Magyar Lettre Internationale 2016. tavasz (100. szám)
KOMMENTÁROK, VITÁK - Majerek, Rafal: Vilikovský meg az Első és utolsó szerelem
(2006) egy első világháború előtti serdülő fiú fiktív feljegyzései, melyeket korabeli képeslapok és fényképek egészítenek ki. Más prózai művei, elbeszélési és kisregényei is megjelentek - A gonosz önéletrajza (2009), Kutya az úton (2010), Első és utolsó szerelem (2013), Hószállingózás (2014) és Egy igaz ember története (2014). Egyidejűleg folyamatosan foglalkozik publicisztikával és esszéírással is (ezekből 2004-ben jelent meg egy válogatás Egy naiv imádó vallomásai címmel). Peter Darovec úgy jellemzi a Vilikovsky Csodapapagájában érvényesülő szerzői stratégiát, mintha az „passzéisztikus", múltra orientált lenne, mégpedig nem csak témáit tekintve, hanem írásainak állandó sajátságai és más alkotói eljárások értelmében is. Ez a jellemzés érvényes minden 2000 után megjelent írásaira. Pavel Vilikovsky prózai műveiben továbbra is, fokozott racionális távolságtartással és gyakran átláthatatlan iróniával elemzi korunk világában a hitelesség, az autencitás lehetőségeit, foglalkozik az individuális és a kollektív identitás problémáival is a test és a lélek dualitásával, mint a mással szembeni elementáris érzések empátiájának lehetőségeivel. Továbbra is foglalkoztatják a nyelv határai, a dolgok értelmének keresése, a vallomás, a „pontos megnevezés” és a megértés. Legutóbbi könyveit ugyanakkor kifejezetten melankolikus és nosztalgikus hangulat jellemzi. Vilikovsky azoknak az értékeknek az elértéktelenedéséről és elvesztéséről ír, melyek alakjai világának értelmét adták (ilyen értékek elsősorban az irodalom és a művészet). Míg a jelenhez ismételten szkeptikus, már-már elutasító módon viszonyul, a múlt (a személyes, ill. a kulturális) valamiféle menekülési útvonalként marad meg számára. Ezzel függnek össze autobiografikus törekvései, melyek során Darovec kifejezésével „autentikus élettapasztalatokkal” igyekszik kiteljesíteni a szövegeket Vilikovsky újabb írásainak jelentős részében (ilyenek például az Emlékek ura és a Gáspár, Menyhért és Boldizsárné c. elbeszélések). A művészet ideális autonóm világ és az ember mindennapi pragmatikus létezése közötti ellentétes, sőt konfliktusos viszonyát Stanislav Rakus (1940) irodalomtudós fejtegeti prózai műveiben. A 20. század szlovák irodalmának hetvenes éveibe két balladai hangvételű könyvével lépett. Másféle epikus sémán alapuló és nagyobb irodalomkritikai érdeklődést kiváltó munkákat a kilencvenes években kezdett közreadni Temporális jegyzetek (1993) címmel, melyeket azóta folyamatosan pontosít és variál. Egyik meghatározó sajátossága, hogy írásainak közegét a kelet-szlovákiai iskolák és egyetemek képezik a kommunista időkben, de azon belül is a normalizáció éveiben. Rakos minden prózai művét összekapcsoló jellegzetes főhőse, a Temporális jegyzetektől kezdve, egy ellenséges környezetben élő, művészeti és filozófiai kérdések megoldásainak keresésében elmerülő egyáltalán nem céltudatos, intellektuális író. Rakus művészi szövegeinek elválaszthatatlan részét képezik elméleti reflexiók, elmélkedések, tehát prózai munkái, akárcsak az író maga a „művészet és a tudomány” között mozognak, elbeszéléseit irónia, a szöveg epizodikus struktúrája és a stiláris tökélyre való törekvés jellemzi. Az elbeszélés mikéntjére való reflektálás Rakus írásainak struktúráit olyan erősen meghatározza, hogy azt ezek központi témájának is tekinthetjük. Rakús legfontosabb műve az a trilógia, melyet a Temporális jegyzetekkel kezd, a Megnemírt regénnyel (2004) bontakoztat ki, és az Excentrikus egyetemmel (2008) teljesít ki. A Megnem írt regény cselekménye, ha lehet ilyenről beszélni, a hetvenes évekbe van helyezve, a normalizáció groteszkül ábrázolt korszakába, melynek