Magyar Nemzet, 1899. december (18. évfolyam, 332-361. szám)

1899-12-01 / 332. szám

­ Budapest, 1899 62. szám. (XVIII. évfolyam, 332. szám.) Péntek, deczember 1. Pénz és közjog. Budapest, november 30. Pénzen nem lehet közjogot vásárolni. Az önálló államiság ezen kitűnő alkatrészét meg lehet szerezni vér és élet árán, hosszú küzdel­mekben bebizonyult arravalóság jutalmául. De közönséges kufáralku tárgyát soha, sehol nem képezheti. Mikor arról van szó, hogy Magyarország megnövekedett arány szerint járuljon hozzá a dualisztikus monarchia közös költségeinek fede­zéséhez, ezen tisztán pénzügyi tranzakc­ió egyet­len fázisában sem szerepelt mérvadóul az a szempont, hogy ezen fokozott áldozatkészség fejében ú. n. közjogi vívmányokban keressünk rekompenzác­iót. Noha ez a nézet a pénzügyi bizottság kvótatárgyalásai során tényleg föl­merült, konstatálhatjuk, hogy teljesen elszigetelt, tehát minden politikai jelentőség nélkül való inczidens maradt. Magyarország azon mérvben emeli kvótá­ját, a­mily mérvben idők folytán megnövekedett gazdasági teherviselési képessége. Ebben a műveletben kizárólag a számszerű tényezők működhetnek közre, tekintet nélkül a monarchia két államának közjogi viszonyaiban beállható változásokra. Valamint nem fogadtuk volna el a múltra, nem fogadnák el a jövőre a gazdasági kiegye­zésnek a közjogi térre való átvitelét, azonképpen teljesen kizártnak tartjuk és állítjuk az eféle illetéktelen kizökkentést ma is. Magyarország külön közjogában gyökerező állami önállósága merőben független a gazda­sági viszonyok esetleges kedvező vagy kedvezőt­len alakulásaitól. Mikor kisebb volt teherviselési képességünk, nem ismertük el annak az irányzatnak a jogosult­ságát,hogy ezen körülményből közjogi állásunknak, állami integri­tásunknak legkisebb csorbulása is származhassék. S ha esetleg a jövőben kerülne Magyarország oly szerencsétlen gazdasági viszo­nyok közé, melyek indokolttá tennék a hozzá­járulási kvóta méltányos, megfelelő leszállítását, ennek a pénzügyi megkönnyebbülésnek ellen­értéke fejében nem volnánk hajlandók fel­áldozni közjogunk egyetlen jottáját sem. Világos ezek szerint, hogy a most beálló kvóta­emelés nem alkalmas arra, hogy belőle közjogi gyarapodásra c­élzó politikai konzek­­venc­iák vonassanak le. Éppen mivel sokkal magasabbra tartjuk magyar közjogunkat, annak kiterjesztését, izmo­sodását, tágabb körű érvényesülését nem azono­síthatjuk egy pénzügyi természetű üzlet jövedel­­mes melléktermékével. A magyar közjogra, Magyarország önálló államiságára nézve teljesen irreleváns, hogy 25 százalék-e a kvóta, vagy 50. Egészen más megítélés alá kerül a dualizmust alkotó két állam politikai állapotának különféle alakulása. Magyarországnak zavartalan politikai kon­­szolidácziója, a magyar nemzeti állam szépen haladó kiépülése s ezzel kapcsolatban a nagyobb teherviselésre képesítő egészséges gazdasági erő-­­luczió természetesen nagy nyomatékkal esik a dualizmus hatalmi mérlegének serpenyőjébe. Ezzel szemben az az általános depresszió, mely az osztrák politikai és gazdasági viszo­nyokban évek sora óta sajnosan mutatkozik s mely a többi között számszerűleg megokolja a monarchia másik államában a közteherviselési képesség leszállítását, szintén egészen természe­tesen lefokozza a dualizmus keretében táplált osztrák hatalmi törekvéseket. Óvhatatlan az, hogy mikor vegyesen poli­tikai és pénzügyi természetű súlykülönbségeket tisztán gazdasági túrával próbálnak kiegyenlí­teni, a mérleg igazmondó nyelve akkurátusan a közömbös nyugvóponton állapodjék meg. Ilyen csalhatatlanul pontos mérőszerszámja a dualizmusnak sincs. És mi bizvást konstatáljuk azt a szembe­szökő tényt, a­mi a dualizmus harminczéves fungálásának természetes következménye, hogy a hatalmi egyensúly libegése erre mifelénk hajlik. Ezt nem vettük annak idején 30°/6-ért a nem öregbítjük most 34­4 árán, hanem elfogad­juk, mint az események logikus fejlődését. Hogy ebben az eredményben nagy, döntő része van a magyar közjognak, mint az egyedül rendületlen működési bázisnak, az magától értetődik. Ám ez a saját külön tőkénk sohasem is volt befektetve a közös üzletbe s ezután sem szabad azt kitenni a spekuláczió esélyeinek. A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA — November 30. — Az én életem emlékei. Megírta: JÓKAI HÖK. 26 Görgeynek merész föllépése, valamint Sze­mere intézkedése nagy felháborodást keltett Debreczenben. Akkori emlékeimet megerősítve találom Ke­mény Zsigmond emlékirataiban. Kossuth nagy indulatba jött: a táborba készült indulni, ba­­rátjai előtt fenyegetőzve, hogy Görgeyt főbe fogja lövetni (Kossuthnak volt már akkor ren­des lövészekből álló testőrgárdája, mely útjában kisérte) ; Kossuthné pedig kétségbe volt esve. Sírva mondá Batthyány Kázmérnak: »oda va­gyunk, az az istentelen Görgey megöleti az én Lajosomat«. Nagy és általános volt aztán a meglepetés, mikor harmadnapra Kossuth visszatért a tábor­ból (mely már akkor a Tiszántúl foglalt had­állást) s rögtön zárt ülést hirdetve, abban a képviselők előtt Dembinszkyt a legsúlyosabb kifejezésekkel illetve, jelenté, hogy a fővezérsé­­get Görgeyre bízta. »Mi történhetett a táborban, hogy Kossuth ennyire kénytelen jön maga­ magát lealázni ? Azt én nem tudom«, így ír Kemény Zsigmond. Hát én tudom. Székely Józsi írótársunk segédtiszt volt Görgey mellett, ő beszélte el. A fllamingók a táborban is azt a hírt ter­jesztették, hogy ha Kossuth Görgey keze ügyébe kerül, onnan élve meg nem szabadul, ott orvgyi­lok vár reá. De Kossuthnak volt bátorsága­­ Görgeyvel egy födél alatt aludni. Csárda volt biz az: a benyílót rendezték be Kossuth szá­mára éjjeli nyughelyül. S az ilyen útféli csárda ajtajának a zárára nem valami biztos. Éjjel valami neszt hall Kossuth az ajtaja előtt. Föl­kel, kitekint az ajtón. Hát ott látja Görgeyt a földön aludni, bundába takarózva, keresztben fekve az ő ajtaja előtt. Maga a fővezér volt az, a­ki Kossuthot éjszaka megőrizte. Ez lehetett az oka a nagy kedélyfordu­latnak. Ebben bizony megnyugodott alsó és felső ház. De nem a legfelsőbb ház: az asszonyok háza. Kossuthot könyzáporok fogadták odahaza, így maga fölé emelni Görgeyt! Két nap múlva aztán Kossuth megint tit­kos ülést hivott össze s orthodiczillusát adta az előbbi rendelkezésének. Ő Görgeyt csak a kápolnai ütközetben harczolt hadsereg fővezé­révé nevezte ki, de nem egyúttal a Damjanich, Kiss Ernő, Vécsey vezénylete alatt egyesült aldunai hadseregévé is. Minthogy azonban a két hadseregnek mégis kívánatos az egységes vezénylet, tehát ezennel kinevezi mind a két hadsereg fővezérévé Vetter tábornokot. És így Görgey megint kapott egy fölötte álló parancs­nokot, a­kinek engedelmeskedni tartozik. A képviselők a zárt ülésben nagyot hall­gattak erre az előterjesztésre. Senkinek sem volt disznószíve az ellenmondásra. Vetter különben igen derék katona volt, nagy szervező tehetség, a­ki, ha Görgey alatt szolgált volna, mint alvezér, még fényesebb­­ nevet vívott volna ki magának. Azt is el kell róla ismerni, hogy helyzetével nem élt vissza s Görgeynek a hadműveletében nem akadékos­kodott. A katonákat azonban meg kellett nyug­tatni. Erre tudvalevőleg a legczélszerűbb mód­szer az ünnepélyes parádé, kitüntetés, feldí­szítés. Az országgyűlés elhatározá, hogy magyar katonai érdemrendet alapít meg, mely áll egy ércz-babérkoszorúból, közepén a kettős kereszt­tel, hármas halmon, az elsőrendű aranyból, a másodrendű ezüstből, veres szalagon. Honvéd hadastyánaink mellén ma is látjuk még ez utóbbiakat tündökölni. Ezen érdemrendek ünnepélyes kiosztására hívta össze Kossuth az összes magyar táborno­kokat Debreczenbe. Ráértek. A szolnoki nagy diadal után Windischgrätz herczeg azt mondá, a mit a székely góbé: »csak hallgatom, hogy mi puffog oda hátul; egyszer hátra nézek s akkor látom, hogy engem ütnek«. Tehát együtt voltak mind a tábornokok a városház tanácstermében, teljes díszben, csak Görgey nem volt ott. Számára egy asztalkára volt letéve az elsőrendű koszorús érdemjel, me­lyet majd a czeremóniánál jelenlevő képviselők fognak neki deputáczióban helyébe vinni. Hát egyszer csak betoppan a terembe maga Görgey, úgy, a­hogy a parasztszekérről leszállt, a­hogy a katonái látták a táborban. Lábszá­rain c­ombig érő csizmák, hegyes sarkantyúval, térdig sárosak, mentéjén az arany gallér veres a kopástól, a két könyökén két tenyérnyi folt, tiltul odaöltögetve, feje kopaszra nyírva, orrán szemüveg. Láttára mindenki elbámult, legjobban maga Lapunk mai száma 24 oldal.

Next