Magyar Lettre Internationale 2016. tavasz (100. szám)

KOMMENTÁROK, VITÁK - Majerek, Rafal: Vilikovský meg az Első és utolsó szerelem

(2006) egy első világháború előtti ser­dülő fiú fiktív feljegyzései, melyeket kora­beli képeslapok és fényképek egészíte­nek ki. Más prózai művei, elbeszélési és kisregényei is megjelentek - A gonosz önéletrajza (2009), Kutya az úton (2010), Első és utolsó szerelem (2013), Hószál­­lingózás (2014) és Egy igaz ember tör­ténete (2014). Egyidejűleg folyamatosan foglalkozik publicisztikával és esszéírás­sal is (ezekből 2004-ben jelent meg egy válogatás Egy naiv imádó vallomásai cím­mel). Peter Darovec úgy jellemzi a Vili­kovsky Csodapapagájában érvényesülő szerzői stratégiát, mintha az „passzéisz­­tikus", múltra orientált lenne, mégpedig nem csak témáit tekintve, hanem írá­sainak állandó sajátságai és más alkotói eljárások értelmében is. Ez a jellemzés érvényes minden 2000 után megjelent írásaira. Pavel Vilikovsky prózai műveiben továbbra is, fokozott racionális távolság­­tartással és gyakran átláthatatlan iróniá­val elemzi korunk világában a hitelesség, az autencitás lehetőségeit, foglalkozik az individuális és a kollektív identitás prob­lémáival is­­ a test és a lélek dualitásá­val, mint a mással szembeni elementá­ris érzések empátiájának lehetőségeivel. Továbbra is foglalkoztatják a nyelv határai, a dolgok értelmének keresése, a vallo­más, a „pontos megnevezés” és a meg­értés. Legutóbbi könyveit ugyanakkor kifejezetten melankolikus és nosztalgikus hangulat jellemzi. Vilikovsky azoknak az értékeknek az elértéktelenedéséről és elvesztéséről ír, melyek alakjai világának értelmét adták (ilyen értékek elsősorban az irodalom és a művészet). Míg a jelen­hez ismételten szkeptikus, már-már eluta­sító módon viszonyul, a múlt (a szemé­lyes, ill. a kulturális) valamiféle menekülési útvonalként marad meg számára. Ezzel függnek össze autobiografikus törekvé­sei, melyek során Darovec kifejezésével „autentikus élettapasztalatokkal” igyekszik kiteljesíteni a szövegeket Vilikovsky újabb írásainak jelentős részében (ilyenek pél­dául az Emlékek ura és a Gáspár, Menyhért és Boldizsárné c. elbeszélések). A művészet ideális autonóm világ és az ember mindennapi pragmatikus léte­zése közötti ellentétes, sőt konfliktusos viszonyát Stanislav Rakus (1940) iroda­lomtudós fejtegeti prózai műveiben. A 20. század szlovák irodalmának hetvenes éveibe két balladai hangvételű könyvé­vel lépett. Másféle epikus sémán alapuló és nagyobb irodalomkritikai érdeklődést kiváltó munkákat a kilencvenes években kezdett közreadni Temporális jegyzetek (1993) címmel, melyeket azóta folyama­tosan pontosít és variál. Egyik meghatá­rozó sajátossága, hogy írásainak közegét a kelet-szlovákiai iskolák és egyetemek képezik a kommunista időkben, de azon belül is a normalizáció éveiben. Rakos minden prózai művét összekapcsoló jel­legzetes főhőse, a Temporális jegyzetektől kezdve, egy ellenséges környezetben élő, művészeti és filozófiai kérdések megol­dásainak keresésében elmerülő egyál­talán nem céltudatos, intellektuális író. Rakus művészi szövegeinek elválasztha­tatlan részét képezik elméleti reflexiók, elmélkedések, tehát prózai munkái, akár­csak az író maga a „művészet és a tudo­mány” között mozognak, elbeszéléseit irónia, a szöveg epizodikus struktúrája és a stiláris tökélyre való törekvés jellemzi. Az elbeszélés mikéntjére való reflektálás Rakus írásainak struktúráit olyan erősen meghatározza, hogy azt ezek központi témájának is tekinthetjük. Rakús legfon­tosabb műve az a trilógia, melyet a Tem­porális jegyzetekkel kezd, a Megnemírt regénnyel (2004) bontakoztat ki, és az Excentrikus egyetemmel (2008) teljesít ki. A Megnem írt regény cselekménye, ha lehet ilyenről beszélni, a hetvenes évekbe van helyezve, a normalizáció groteszkül ábrázolt korszakába, melynek