Magyar Közigazgatás, 1923 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1923-01-07 / 1. szám

MAGYAR KÖZIGAZGATÁS 1923 január 7. 1. szám. ELVI JELENTŐSÉGŰ HATÁROZATOK. A tényleges katonai szolgálatban eltöltött 3 év a nyugdíj megállapításánál beszámít akkor is, ha más katonai szolgálat nem is volt. A m. kir. közig. bíróságnak 477/1922. K. sz. ítélete: A m. kir. közig. bíróság a panasznak helyet adva, kimondja, hogy a panaszosnak 1900. évi október hó 1. napjától 1903. évi szeptember hó 18. napjáig ter­jedő katonai szolgálata a nyugdíj megállapításánál szintén figyelembe veendő, amihez képest a törvény­hatósági bizottságot a nyugdíj összegének újólagos meghatározására utasítja. Indokok: A viszonosság kérdése a katonai szolgálat beszámítása tekintetében nem volt vita tárgya. A törvényhatósági bizottság a panaszos említett katonai szolgálatát a nyugdíj megállapításánál csupán azért nem vette számításba, mert a panaszos az em­lített idő alatt három évi katonai szolgálati kötelezett­ségének tett eleget, s mert ez a szolgálat valamely állás betöltésénél s így a nyugdíj megállapításánál beszámíthatónak nem minősíthető. A bíróság ezt a szolgálati időt is beszámítandónak mondta ki, mert a panaszos ebből a szolgálatból köz­vetlenül lépett a csendőrséghez, amelynél eltöltött szolgálati idejét a törvényhatósági bizottság beszámí­totta, s mert a besorozás folytán teljesített kötelező katonai szolgálat, az 1921 : XXXII. t.-c. 5. §-a ér­telmében, ennek a törvénynek alkalmazása szempont­jából a nyugdíj megállapításánál ép úgy beszámítandó, mint a csendőrségnél, vagy a törvényhatóságoknál rendszeresített állásokban eltöltött szolgálati idő. A kifejtettekből következik, hogy a három évi kö­telező katonai szolgálat a beszámítható szolgálati idő megszakításának nem minősíthető, s így, amennyiben a panaszos közvetlenül katonai szolgálata előtt vala­mely állásban a nyugdíj megállapításánál beszámítható szolgálati időt töltött, ennek a szolgálatnak számításba vétele nem lesz mellőzhető. Ezekből az okokból a panaszos három évi katonai szolgálata beszámítását mellőző rendelkezés ellen irá­nyuló panasznak helyet adni, s a törvényhatóság bizottságot a nyugdíjnak a kifejtettek értelmében újbó leendő megállapítására utasítani kellett. FÖLDMIVELÉSÜGY. Uj mezei közös dülőutak létesítése céljából terü­let kisajátításnak csak akkor lehet helye, ha más módon a közlekedést biztosítani egyáltalán nem lehet; oly esetben, ha az utat igénylők a közlekedés érde­kében szolgalmi jogot szereztek, út terület kisajátítása helyett a szolgalmi jogot kell érvényesíteni. (A m kir. földmivelésügyi ministernek 1922. évi 86.974 sz. a., P. vármegye alispánjához intézett rendelete.) A P. községhez tartozó L. pusztán létesítendő mezei közös dülőutak céljára szükséges területek kisajátítása ügyében értesítem, hogy P. községnek kisajátítási jog engedélyezése iránt előter­jesztett kérelmét teljesíthetőnek nem találtam. A község képviselő testületének 76. kgy./1920. sz. a. kelt határozata értelmében kiküldött bizottság ugyanis az érdekelt felek között oly értelmű egyezséget létesített, mely szerint az utat igényelőknek az egyes földtulajdonosok a közlekedés érdekében telekkönyviig is bekebelezhető szolgalmi jogot enge­délyeznek. Bár az 1921. évi május 17-én tartott községi képviselőtestületi gyűlés jegyzőkönyve szerint megálla­­píttatott, hogy a földtulajdonosok a kijelölt utakat nem adták át rendeltetésüknek, az eljárás során az iratok szerint nem merült fel adat arra nézve, hogy a közlekedést a szolgalmi jogot engedélyező földtulajdonosok tényle­gesen és kifejezetten akadályozták volna. Minthogy pedig a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről szóló 1894 : XII. t.-c. 36. és 39. §-ai értelmében csak oly ese­tekben lehet helye új mezei közös dülőutak létesítésé­nek, illetőleg ily célból való terület-kisajátításnak, ha más módon a közlekedést biztosítani egyáltalán nem lehet, s mert a fennforgó esetben az utat igénylőknek módjukban van a megegyezéssel szerzett szolgalmi joguk érvényesítése útján birtokukhoz hozzájutni, a P. község által kérelmezett kisajátítási jogot a törvényes előfeltételek hiányában a jelen esetben meg nem ad­hattam.­ ­ KÖZSÉGI KÖZIGAZGATÁS. A közigazgatás államosításának kérdéséhez. A legutóbbi országos jegyzőgyűlés a jegyzői állás­nak, illetőleg a közigazgatásnak a régi önkormány­zati alapon való meghagyása mellett döntött. Ez el­határozás mellett súlyos és leginkább számbajöhető indokul hozták fel, hogy az államosítással a jegyzőt falujától elszakítanák; a jegyzői állás ez esetben nem hivatás, de mesterség volna. Brüller János köztiszteletben álló kartársunk, több kartársunkkal együtt, hogy szavait idézem: «rettentő nem­zeti veszedelmet lát a közigazgatás államosításában». Kétségtelen, hogy a jegyzői állás hivatás és ennek a hiva­tásnak élni s eleget tenni összehasonlíthatatlanul több, mint a rendes hivatalnokoskodás. Ez a körülmény azon­ban nem indokolhatja azt a határtalan bizalmatlanságot, amellyel a jegyzői gyűlés az államosítás elé tekint. A gyűlésen felhozott részben nyomós, részben csak látszó­lagos érvekkel szemben alább következő fejtegetéseim­­­ben rámutatni igyekszem arra, hogy a közigaz­gatás, különösen a községi közigazgatás államosítása mennyire előnyös, mennyire állami, nemzeti s főleg mennyire a falusi társadalom érdekét szolgáló feladat. Azt hiszem, nem talál ellentmondásra a jegyzői karban az a tény, hogy a községi önkormányzatot el­látó községi képviselőtestület, különösen ha anyagi kiadásokról van szó, többnyire mennyire szűkkeblű s a kiadásokkal járó újításoktól, legyen az újítás magán­jellegű — vagy közérdek, ösztönszerűleg óvakodik. A községek képviselőtestülete — amelynek tagjai közül egyik-másik néha még írni sem tud, még kevésbbé terjed látóköre a község határán túl — van hivatva arra, hogy a község kulturális, gazdasági és minden­féle egyéb hasznos irányú előrehaladását biztosítsa. Az ilyen önkormányzati testületek, sajnos, nem törőd­nek azzal, hogy a községben jó utak legyenek, a köz­ségi lakosok termelvényeinek feldolgozására iparos­társadalmat alapítsanak, villanyvilágítást létesítsenek­­ .

Next