Magyar Nemzet, 1900. április (19. évfolyam, 90-118. szám)
1900-04-01 / 90. szám
Budapest, 1900. ~ ‘ n 1 ■' szerkeesztőség óa kiadóhivatal s VB, Kerepesi-ut 54. Athenaeum-épület. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV főszerkesztők. ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. XIX. évfolyam. 90. szám. Vasárnap, április 1. Egész évre 24 korona, félévre 12 koronák, negyedévre 6 korona, egy hónapra 2 korona. Egyes szám helyben és vidéken 8 fillér. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fennakadást szenvedjen. Depresszió. Budapest, márczius 31. Most van a közgyűlések és mérlegek szezonja. Egy esztendő eredményével számolnak be pénzintézetek s iparvállalatok s osztalékokban juttatják kifejezésre a részvényesek bizalmát és reményeit. Ezek az osztalékok, igaz, hogy kizárólag a részvényeseket érdeklik, de ez osztalék keletkezésének mikéntje már messze túlhaladja a magánérdeket s erősen belejátszik az egész ország gazdasági érdekkörébe. Visszatükröződnek benne nagyfontosságu jelenségek s kínálkoznak belőle messze kiható okulások. Aki figyelemmel kíséri a közgyűlések mostani szezonját, sajátszerű tapasztalatokat észlel. Elsősorban feltűnő az ellentét a pénzintézetek s az ipari vállalatok eredményei közt. S habár mindkettőnél közös a panasz a gazdasági életben mutatkozó elernyedés fölött, az eredmény a pénzintézeteknél mégis aránylag kedvező, ellenben az ipari vállalatoknál többnyire fölötte elszomorító. A második igen figyelemreméltó jelenség, hogy ugyanaz az ok, amely a pénzintézetek mérlegére kedvező hatással volt, az ipari vállalatokéra lesújtó befolyást gyakorolt. Ez a közös ok, amely oly ellentétes eredményeket idézett elő, a magas kamatláb. Az ipari jövedelmek nemcsak hogy ki nem egyenlítették ezt a magas kamatlábat, amelyet a pénzintézetek kénytelenek voltak szedni a múlt évben, hanem igen súlyos, csaknem válságos állapotot idéztek elő az ipari vállalatoknál. Könnyen megkonstruálható ezekből a Magyarországon uralkodó gazdasági depresszió világos képe. A nagy pénzintézetek jövedelmei hosszabb időre szóló pénzügyi műveletek eredményei. A legtöbb pénzintézetnél évről-évre visszatérő, szinte állandó mérlegtételek mutatkoznak s a kamatláb emelkedése tisztán pénzügyi technikai úton fokozza a jövedelmeket. Igaz s ezt fel is panaszolják a pénzintézetek, hogy az új üzletek és főleg a kibocsátások hiánya nem ér fel ezzel a pluszszal, de a végeredményben, legalább a pénzintézetekre s részvényeseire nagy hátrány nem származik. Épp az ellenkező történik az ipari vállalatoknál. A drága pénz itt egyenesen megakasztja az üzletet, megbénítja a vállalkozási szellemet s oly pangást idéz elő, amely a jövedelem és az osztalék csökkenésében jut kifejezésre. S ha még csak ez volna a baj ! De az ipari vállalatok pangása egyúttal kihat mindazokra a gazdasági ágakra és exisztenciákra, amelyek vagy akik tőle függnek. Az ipari termelésre szolgáló nyersanyagok árhanyatlása, az ipari munkások keresetcsökkenése, sőt igen sokszor munkahiánya, oly nagy hullámgyűrűt vet az egész gazdasági életben, amely távolabb álló érdekkörökre is kihat. Csekély vigasz az ily jelenségekkel szemben, hogy ezt a depressziót nagyobbrészt rajtunk kívül eső okok idézték elő. Az az óriási ipari fellendülés, mely főleg Németországban mutatkozik, sőt ott már komoly aggodalmakra is ad okot túltengése folytán, okozta leginkább a pénzviszonyok megromlását s ezzel kapcsolatban a nálunk tapasztalható általános pangást. Mert világos, hogy a gazdasági erők, főleg a tőke, oda tendál leginkább, ahol az érvényesülésnek, a nagyobb jövedelmezőségnek feltételei leginkább kecsegtetik. A mi tőkeszegénységünk a múlt évben különösen érezhetővé vált. A nagymérvű kamatlábemelkedés megakadályozta papírjainknak elhelyezését külföldön s az állam nem volt képes kellő tőkét ezen a réren előteremteni, hogy messzemenő állami munkálatokat kezdeményezhessen. Ez, valamint az előző, egymásra következő két gyönge termés, különösen a 07-iki, megbénította nálunk a vállalkozási kedvet s elriasztotta a tőkét oly befektetésektől, amelyek új gazdasági ágak megteremtését tették volna lehetővé. A kormány ugyan minden tőle telhetőt megtett, hogy újabb gyári vállalatok keletkezését előmozdítsa. A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Márczius 31. — A „klasszikáner“. Irta: ABYronicas. Egy