kezdetén a főhős, Adam Zachariás, politikai okok­ból elhagyni kényszerül egyetemi taná­ri állását, ami után rövid időre színházi dramaturggá válik. Excentrikus egyetem című regényének története a diákok és a tanárok körében játszódik, akik az ötve­nes évek totalitarizmusa idejént orosz nyelvet és irodalmat tanulnak és taní­tanak egy jelentőségében és elhelyez­kedésében „excentrikus” filológiai karon. Ez a regény paradoxonénak alapforrása­­ az értékek vulgarizálásának és az ország nyíltan rossz korszakának magas irodal­ma, melyből ez a rossz érkezik, sokak számára a műveltség és a világ harmo­nizálásának terévé válik. A hagyományo­san értelmezett regénytémát és főhősét ebben a könyvben is sokban helyettesítik a narráció természetéről, a művészi iro­dalom lényegéről és esztétikai hatásfokai­ról szóló eszmefuttatások. Rakus hasonló témákat és eljárásokat használ a Telegram (2009) című, Anasoft litera díjas elbe­széléskötetében, de a Lazulás pillanatá­ban (2013) is, melynek címadó darabja írásművészetének önéletrajzi elemekből táplálkozó kiegészítése regénytrilógiájának legfontosabb motívumaiból. Realisztikus, tragikomikus hangvéte­lű, autobiografikus motívumokkal telített elbeszélésmód, különböző intenzitással elhelyezett abszurd, groteszk és álom­szerű elemek jellemzik az ezredforduló utáni szlovák próza egyik legjellegzete­sebb szerzőjét, Marius Kopcsayt (1968). 1998-ban lépett fel Kritikus nap című elbeszéléskötetével, 2000 után hat újabb prózakötetet jelentetett meg (az Otthon, 2005, Misztifikátor, 2008, Elveszett évek, 2004, Felesleges élet 2006, Medveszikla, 2009, Szünidei vidám történetek, 2011). Írá­sainak fontos mozzanata, a mindennapok rutinjának megélése a kilencvenes évektől kezdve napjaink szlovák társadalmi valósá­gának jelenségeihez kötődik, de helyet kap műveiben a normalizáció korszaka alatt megélt gyermekkor nosztalgikus megje­lenítése is. Kopcsay írásait a főhős jelleg­zetes típusa köti össze, a korszak prózai műveiben különösen exponált „outsider”, „antihős", középosztálybeli középkorú férfi, az ő látószögéből kapjuk az események leírását majd értékelését. Elégedetlensé­gének és csalódásainak, amiért nem tud megfelelni a „sikeres” férfi, partner és apa szerepével kapcsolatos társadalmi elvárá­soknak, leginkább a családon belül ad kife­jezést, a megnyilvánulásait kifelé inkább a szabálykövetés és a feltűnés kerülése jellemzi. Kopcsay sajátos módszere abban rejlik, miképpen képes alakjait az említett szerepekhez való viszonyukban ábrázol­ni. Kénytelenek ezeken belül mozogni, ugyanakkor szeretnének ki is szabadul­ni ebből a meghatározottságból. A meg nem felelés és összeférhetetlenség, amit a szerző a hőseinél sokszor eltúlozva és hiperbolikusan láttat, nem az ő hibájuk. A szerző inkább annak a társadalmi kör­nyezetnek az erkölcsi torzulásaira mutat rá, melyben alakjai mozognak. Ezeknél az írásoknál éppen a társadalmi közeg az abszurditások forrása. A mindennapi való­sággal ütköztetett beteljesületlen vágyak adják Kopcsay elbeszéléseinek legfőbb témáját - az a dilemma, hogy vajon meg­maradjon-e az ember abban a közegben. Az emlékezet formái című monográfiájában Marek Zaleski a múlt megjelenítésének különféle módozatait vizsgálja a 20. szá­zad második felének irodalmában. Könyve bevezetőjében ezt írja: „(...) még a legap­rólékosabb és leghívebb narráció is csupán a múlt egy kis darabkáját tudja megmu­tatni, már maga az a tény, hogy a múlt olyasvalami, ami végleg tovatűnt, kizárja az igazi rekonstrukció lehetőségét. Szem­léletünkben a múlt mindig kevesebb, mint az, ami volt, egyszersmind azonban több is, mivel rekonstruálásához annak tudatá­ban fogunk hozzá, hogy mi volt azután. S bizonyos, hogy a rekonstruált múlt valami más, mint az, ami volt, mert az emlé­kezet mindig fragmentált, részrehajló, és gyakran