Magyar Közigazgatás, 1935 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1935-01-06 / 1. szám

1. szám. MAGYAR KÖZIGAZGATÁS 1935 január­­i, tudatos, mint inkább öntudatlan jogsértéseket csu­pán a jogi megítélést szem előtt tartó független fó­rum elé lehet vinni. Kifejezésre jut ebben a gondo­latban a különbözőfokú közigazgatási intézkedések­nek következetesen keresztül vitt különválasztása egyfelől jogi, másfelől pedig a közigazgatásban szol­gált egyéb szempontokból. A közigazgatás és a jog egészséges kapcsolatá­nak betetőzése az átfogó módon kiépített közigazga­tási bíráskodás. Benne nagy erővel érvényesül az, ami mostani sorainknak vezérlő gondolata: a jog elválaszthatatlan a közigazgatástól. A jog azonban csak úgy töltheti be megfelelően feladatát a köz­­igazgatásban, ha biztosítja a rugalmasságot, vagyis az akadálytalan alkalmazkodni tudást az élet körül­ményeihez. A helyes jogalkotás a szükségszerű előz­mény ebből a szempontból, a közigazgatási bírásko­dás teljesen kiépített átfogó rendszere pedig olyan háttér és biztosíték, amely potenciálisan érvényesül a közigazgatási bíróság elé vihető, de adott esetben oda nem kerülő ügyekben és aktuálisan jut szerep­hez akkor, ha a vélt vagy valóságos jogsérelmet a közigazgatási bíróság elé vitték. Némethy Imre: Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában, Amen. Lapunk sorsa. A „Magyar Közigazgatás“ e számunkkal fenn­állásának immár 53-ik évfolyamába lép. Az alábbiakban — az igazságnak, a tényeknek méginkább érzett terhe alatt — kénytelenek vagyunk megismételni a már nem egyszer elmondottakat. Lapunk az ő eseményekben gazdag és sikerek­ben nem szegény életútjának emlékezetes, félévszá­zados határkövéhez elképzelhetetlenül nehéz viszo­nyok közepette ért el 3 évvel ezelőtt. Éppen a jubilá­ns esztendőben lapunk a lét vagy nemlét komoly problémájához jutott. A krízist nem lapunk hibája, mulasztása, de a közviszonyoknak most is tartó mostohasága idézte elő. Lapunk az ő immár több, mint félszázados köz­ismert múltjához, céljaihoz, eszményeihez mind­máig változatlanul hű maradt. Színvonalát a foly­ton növekedő nehézségek ellenére is nemcsak fenn­tartani, de fokozni igyekeztünk. Minden tárgyilagos bírálat elismerni kénytelen, hogy egy magunkfajta, minden egyoldalú érdektől, befolyástól mentes, az elméleti és gyakorlati közigazgatási feladatokat szolgáló, egyetemes közigazgatási szaklap nem vesz­tette el létjogosultságát. Legkevésbbé veszíthette el éppen most az egyszerűsítésnek, a közigazgatás el­kerülhetetlen szervezeti és eljárási nagy átalakulá­sának, a köztisztviselői elméleti és gyakorlati szak­­képzettség fokozásának időszakában. Azt, hogy a mi félszázados lapunk nem vénült el és hogy tényleg nem veszítette el a további élethez való létjogosultságát, kézzel foghatóan igazolta be. A lehetetlenül súlyos viszonyok közepette, a szokásos jubiláris ünnepelgetés helyett, az 1932. év végén Emlékkönyvet adott ki. Elméleti és gyakor­lati szempontból egyaránt gazdag, maradandó tudo­mányos bécsű­ szakkönyv ez az Emlékkönyv, ami a nemzeti kulturális élet fénykorában is jelentős értéket képviselne. Ker­ mi, a közvetlenül egyéni­leg érdekeltek hivalkodunk ezzel, de a teljesen tár­gyilagos közvéleménynek, az Emlékkönyv megje­lenését kísérő egyetemes bírálatnak egyhangú meg­nyilatkozása ez. De egy szaklap életbenmaradásához nemcsak a létjogosultság, nemcsak a gondos és jól szerkesz­tés, hanem megfelelő számú olvasóközönség is szük­séges. Sőt a mi esetünkben tulajdonképpen még ez sem hiányoznék. A lapunk tovább járatását az utóbbi években beszüntető községek (községi és körjegyzők) túlnyomó száma, a mi régi, hűséges olvasóközönsé­günk nem szívesen, de az őszinte sajnálkozás meg­ható megnyilatkozásaival vett búcsút — saját szavai szerint — évek hosszú során át jól bevált, alig nél­külözhető támaszától, félévszázados lapunktól. Mégis a megválásra kényszerítette őket pár év óta a rideg próza, községeink nagy részének sivár anyagi hely­zete, a szellemi táplálkozásban is rájuk kényszerített takarékosság. Számolnunk kellett tehát azzal a szomorú tény­nyel, hogy eddigi hűséges előfizetőink zöme, a köz­ségek számottevő része — kizárólag anyagi okok kényszerítő hatása alatt — legalább is egyelőre el­hagyni kénytelen bennünket. Ha csupán a magunk egyéni érdekét néznők, könnyű volna az elhatározás: a vis maior szülte kényszerhelyzetben egyszerűen beszüntetnék lapun­kat, amelyet az utolsó években különben is „nobile officium“-ként, minden anyagi haszon nélkül, nagy áldozatkészséggel tartottunk fenn. De az ideálok hagyományos szolgálata, a misz­­szió-teljesítés kötelessége még mindig nem engedi meg a kényelmes lemondást. Nemcsak a múltnak, de a jövőnek is tartozunk azzal, hogy mindaddig ne barátkozzunk meg az elmúlás szomorú gondolatával, amíg az életbenmaradás utolsó reménye meg nem szűnt. Bármily vigasztalan legyen is ez idő szerint még mindig — a községi háztartások gyökeres rendezé­séig — községeink többségének anyagi helyzete: nem vagyunk talán betegesen optimisták, ha az aránylag vagyonosabb kis- és nagyközségek, a megyei és törvényhatósági városok, a vármegyék, a járások, az állami közigazgatási hivatalok és ha­tóságok, vagyis mindazon tényezők támogatására mégis csak számítunk, amelyek egy ilyen egyete­mes rendeltetéssel bíró közigazgatási szakközlöny megmentésére hivatottak. Ezúttal is, az új esztendő bekövetkeztével, újra megismételjük tehát azt a komoly elhatározásunkat, hogy ha egyáltalán marad annyi előfizetőnk, amennyi egy szaklap minimális fenntartási költségeit át­menetileg biztosíthatja, megkíséreljük a továbbélést, nem vonakodva a legmesszebb menő szellemi és anyagi áldozatoktól sem. Ehhez a minden egyéni, különösen minden anyagi érdektől mentes altruista törekvésünk sikeré­hez kérünk támogatást azoktól, akiktől ma egyálta­lán várni lehet. Újabb programmot nem adunk, ezt talán senki nem is kívánja tőlünk. Programmunk egész múl­túnk. Aki ezt megérti és helyesli, aki lapunk fenn­maradását közigazgatási érdeknek tekinti, bizo­nyára mellettünk marad. Ezek kis tábora még min­dig lehetővé teheti a legkritikusabb idő túlélését, nagy múltú lapunknak jobb időkre átmentését, fennmaradását.2

Next