Magyar Közigazgatás, 1901 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1901-01-06 / 1. szám

1-ső szám. MAGYAR KÖZIGAZGATÁS 1901 január 6. rendelet befolyása alatt azok évről-évre összekuszálódtak. A bajokon tehát a belügyi kormány egyelőre csak rendeleti úton segíthet. A háromféle, 3, 8 és 15 napos felebbezési határidők meg nem tűrhetők. Azok egységes rendezése csak a 15 napos határidőben nyerhet megoldást. Az utóbb hozott törvények is már ezen határidőt fogadták el. A rendőri büntető fórumok sem lehetnek mások, a községi elöljáróságokhoz utalt kihágá­soktól eltekintve, mint pl. elsőfokon a járási főszolgabíró (rendőr­­kapitány), másodfokon az alispán, harmadfokon a kormány. A közigazgatási bizottságot, miután a középfokú közigazgatási bírósági fórumot, sem annak kebelében, sem másutt meg nem alkottuk, a rendőri ítélkedésből eliminálni kell, mert szervezetét megfelelőleg nem módosítottuk. A kihágási pénzbüntetések kezelésének egységessé tétele azt föltételezi, hogy hová fordításukat is egységessé állapítsuk meg. Ennek legtermészetesebb módja az volna, hogy a tör­vények és kormányrendeletek alapján befolyt pénzbüntetések az államot, a helyhatósági szabályrendeletek alapján befolytak pedig a helyhatóságokat illessék. A kormány és helyhatóságok kötelessége , azután, az ekként nyert jövedelem megfelelő czélokra való fölhasználásáról költségvetésileg gondoskodni. A közigazgatási pénzkezelésnek a postatakarékpénztár útján való intézése már lapunk hasábjain is bőséges megvilágítást nyert. Végül, a­mi a kézbesítéseknek a posta útján való foganato­sítását illeti, tudjuk, hogy talán összes közintézményeink között a posta fejlődött a legörvendetesebben, a közönség érdekeit leginkább kielégítő irányban és mérvben. A posta útján való kézbesítés tehát nem csak tetemes megtakarításokkal fog járni, hanem pontosabbá, könnyen fungálóvá is fogja tenni a most sok panaszra okot adó kézbesítési eljárást. Ki kell még terjeszkednünk azon igen fontos kérdésre is, hogy mi lehet az elvi határa a czélba vett egyszerűsítési intézkedéseknek ? Nézetünk szerint ezek csak azon kérdéseket érinthetik és csak oly módon, hogy az általános közigazgatási reform kere­tébe beilleszthetők legyenek, annak ne prejudikáljanak s ne kellessen semmit a reformok során vissza­csinálni, vagy a friss újítást megint újítani. Ezen elvi szempontokat tartottuk figyelemmel a közigazga­tás egyszerűsítését illető törvényhozási intézkedések fogalmi körének megjelölésénél. És nem szabad elfelednünk azt, hogy az egyszerűsített eljárások csak annyiban lehetnek könnyebb­ségére a közönségnek és hivataloknak, a­mennyiben már elő vannak készítve a közfelfogásban s életbeléptük sem külön tanulmányokat sem ingadozó kísérleteket, tapogatódzásokat nem igényel. Ebből a szempontból határozottan szerencsésnek kell mon­danunk a belügyi kormány azon eljárását, a­melylyel az egyszerűsítés kérdését valamennyi törvényhatóságban széleskörű megbeszélés tárgyává tette. Mert ma már ezer és ezer ember adta át az egyszerűsítési törekvéseket más százezreknek s a miniszerelnök kezdeményezésének törvényhozási és kormány­­rendeleti megoldása az ország minden részében gondosan megtermékenyített talajra fog találni. Névmagyarosítás mint közigazgatási ügy. A névmagyarosítás ügyét semmiféle hazai törvény nem szabályozza. Az első rendeletet a névmagyarosítás szabályo­zásáról Ferencz császár adta ki 1814-ben, melyben szigorúan meghagyta, hogy nevét mindenki csak helyhatósági engedél­­­­lyel és csak fontos okoknál fogva változtathatja meg és hogy­­ azok, kik ezen rendelet ellen vétenek, ugyanazon büntetéssel sujtassanak, melyet a felsőbb parancsok és nyilvános rendele­tek áthágóira a törvény szab. Daczára ezen rendeletnek, mégis fordultak elő engedély nélküli névváltoztatások, a mi kitet­szik Ferencz császárnak 1815. évi április hó 13-ról sajátkezü­­leg irt és gróf Erdődy kanczellárhoz intézett leveléből. A névváltoztatás