cenzúrázza a számunkra kényel­metlen tényeket, vagyis hajlik az amné­ziára. Különben már magának az emlé­kezetnek az autonómiája (az intellektus hatalma) előrevetíti, hogy valamikor majd visszaemlékezünk valamire (ezt hangsú­lyozzák is az emlékezet kutatói). Minden egyes alkalommal ugyanahhoz, és mégis ahol megbecsülés helyett csak állandó megaláztatásban van része, vagy magára vegye a felelősségét annak, hogy lemond állandó személyes elvi sértettségéről és kilép a bizonytalanba. Ezeknek a dilem­máknak a megnyugtató feloldására való képtelenség a főhősöknél melankolikus kiábrándultsághoz és frusztráltsághoz vezet, egy „fél-egzisztenciális”, „beszű­kült világ” megéléséhez. Ebből a fruszt­rált helyzetből az ideiglenes menedéket a gyermekkori emlékek képviselik, ame­lyek itt valamilyen időtlenségben jelennek meg a mindennapi kötelességek lélekölő körforgásán kívül, és ehhez hasonlóan az „ébren álmodás”, az álmodozás motí­vumai pedig az életben nem beteljesült vágyak projekciói. Kopcsay írásai hitele­sen vannak konkrét történelmi időbe és térbe helyezve, rendelkeznek a korszak koloritját kifejező részletek iránti érzékkel, tehát bizonyos mértékig magukon vise­lik a generációs próza jellegzetességeit is, nála mégsem az 1989-es forradalom utáni társadalom transzformációs problé­máinak „publicisztikus” megoldásairól van szó. Mindez ugyan exponálódik az írása­iban, de Ropcsayt a társadalmi átalakulás időszakának sajátosságainál jobban érdek­lik az egyes emberi típusok hányattatásai, melyek bármilyen korban és rendszer­ben ugyanilyenek maradnának, melyek lényegét nem módosítanának semmilyen külső kulisszák. SZ. RÁCZ PÉTER FORDÍTÁSA más múlthoz jutunk.” (Zaleski, 1996, 7.) A kutató arra is felhívja a figyelmet, hogy az emlékezet az irodalomban és a művé­szetben a kezdetektől fogva jelen volt, ezt fejezi ki a Mnemosüné mater musa­­rum maxima. Korunk azonban különösen nagy súlyt helyez az emlékezet, a felejtés, a múlt igazságának kérdéseire. Az aktu­ális irodalmi, történelmi, szociológiai stb. diskurzus legfontosabb témái az egyé­ni és kollektív emlékezet, az emlékezet rekonstruálásának buktatói, a múlt újraér­telmezésének kérdése. Ez a tendencia jól megfigyelhető a szlovák irodalomban is, amelyben az egyéni és a kollektív emlé­kezet kérdései más kultúrákhoz hason­lóan többnyire az identitás problémáival függnek össze. Pavel Vilikovsky életmű­vében sokszor, különböző szerepekben bukkan fel a múlt és a múlt értelmezése. Az elmúlt idő rekonstrukcióját a posztmo­dern irodalmi játék elemeként használja Az élet örökzöld hátaslova... (1989), de a múlt elemzésével választ keres alapvető filo­zófiai és egzisztenciális kérdésekre, mint RAFAL HAJEREK A múlt árnyai - Pavel Vilikovsky Első és utolsó szerelem című prózai művéről „Majdnem két év telt el” „Nem tudom, érezhetem-e magam kétlaki szerzőnek” (Gabriela Magová Interjúja) Szlovák­ Látó, 2016.3. RUMPLI,Jaroslav Gabonakörök (György Nándor ford.) Typotex, 2016 VILIKOVSKY, Pavel Első és utolsó szerelem (Garajszky Margit ford.) Kalligram, 2016 „Túláradó érzelem” (Hizsnyai Tóth Ildkó ford.) in: Modern Dekameron Huszadik századi szlovák novellák Nórán Libro, 2016 „Az én városom Pozsony" (Archleb L. Dániel ford.) in: Sokszínű városaink Kossuth, 2016 RAKOS, Stanislav Alkoholista történetek (Forgács Ildikó ford.) Magyar Napló, 2012 „Ének a kút vizéről" (Hizsnyai Tóth Ildikó ford.) in: Modern Dekameron Huszadik századi szlovák novellák Nórán Libro, 2016 „Az én városom Kassa” (Polgár Anikó ford.) in: Sokszínű városaink Kossuth, 2016 KOPCSAY, Márius „Költözés” (Mészáros Tünde ford.) in: Férfi, nő, gyerek Mai szlovák történetek Nórán Libro, 2016 „Otthon" (Tóth Annamária ford.) Magyar Lettre Internationale, 64,79 „Szabadság" (Garajszki Margit ford.) Magyar Lettre Internationale, 63 KO­MM­EM­TÁROK ÉS VITÁK

Next