Magyar Közigazgatás, 1935 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1935-01-06 / 1. szám
1. szám. MAGYAR KÖZIGAZGATÁS 1935 januári, tudatos, mint inkább öntudatlan jogsértéseket csupán a jogi megítélést szem előtt tartó független fórum elé lehet vinni. Kifejezésre jut ebben a gondolatban a különbözőfokú közigazgatási intézkedéseknek következetesen keresztül vitt különválasztása egyfelől jogi, másfelől pedig a közigazgatásban szolgált egyéb szempontokból. A közigazgatás és a jog egészséges kapcsolatának betetőzése az átfogó módon kiépített közigazgatási bíráskodás. Benne nagy erővel érvényesül az, ami mostani sorainknak vezérlő gondolata: a jog elválaszthatatlan a közigazgatástól. A jog azonban csak úgy töltheti be megfelelően feladatát a közigazgatásban, ha biztosítja a rugalmasságot, vagyis az akadálytalan alkalmazkodni tudást az élet körülményeihez. A helyes jogalkotás a szükségszerű előzmény ebből a szempontból, a közigazgatási bíráskodás teljesen kiépített átfogó rendszere pedig olyan háttér és biztosíték, amely potenciálisan érvényesül a közigazgatási bíróság elé vihető, de adott esetben oda nem kerülő ügyekben és aktuálisan jut szerephez akkor, ha a vélt vagy valóságos jogsérelmet a közigazgatási bíróság elé vitték. Némethy Imre: Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában, Amen. Lapunk sorsa. A „Magyar Közigazgatás“ e számunkkal fennállásának immár 53-ik évfolyamába lép. Az alábbiakban — az igazságnak, a tényeknek méginkább érzett terhe alatt — kénytelenek vagyunk megismételni a már nem egyszer elmondottakat. Lapunk az ő eseményekben gazdag és sikerekben nem szegény életútjának emlékezetes, félévszázados határkövéhez elképzelhetetlenül nehéz viszonyok közepette ért el 3 évvel ezelőtt. Éppen a jubiláns esztendőben lapunk a lét vagy nemlét komoly problémájához jutott. A krízist nem lapunk hibája, mulasztása, de a közviszonyoknak most is tartó mostohasága idézte elő. Lapunk az ő immár több, mint félszázados közismert múltjához, céljaihoz, eszményeihez mindmáig változatlanul hű maradt. Színvonalát a folyton növekedő nehézségek ellenére is nemcsak fenntartani, de fokozni igyekeztünk. Minden tárgyilagos bírálat elismerni kénytelen, hogy egy magunkfajta, minden egyoldalú érdektől, befolyástól mentes, az elméleti és gyakorlati közigazgatási feladatokat szolgáló, egyetemes közigazgatási szaklap nem vesztette el létjogosultságát. Legkevésbbé veszíthette el éppen most az egyszerűsítésnek, a közigazgatás elkerülhetetlen szervezeti és eljárási nagy átalakulásának, a köztisztviselői elméleti és gyakorlati szakképzettség fokozásának időszakában. Azt, hogy a mi félszázados lapunk nem vénült el és hogy tényleg nem veszítette el a további élethez való létjogosultságát, kézzel foghatóan igazolta be. A lehetetlenül súlyos viszonyok közepette, a szokásos jubiláris ünnepelgetés helyett, az 1932. év végén Emlékkönyvet adott ki. Elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt gazdag, maradandó tudományos bécsű szakkönyv ez az Emlékkönyv, ami a nemzeti kulturális élet fénykorában is jelentős értéket képviselne. Ker mi, a közvetlenül egyénileg érdekeltek hivalkodunk ezzel, de a teljesen tárgyilagos közvéleménynek, az Emlékkönyv megjelenését kísérő egyetemes bírálatnak egyhangú megnyilatkozása ez. De egy szaklap életbenmaradásához nemcsak a létjogosultság, nemcsak a gondos és jól szerkesztés, hanem megfelelő számú olvasóközönség is szükséges. Sőt a mi esetünkben tulajdonképpen még ez sem hiányoznék. A lapunk tovább járatását az utóbbi években beszüntető községek (községi és körjegyzők) túlnyomó száma, a mi régi, hűséges olvasóközönségünk nem szívesen, de az őszinte sajnálkozás megható megnyilatkozásaival vett búcsút — saját szavai szerint — évek hosszú során át jól bevált, alig nélkülözhető támaszától, félévszázados lapunktól. Mégis a megválásra kényszerítette őket pár év óta a rideg próza, községeink nagy részének sivár anyagi helyzete, a szellemi táplálkozásban is rájuk kényszerített takarékosság. Számolnunk kellett tehát azzal a szomorú ténynyel, hogy eddigi hűséges előfizetőink zöme, a községek számottevő része — kizárólag anyagi okok kényszerítő hatása alatt — legalább is egyelőre elhagyni kénytelen bennünket. Ha csupán a magunk egyéni érdekét néznők, könnyű volna az elhatározás: a vis maior szülte kényszerhelyzetben egyszerűen beszüntetnék lapunkat, amelyet az utolsó években különben is „nobile officium“-ként, minden anyagi haszon nélkül, nagy áldozatkészséggel tartottunk fenn. De az ideálok hagyományos szolgálata, a miszszió-teljesítés kötelessége még mindig nem engedi meg a kényelmes lemondást. Nemcsak a múltnak, de a jövőnek is tartozunk azzal, hogy mindaddig ne barátkozzunk meg az elmúlás szomorú gondolatával, amíg az életbenmaradás utolsó reménye meg nem szűnt. Bármily vigasztalan legyen is ez idő szerint még mindig — a községi háztartások gyökeres rendezéséig — községeink többségének anyagi helyzete: nem vagyunk talán betegesen optimisták, ha az aránylag vagyonosabb kis- és nagyközségek, a megyei és törvényhatósági városok, a vármegyék, a járások, az állami közigazgatási hivatalok és hatóságok, vagyis mindazon tényezők támogatására mégis csak számítunk, amelyek egy ilyen egyetemes rendeltetéssel bíró közigazgatási szakközlöny megmentésére hivatottak. Ezúttal is, az új esztendő bekövetkeztével, újra megismételjük tehát azt a komoly elhatározásunkat, hogy ha egyáltalán marad annyi előfizetőnk, amennyi egy szaklap minimális fenntartási költségeit átmenetileg biztosíthatja, megkíséreljük a továbbélést, nem vonakodva a legmesszebb menő szellemi és anyagi áldozatoktól sem. Ehhez a minden egyéni, különösen minden anyagi érdektől mentes altruista törekvésünk sikeréhez kérünk támogatást azoktól, akiktől ma egyáltalán várni lehet. Újabb programmot nem adunk, ezt talán senki nem is kívánja tőlünk. Programmunk egész múltúnk. Aki ezt megérti és helyesli, aki lapunk fennmaradását közigazgatási érdeknek tekinti, bizonyára mellettünk marad. Ezek kis tábora még mindig lehetővé teheti a legkritikusabb idő túlélését, nagy múltú lapunknak jobb időkre átmentését, fennmaradását.2