságokat illessék. A kormány és helyhatóságok kötelessége , azután, az ekként nyert jövedelem megfelelő czélokra való fölhasználásáról költségvetésileg gondoskodni. A közigazgatási pénzkezelésnek a postatakarékpénztár útján való intézése már lapunk hasábjain is bőséges megvilágítást nyert. Végül, ami a kézbesítéseknek a posta útján való foganatosítását illeti, tudjuk, hogy talán összes közintézményeink között a posta fejlődött a legörvendetesebben, a közönség érdekeit leginkább kielégítő irányban és mérvben. A posta útján való kézbesítés tehát nem csak tetemes megtakarításokkal fog járni, hanem pontosabbá, könnyen fungálóvá is fogja tenni a most sok panaszra okot adó kézbesítési eljárást. Ki kell még terjeszkednünk azon igen fontos kérdésre is, hogy mi lehet az elvi határa a czélba vett egyszerűsítési intézkedéseknek ? Nézetünk szerint ezek csak azon kérdéseket érinthetik és csak oly módon, hogy az általános közigazgatási reform keretébe beilleszthetők legyenek, annak ne prejudikáljanak s ne kellessen semmit a reformok során visszacsinálni, vagy a friss újítást megint újítani. Ezen elvi szempontokat tartottuk figyelemmel a közigazgatás egyszerűsítését illető törvényhozási intézkedések fogalmi körének megjelölésénél. És nem szabad elfelednünk azt, hogy az egyszerűsített eljárások csak annyiban lehetnek könnyebbségére a közönségnek és hivataloknak, amennyiben már elő vannak készítve a közfelfogásban s életbeléptük sem külön tanulmányokat sem ingadozó kísérleteket, tapogatódzásokat nem igényel. Ebből a szempontból határozottan szerencsésnek kell mondanunk a belügyi kormány azon eljárását, amelylyel az egyszerűsítés kérdését valamennyi törvényhatóságban széleskörű megbeszélés tárgyává tette. Mert ma már ezer és ezer ember adta át az egyszerűsítési törekvéseket más százezreknek s a miniszerelnök kezdeményezésének törvényhozási és kormányrendeleti megoldása az ország minden részében gondosan megtermékenyített talajra fog találni. Névmagyarosítás mint közigazgatási ügy. A névmagyarosítás ügyét semmiféle hazai törvény nem szabályozza. Az első rendeletet a névmagyarosítás szabályozásáról Ferencz császár adta ki 1814-ben, melyben szigorúan meghagyta, hogy nevét mindenki csak helyhatósági engedéllyel és csak fontos okoknál fogva változtathatja meg és hogy azok, kik ezen rendelet ellen vétenek, ugyanazon büntetéssel sujtassanak, melyet a felsőbb parancsok és nyilvános rendeletek áthágóira a törvény szab. Daczára ezen rendeletnek, mégis fordultak elő engedély nélküli névváltoztatások, a mi kitetszik Ferencz császárnak 1815. évi április hó 13-ról sajátkezüleg irt és gróf Erdődy kanczellárhoz intézett leveléből. A névváltoztatás szabályozására, illetve akadályozására ezután is több rendeletet adott ki, így a görög-keleti vallásunkra vonatkozó rendeletek 1915-től és 1817-ből, melyek a görög-keletieknek az apjuk nevéhez fűzendő is. vits szótagot meghagyják ugyan, de köteleztetnek annak állandó használatára. A német hangzású nevek magyarosításának megakadályozása czéljából 1815. évi május hó 9-én az összes hatóságokhoz körrendelet intéztetett, melyben a fentebbi rendelet kiterjesztetett azokra is, kik már korábbi neveiket önként megváltoztatták. E rendelet nemcsak arra irányult, hogy a név önkényüleg egészen meg ne változtassák, hanem