Magyar Nemzet, 1900. június (19. évfolyam, 149-177. szám)

1900-06-01 / 149. szám

Budapest, 1900. XIX. évfolyam 149. szám. Péntek, junius 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV ADORJÁN SÁNDOR Egész évre 24 korona, félévre 12 korona, negyedévre 6 korona, egy hétnapra 2 korona. VII. Kerepesi­ us 54. Athenaeum-épillet. főszerkesztők, felelős szerkesztő. Egyes szám­ helyben és vidéken 8 fillér. A háború végén. Budapest, május 31. Tavaly, október derekán kezdődött a délafrikai háború és június elején befeje­zettnek tekinthetjük azt. Roberts lord tegnap elfoglalta Johan­nesburgot; ma megszállja Pretoriát, Tranz­­val fővárosát, a­melyet Krüger elnök teg­nap elhagyott. A­mióta Roberts lord megkezdette az előnyomulást Bloemfonteinből Pretoria felé, azóta kétségtelenné vált, hogy a búrok meg vannak törve. Elveszítették ellenálló ké­pességüket, belefáradtak a harczba és le­mondottak arról, hogy tovább védelmezzék hazájukat. Legjobbjaik a béke mellé szegőd­tek és Krüger elnök is megingott makacs­ságában, a­melylyel a háború folytatásához ragaszkodott. Ilyen körülmények között csekély je­lentőséggel bírnak azok a búr csapatok, a­melyek imitt-amott állanak. Néhol fölütheti a fejét a guerilla-harc, és esetleg sok kel­lemetlenséget okozhat az angoloknak. Ha­nem a föladat érdemileg megoldottnak, a háború lényegileg befejezettnek mondható Nem egyedül azért, mert az angol had­sereg immáron birtokában van mindkét búr ország fővárosának, Bloemfonteinnek és Pretoriának, de sokkal inkább azért, mert a búr sereg föloszlott, a küzdelemről le­mondott. Mindig a legmelegebb elismeréssel adóztunk a burgherek önfeláldozó vitéz­ségének. őszintén osztoztunk abban a cso­dálatban, a­melylyel az egész világ bő­kezűen adózott ennek a maroknyi népnek, a­miért hősiesen küzdött hazája szabad­ságáért. Ám egy perc­ig sem hunytunk szemet az előtt a bizonyosság előtt, hogy a játszmát el kell veszíteniök, először saját hadvezetésük tökéletlensége, másodszor számbeli inferioritásuk, harmadszor a ha­talmasságok közönyössége miatt. Ezért Krüger elnök részéről mindig súlyos po­litikai hibának ítéltük a harcz erősza­kolását. Politikailag éppen annyira szükséges­nek ítéltük azt, hogy Angolország győzel­mesen, hatalmi tekintélyében csorbítatlanul kerüljön ki a mérkőzésből. A nemzetközi egyensúly nem nélkülözheti a brit biroda­lom kiegyenlítő befolyását és csak idő­leges megbénulása is ártalmára lehetne olyan fontos érdekeknek, a­melyek hozzánk nagyon közel állanak. Azonfelü­l soha tit­kot nem csináltunk abból, hogy a magyar nemzet tisztelete és mélyen gyökerező ro­­konszenve az angol nemzet iránt szintén Angolország végleges diadalát kívánja. Megnyugvással üdvözöljük tehát az angol lobogót Pretoriában. Nincsen többé semmi ok arra az aggodalomra, hogy a délafrikai bonyodalom hosszabb időn át tétlenségre kárhoztatja és a nemzetközi konc­ertből kizárja Angolországot. Roberts és Kitchener lordok hadvezéri talentuma, az angol katona megrendíthetetlen kitar­tása és bátorsága, az angol nemzet bámu­­latraméltó magatartása és áldozatkészsége helyreállította az angol presztízst, új babért font az angol lobogó köré. Most következik a délafrikai probléma politikai megoldása. Tudjuk jól, hogy Oranje szabad állam és Tranzvál függetlenségéről szó több nem lehet. Hiszen Angolország azzal a nyíltan bevallott czéllal vont kardot, hogy ezt a két országot bekebelezi gyarmatainak so­rába és ilyen módon véglegesen biztosítja hegemóniáját Dél-Afrikában. E nélkül érlel­m­ük nem volna a háború óriási áldozatai­nak. És a hatalmasságok, a­mint a há­ború zajában nem emelték föl szavukat, minden valószínűség szerint éppen olyan kevéssé fogják zavarni a st.