divízió huszárt elküldték a mösszejáró patrouilleba. A nagyszabású őrjárat feladata napokra terjedt s abból állt, hogy azon a vidéken, melyet a divízió benyargal, a netán összeverődött bosnyák lázadó bandákat szétugraszsza, a lojális keresztény helyi hatóságokat megjelenésével felbátorítsa, a gyanús mohamedánokat pedig megfélemlítse. A huszároknak az őrnagyuk parancsolt, hanem az őrnagynak egy vezérkari kapitány, akit nyakába varrtak, hogy az egész vállalatnak az esze legyen. Az őrnagy, a tisztjei, meg a huszárok mind elfojtott ellenséges érzülettel fogadták maguk közé ezt az idegen elemet. Soha azelőtt nem ismerték, csak most hallották róla, hogy igen tudós katona, valóságos tekintély a geográfia s különösen a kartográfia terén. Éppen nem ez az, ami valakit huszárok szemében népszerűvé tehet. Ha a kapitánynak az a híte lett volna, hogy elszánt verekedő, hatalmas lovas és vidám korhely, mindenesetre kedvezőbb előítélettel fogadják. Pápaszemes, unott arczu, lekonyult bajuszu, vézna, kedvetlen ember volt. Nagy sárgáján görhes macskagerinczczel gubbasztott s folyvást a térképet, meg a vidéket hasonlitgatta össze. Pontosan tudott minden utat s a föld népével bosnyákul, a mohamedán papokkal és urakkal törökül váltott szót. Az őrjárat az ő szemében az egyetlen őrnagyból látszott állam. Azzal katonásan, röviden közölte ellenmondást kizáró utasításait, melyek, a regulának megfelelő módon, forma szerint mindig az alantas alázatos kérelmei voltak a feljebbvalóhoz. A többi tiszten és a legénységen átnézett, mint a levegőn. Hyformán az csak a huszártisztek puszta képzelete volt, hogy ez a tudákos, ez az irodamoly, ez a professzor, ez a »klasszikáner«, közöttük csöndes bojkottot szenved. Ez bizony észre sem vette, hogy nem igen társalognak vele, mert eszébe sem jutott, hogy ő társaloghasson is valakivel. Az is hiábavaló volt, hogy a huszártisztek a mars alatt maguk közt folyvást csak azért is magyarul beszéltek, mert bizonyosra vették, hogy a »klasszikáner«, aki ráczul, meg törökül is tud, ezen a nyelven nem tudhat. Úgy el volt merülve a térkép és a vidék szüntelen fürkészésében, hogy nem is vett tudomást a mögötte s körülötte zsongó fecsegésről. A fiatal hadnagyok miatta egészen bátran tehettek tréfás megjegyzéseket az ő bakatiszt-szerű lovaglására s egyéb külső gyarlóságaira. • Egy kis városka előtt ünneplőbe öltözött hódoló küldöttség várta a csapatot. A pópa rácz üdvözlő beszédet mondott, mélyen hajlongva az őrnagy lova előtt, a mitől ez meg-megugrott. A »klasszikáner« tolmácsolta németül a beszédet, melynek az volt a summája, hogy a város keresztényei boldogok a svábok megérkeztén, mert a mohamedánok erőszakoskodásai és fenyegetései már-már kétségbeejtették őket. Az őrnagy megint a »klasszikner« kérte, tolmácsolná viszont a népségnek, hogy mi is felette boldogoknak érezzük magunkat, hogy idejöhettünk. Vagy, ha a kapitány úr ezt a bolondot nem akarja ráczal elmondani, hát tolmácsoljon valami okosabbat a saját legjobb belátása szerint. Valószínűnek is tetszett, hogy aklasszikánéra az utóbbit tette, mert a küldöttség igen komolyan hallgatott szigorú, határozott hangú beszédére. Hanem erre következett még egy kis jelenet, ami a huszártiszteket élénk irigységre gerjesztette a »klasszikáner« iránt. A pópa mögül előlépett egy parázsfekete szemű, csupa tűz-vér gyönyörű leány s szivet csiklandozó, behízelgő alt hangon néhány szót intézvén a »klasszikáner«-hez, felnyujtott ennek egy darab kenyeret, egy kis sót, meg egy virágbokrétát. A »klasszikáner« pedig, eddig tőle soha nem tapasztalt udvarias kedvességgel beszélt valamit a kaczérul mosolygó leányzónak, aztán a kenyeret, meg sőt tiszteletteljesen rátukmálta az őrnagyra, a bokrétát azonban oda tűzte a maga nyeregkápájára, kihajítván valami tartószíjazatból egy mappa-tokot, hogy helye legyen a virágnak. Sőt az imposztor »klasszikáner«, azt mondván az őrnagynak, hogy ő még kissé rendbehozza e helységben a közigazgatást, le is szállt a lováról s gyalog andalgott be a városkába a pápa szépséges leányának oldalán. A csapat egyelőre nélküle lovagolt tovább. — Csak legalább végleg megszabadultunk volna tőle, őrnagy ur, — mondogatták a tisztek. — Biztosított, hogy egy órán belül megint utolér bennünket, — felelé kedvetlenül az őrnagy. És a divíziót valami hallgatag gonosz rieg- Lapunk mai száma 24 oldal.