kezdetén a főhős, Adam Zachariás, politikai okokból elhagyni kényszerül egyetemi tanári állását, ami után rövid időre színházi dramaturggá válik. Excentrikus egyetem című regényének története a diákok és a tanárok körében játszódik, akik az ötvenes évek totalitarizmusa idejént orosz nyelvet és irodalmat tanulnak és tanítanak egy jelentőségében és elhelyezkedésében „excentrikus” filológiai karon. Ez a regény paradoxonénak alapforrása az értékek vulgarizálásának és az ország nyíltan rossz korszakának magas irodalma, melyből ez a rossz érkezik, sokak számára a műveltség és a világ harmonizálásának terévé válik. A hagyományosan értelmezett regénytémát és főhősét ebben a könyvben is sokban helyettesítik a narráció természetéről, a művészi irodalom lényegéről és esztétikai hatásfokairól szóló eszmefuttatások. Rakus hasonló témákat és eljárásokat használ a Telegram (2009) című, Anasoft litera díjas elbeszéléskötetében, de a Lazulás pillanatában (2013) is, melynek címadó darabja írásművészetének önéletrajzi elemekből táplálkozó kiegészítése regénytrilógiájának legfontosabb motívumaiból. Realisztikus, tragikomikus hangvételű, autobiografikus motívumokkal telített elbeszélésmód, különböző intenzitással elhelyezett abszurd, groteszk és álomszerű elemek jellemzik az ezredforduló utáni szlovák próza egyik legjellegzetesebb szerzőjét, Marius Kopcsayt (1968). 1998-ban lépett fel Kritikus nap című elbeszéléskötetével, 2000 után hat újabb prózakötetet jelentetett meg (az Otthon, 2005, Misztifikátor, 2008, Elveszett évek, 2004, Felesleges élet 2006, Medveszikla, 2009, Szünidei vidám történetek, 2011). Írásainak fontos mozzanata, a mindennapok rutinjának megélése a kilencvenes évektől kezdve napjaink szlovák társadalmi valóságának jelenségeihez kötődik, de helyet kap műveiben a normalizáció korszaka alatt megélt gyermekkor nosztalgikus megjelenítése is. Kopcsay írásait a főhős jellegzetes típusa köti össze, a korszak prózai műveiben különösen exponált „outsider”, „antihős", középosztálybeli középkorú férfi, az ő látószögéből kapjuk az események leírását majd értékelését. Elégedetlenségének és csalódásainak, amiért nem tud megfelelni a „sikeres” férfi, partner és apa szerepével kapcsolatos társadalmi elvárásoknak, leginkább a családon belül ad kifejezést, a megnyilvánulásait kifelé inkább a szabálykövetés és a feltűnés kerülése jellemzi. Kopcsay sajátos módszere abban rejlik, miképpen képes alakjait az említett szerepekhez való viszonyukban ábrázolni. Kénytelenek ezeken belül mozogni, ugyanakkor szeretnének ki is szabadulni ebből a meghatározottságból. A meg nem felelés és összeférhetetlenség, amit a szerző a hőseinél sokszor eltúlozva és hiperbolikusan láttat, nem az ő hibájuk. A szerző inkább annak a társadalmi környezetnek az erkölcsi torzulásaira mutat rá, melyben alakjai mozognak. Ezeknél az írásoknál éppen a társadalmi közeg az abszurditások forrása. A mindennapi valósággal ütköztetett beteljesületlen vágyak adják Kopcsay elbeszéléseinek legfőbb témáját - az a dilemma, hogy vajon megmaradjon-e az ember abban a közegben. Az emlékezet formái című monográfiájában Marek Zaleski a múlt megjelenítésének különféle módozatait vizsgálja a 20. század második felének irodalmában. Könyve bevezetőjében ezt írja: „(...) még a legaprólékosabb és leghívebb narráció is csupán a múlt egy kis darabkáját tudja megmutatni, már maga az a tény, hogy a múlt olyasvalami, ami végleg tovatűnt, kizárja az igazi rekonstrukció lehetőségét. Szemléletünkben a múlt mindig kevesebb, mint az, ami volt, egyszersmind azonban több is, mivel rekonstruálásához annak tudatában fogunk hozzá, hogy mi volt azután. S bizonyos, hogy a rekonstruált múlt valami más, mint az, ami volt, mert az emlékezet mindig fragmentált, részrehajló, és gyakran