arra is, hogy szótagok, betűk vagy jelek megtoldása vagy elhagyása elő ne fordulhasson. Az első tömeges névmagyarosítás belügyministeri engedélyijei 1848-ban márcziustól deczember hó végéig és 1849-ben junius 5-től a szabadságharcz befejeztéig fordult elő, mikor is az elsőben 526, az utóbbi időszakban pedig 148 nagykorú magyarosította nevét. Az abszolút kormány sietett és még 184°-ben 3366. sz. rendeletével ezen névváltoztatásokat hatályon kivül helyezte, meghagyván, hogy az illető régi nevek újbóli felvételére szoríttassanak. Ezen rendelet az 1848. és 1849 diki névváltoztatásokat hatályon kivül helyezte ugyan, de annak lehetőségét meg nem szüntette. A rendelet 2. pontja szó szerint így hangzik : Ezentúl a névváltoztatások jóváhagyása végett, minden kérelmeket a közigazgatási hatóságok útján a cs. kir. belügyministériumhoz azon támogatványokkal kell beadni, melyek előbbi rendeleteknél fogva szükségeltetnek. Azonban a névmagyarosítás terjedését a cs. kir. polgári és katonai kormányzónak 1849. évi deczember hó 15-ről szóló rendelete sem volt képes feltartóztatni és a következő 1850. évben a meghatalmazott császári polgári biztos 3724/6. sz. a. annak megszorítására újabb körrendeletet intézett az ország törvényhatóságaihoz. E rendelet folytán az 1853. évtől az 1859. év bezártáig tíz névváltoztatás és csak három névmagyarosítás fordult elő. Nevét magyarosította Weisz Márton zsandár Fejérre, Goldberger Ferencz pesti vésnök Hegyeire és 1858-ban Guttmann Mihály szolgabirósági dijnok lányaira. Alkotmányos életünk helyreállása után, vagyis az 1861. évtől kezdve a névmagyarosítás is újra ébredt és a hazafias mozgalom annak hatalmas lökést adott. 1861. évben 213, 1862. évben 332 névváltoztatás történt. Ettől kezdve azonban a névmagyarositási ügy ismét lassúbb és nehézkesebb lett. Előidézte ezt azon körülmény is, hogy az első ideiglenes bélyegtörvény szerint, mely az 1850. év október hó 1-én lépett hatályba, minden a hatósághoz intézett beadvány bélyegköteles lett ugyan, de csak 15 krajczáros bélyeggel volt ellátandó. Az 1862. évben az 1850. évi ideiglenes bélyegtörvény módosítást szenvedi és annak c) pontja szerint a névváltoztatások bélyege öt o. é. forintban állapíttatott meg. Ezen emelés folytán a névmagyarosítások száma 1863 ban 130, 1864-ben 83, 1865-ben 67 és 1866-ban 72-re apadt. A második magyar felelős ministerium kinevezésével 1867- től a névmagyarosítás ismét nagyobb lendületet vett. A m. kir. belügyministerium azóta félévenként rendszeres összeállítást készített a névváltoztatásokról, melyeknek nyomtatott példányai vármegyékben az alispáni hivataloknak, szab. kir. és rend. tanácsú városokban pedig a városi tanácsnak küldetnek meg oly czélból, hogy azok a névváltoztatásoknak feljegyzése végett az anyakönyvi hivatalokat értesítsék. A nagyobb mozgalom alkotmányos életünkben, miként az 1861. és 1862. években az 1867—1869-iki években is nagyobbszámú névmagyarosítás által nyert kifejezést. Utána is, kisebbnagyobb hullámzás mellett, folyt ugyan a névmagyarosítás, mivel társadalom és hírlapok ezután sem szűntek meg érdeklődni a névmagyarosítás iránt, azonban hiányzott a mozgató kéz, mely egyrészt ébren tartsa az érdeklődést a közönségben a névmagyarosítás iránt, másrészt pedig annak gyakorlati keresztülvitelében segédkezzék. 2