-jamesi kabine­tet a politikai rendezkedésnél. A kérdésnek ezt a részét tehát elintézettnek vehetjük. A két búr ország bekebelezésének a végrehajtásánál kell tulajdonképpen érvé­nyesülnie az angol nemzet bölcseségének és nagylelkűségének. Többször kifejtettük és most ismételjük, hogy Angolország ezen a ponton tanusítandó magatartásával sok­felé visszaszerezheti a maga részére a népek rokonszenvét. Ha megbecsüli a búrokban a derék ellenfelet és nem akarja irgalmatla­nul elgázolni, akkor ismét teljes nagyságá­ban fog a világ előtt állani Albion. Az ille­tékes angol tényezők nyilatkozatai alapján megvan arra minden kilátás, hogy így fog történni. Ezt kívánja Angolország jól föl­fogott érdeke, mert csakis ezen az úton juthat el ahhoz a megbéküléshez, a­mely egyedüli biztosítéka a nyugalomnak és a gazdasági föllendülésnek. Budapest, május 31. , Széll Kálmán és a bosnyákok. Tegnap már megírtuk, hogy a székesfővárosban időző bosnyák deputáczió Széll Kálmán miniszterelnök révén igyekszik a királynál kihallgatáshoz jutni­ el lapjában a báróról, s minthogy nem szeret banális kifejezéseket használni, nem írta azt, hogy a delegáczió »quaestora«, hanem »Haus­mayer «-je. Bécsben ezt a szokatlan szót szépen kicserélték egy olyannal, a­mit jobban megért mindenki, mint a »Hausmayert«, s úgy lett belőle »Hausmeister«. A levelező röstellte a szedőjük ez önkényes, demokratikus eljárását, s hajlandó volt kijavítani a kelletlen hibát. De Wodianer báró tiltakozott ellene: — Mit gondol az istenért ! Még kinevetne egész Bécs ! Vagy azt hiszi, hogy a helyreiga­zítás nélkül van valaki Bécsben, a­ki elhinné, hogy én házmester lettem ? — És ha elhiszi, — árt az a báró urnak ? Persze, hogy nem árt. A hadügyminiszter is nagyon jókedvű. A­mióta kisült róla, hogy huzatni szokta a czi­­gánynyal, hogy pompás baritonhangon szerel­mes magyar nótákat is dalol, s hogy annak ide­jén Debreczenben erősen czimboráskodott a czi­­visekkel, azóta még nyalkábban jár s a mikor egy delegátust üdvözöl, még fenhéjázóbban csapja össze a saját sarkantyúját. Ma is, a­mint bejött a kupolás terembe, alig nézett rá a sok katonára. A független czivil-élet, úgy látszik, nagyon megtetszett ő kegyelmességének s hagyta a tüzér-, az inten­dáns-, a tengerész-, a sanitár- és másféle ezre­deseket kaptákolni, ő meg barátkozott a czivilek- A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA — Május 31. — A delegátusok oszlása. A magyar delegáczió ma tartotta utolsó ülését, — igaz, hogy mindjárt kettőt is, délelőtt az egyi­ket, a másikat pedig délután. De ezzel aztán jó időre vége van annak, hogy a Nemzeti Mú­zeum szép kupolás­ terme ismét olyan élénk, zsibongó, eleven legyen, mint a minő volt most, néhány héten át. Eltűnnek a daliás tisztek, nem finomkod­nak közöttünk a kivasalt diplomaták és nem keveredik olyan békésen össze polgár és katona, mint eddig, mert bizony csakis a delegáczió nyújt arra alkalmat, hogy fakó czivilek meg­­rigorozálják a fényes uniformisokat és minden­féle kérdésekkel, a­miket amazok hajlandók ret­tentő fölöslegesnek találni, bosszantgatják őket. Örülnek is, hogy túl vannak rajta. Ma már ennek a faggatásnak a veszedelme nem fenyegetett, azért a delegáczió katonái mégis nagyon kedvesek voltak a czivil delegátusok iránt,­­ valószínűleg hálából, hogy még­sem zaklatták meg őket olyan nagyon, s abbeli örömükben, hogy túlestek minden baj nélkül. Csupa hajlongás volt a kupolás-terem a nagy nyájasságtól. Persze, a katonák hajlongása az egészen más, mint a czivileké. Mit is tud a czivil, a­mikor még szépen, udvariasan, kecse­sen, lovagiasan meghajolni sem tud? Pe­dig nem tud, sőt nem is tudhat. Mert a finom, hatásos meghajláshoz nélkülözhe­tetlenül szükséges egy pár­­ sarkantyú. A meghajlás magvát, értékét, szinte azt mondhatnék ércttartalmát az adja meg, hogy a meghajlás csattanójául összecsapódik és meg­­csördül a hajlongó czipősarkán egy pár sarkantyú. Ma pedig a reggeli köszöntésnél és a bucsuzásnál egyaránt folyton csöngetett a sok összecsapott sarkantyu-pár, — csin! csin! — mintha tömérdek szép aranypénzt csörgettél volna, — hiszen vándorol is most elfelé tőlünk ezen a réven egy kis tömeg nemes érez.­ . . De semmiféle keserű megjegyzés nem rontotta a hangulatot. Még olyan se, mint ama híres rég. W­ahrmann-mondás: — Megszavaztunk mindent, a mivel tar­toztunk és tartozunk mindazzal, a­mit meg­szavaztunk . . . Nem, ilyen megjegyzések nem voltak. Sőt ellenkezőleg, tréfás jókedv uralkodott. Például Wodianer bárót, a delegáczió szeretetreméltó háznagyát csipkedték azzal a szóval, hogy: — Herr Baron, — Hausmeister ! A­mit a nemes báró derült humorral fo­gadott. Úgy jutott hozzá, hogy a Neue Fr. Pr. budapesti levelezője valami történetkét beszélt Lapunok mai száma 20 oldal.

Next