cenzúrázza a számunkra kényelmetlen tényeket, vagyis hajlik az amnéziára. Különben már magának az emlékezetnek az autonómiája (az intellektus hatalma) előrevetíti, hogy valamikor majd visszaemlékezünk valamire (ezt hangsúlyozzák is az emlékezet kutatói). Minden egyes alkalommal ugyanahhoz, és mégis ahol megbecsülés helyett csak állandó megaláztatásban van része, vagy magára vegye a felelősségét annak, hogy lemond állandó személyes elvi sértettségéről és kilép a bizonytalanba. Ezeknek a dilemmáknak a megnyugtató feloldására való képtelenség a főhősöknél melankolikus kiábrándultsághoz és frusztráltsághoz vezet, egy „fél-egzisztenciális”, „beszűkült világ” megéléséhez. Ebből a frusztrált helyzetből az ideiglenes menedéket a gyermekkori emlékek képviselik, amelyek itt valamilyen időtlenségben jelennek meg a mindennapi kötelességek lélekölő körforgásán kívül, és ehhez hasonlóan az „ébren álmodás”, az álmodozás motívumai pedig az életben nem beteljesült vágyak projekciói. Kopcsay írásai hitelesen vannak konkrét történelmi időbe és térbe helyezve, rendelkeznek a korszak koloritját kifejező részletek iránti érzékkel, tehát bizonyos mértékig magukon viselik a generációs próza jellegzetességeit is, nála mégsem az 1989-es forradalom utáni társadalom transzformációs problémáinak „publicisztikus” megoldásairól van szó. Mindez ugyan exponálódik az írásaiban, de Ropcsayt a társadalmi átalakulás időszakának sajátosságainál jobban érdeklik az egyes emberi típusok hányattatásai, melyek bármilyen korban és rendszerben ugyanilyenek maradnának, melyek lényegét nem módosítanának semmilyen külső kulisszák. SZ. RÁCZ PÉTER FORDÍTÁSA más múlthoz jutunk.” (Zaleski, 1996, 7.) A kutató arra is felhívja a figyelmet, hogy az emlékezet az irodalomban és a művészetben a kezdetektől fogva jelen volt, ezt fejezi ki a Mnemosüné mater musarum maxima. Korunk azonban különösen nagy súlyt helyez az emlékezet, a felejtés, a múlt igazságának kérdéseire. Az aktuális irodalmi, történelmi, szociológiai stb. diskurzus legfontosabb témái az egyéni és kollektív emlékezet, az emlékezet rekonstruálásának buktatói, a múlt újraértelmezésének kérdése. Ez a tendencia jól megfigyelhető a szlovák irodalomban is, amelyben az egyéni és a kollektív emlékezet kérdései más kultúrákhoz hasonlóan többnyire az identitás problémáival függnek össze. Pavel Vilikovsky életművében sokszor, különböző szerepekben bukkan fel a múlt és a múlt értelmezése. Az elmúlt idő rekonstrukcióját a posztmodern irodalmi játék elemeként használja Az élet örökzöld hátaslova... (1989), de a múlt elemzésével választ keres alapvető filozófiai és egzisztenciális kérdésekre, mint RAFAL HAJEREK A múlt árnyai - Pavel Vilikovsky Első és utolsó szerelem című prózai művéről „Majdnem két év telt el” „Nem tudom, érezhetem-e magam kétlaki szerzőnek” (Gabriela Magová Interjúja) Szlovák Látó, 2016.3. RUMPLI,Jaroslav Gabonakörök (György Nándor ford.) Typotex, 2016 VILIKOVSKY, Pavel Első és utolsó szerelem (Garajszky Margit ford.) Kalligram, 2016 „Túláradó érzelem” (Hizsnyai Tóth Ildkó ford.) in: Modern Dekameron Huszadik századi szlovák novellák Nórán Libro, 2016 „Az én városom Pozsony" (Archleb L. Dániel ford.) in: Sokszínű városaink Kossuth, 2016 RAKOS, Stanislav Alkoholista történetek (Forgács Ildikó ford.) Magyar Napló, 2012 „Ének a kút vizéről" (Hizsnyai Tóth Ildikó ford.) in: Modern Dekameron Huszadik századi szlovák novellák Nórán Libro, 2016 „Az én városom Kassa” (Polgár Anikó ford.) in: Sokszínű városaink Kossuth, 2016 KOPCSAY, Márius „Költözés” (Mészáros Tünde ford.) in: Férfi, nő, gyerek Mai szlovák történetek Nórán Libro, 2016 „Otthon" (Tóth Annamária ford.) Magyar Lettre Internationale, 64,79 „Szabadság" (Garajszki Margit ford.) Magyar Lettre Internationale, 63 KOMMEMTÁROK ÉS VITÁK