szabályozására, illetve akadályozására ezután is több rendeletet adott ki, így a görög-keleti vallá­sunkra vonatkozó rendeletek 1915-től és 1817-ből, melyek a görög-keletieknek az apjuk nevéhez fűzendő i­s. vits szótagot meghagyják ugyan, de köteleztetnek annak állandó használa­tára. A német hangzású nevek magyarosításának megakadá­lyozása czéljából 1815. évi május hó 9-én az összes hatóságok­hoz körrendelet intéztetett, melyben a fentebbi rendelet kiter­jesztetett azokra is, kik már korábbi neveiket önként megvál­toztatták. E rendelet nemcsak arra irányult, hogy a név önké­­nyüleg egészen meg ne változtassák, hanem arra is, hogy szóta­gok, betűk vagy jelek megtoldása vagy elhagyása elő ne fordulhasson. Az első tömeges névmagyarosítás belügyministeri engedély­ijei 1848-ban márcziustól deczember hó végéig és 1849-ben junius 5-től a szabadságharcz befejeztéig fordult elő, mikor is az elsőben 526, az utóbbi időszakban pedig 148 nagykorú magyarosította nevét. Az abszolút kormány sietett és még 184°-ben 3366. sz. rendeletével ezen névváltoztatásokat hatályon kivül helyezte, meghagyván, hogy az illető régi nevek újbóli felvételére szoríttassanak. Ezen rendelet az 1848. és 1849 diki névváltozta­tásokat hatályon kivül helyezte ugyan, de annak lehetőségét meg nem szüntette. A rendelet 2. pontja szó szerint így hang­zik : Ezentúl a névváltoztatások jóváhagyása végett, minden kérelmeket a közigazgatási hatóságok útján a cs. kir. belügy­­ministériumhoz azon támogatványokkal kell beadni, melyek előbbi rendeleteknél fogva szükségeltetnek. Azonban a névmagyarosítás terjedését a cs. kir. polgári és katonai kormányzónak 1849. évi deczember hó 15-ről szóló rendelete sem volt képes feltartóztatni és a következő 1850. évben a meghatalmazott császári polgári biztos 3724/6. sz. a. annak megszorítására újabb körrendeletet intézett az ország törvényhatóságaihoz. E rendelet folytán az 1853. évtől az 1859. év bezártáig tíz névváltoztatás és csak három névma­gyarosítás fordult elő. Nevét magyarosította Weisz Márton zsandár Fejér­re, Goldberger Ferencz pesti vésnök Hegyei­re és 1858-ban Guttmann Mihály szolgabirósági dijnok lányaira. Alkotmányos életünk helyreállása után, vagyis az 1861. évtől kezdve a névmagyarosítás is újra ébredt és a hazafias mozgalom annak hatalmas lökést adott. 1861. évben 213, 1862. évben 332 névváltoztatás történt. Ettől kezdve azonban a név­­magyarositási ügy ismét lassúbb és nehézkesebb lett. Elő­idézte ezt azon körülmény is, hogy az első ideiglenes bélyeg­törvény szerint, mely az 1850. év október hó 1-én lépett hatályba, minden a hatósághoz intézett beadvány bélyegköte­les lett ugyan, de csak 15 krajczáros bélyeggel volt ellátandó. Az 1862. évben az 1850. évi ideiglenes bélyegtörvény módo­sítást szenvedi és annak c) pontja szerint a névváltoztatások bélyege öt o. é. forintban állapíttatott meg. Ezen emelés foly­tán a névmagyarosítások száma 1863 ban 130, 1864-ben 83, 1865-ben 67 és 1866-ban 72-re apadt. A második magyar felelős ministerium kinevezésével 1867- től a névmagyarosítás ismét nagyobb lendületet vett. A m. kir. belügyministerium azóta félévenként rendszeres összeállítást készített a névváltoztatásokról, melyeknek nyomtatott példányai vármegyékben az alispáni hivataloknak, szab. kir. és rend. tanácsú városokban pedig a városi tanácsnak küldetnek meg oly czélból, hogy azok a névváltoztatásoknak feljegyzése végett az anyakönyvi hivatalokat értesítsék. A nagyobb mozgalom alkotmányos életünkben, miként az 1861. és 1862. években az 1867—1869-iki években is nagyobb­­szám­ú névmagyarosítás által nyert kifejezést. Utána is, kisebb­­nagyobb hullámzás mellett, folyt ugyan a névmagyarosítás, mivel társadalom és hírlapok ezután sem szűntek meg érdek­lődni a névmagyarosítás iránt, azonban hiányzott a mozgató kéz, mely egyrészt ébren tartsa az érdeklődést a közönség­ben a névmagyarosítás iránt, másrészt pedig annak gyakorlati keresztülvitelében segédkezzék. 2

Next