Magyar Nemzet, 1900. augusztus (19. évfolyam, 209-238. szám)

1900-08-01 / 209. szám

Budapest, 1900. XIX. évfolyam 209. szám. Szerda, augusztus . Szerkesztőség 6 a kiadóhivatal­­ VII. Kerepesi-ut 54. Athenaeum-épíllet. Dr. JÓSAI HÓK és BEESICS GUSZTÁV főszerkesztők. ADORJÁN SÁNDOR *. felelős szerkesztő. Egész évre 24 korona, félévre 12 korona, negyedévre 6 korona, egy hónapra 2 korona. Egyes sírm helyien és vidéken 8 fillér. Bíbor és gyász, Budapest, julius 31. A czivilizált világ minden zege-zugá­­ból, valahol csak emberek laknak, kik a modern polgárisodás részeseinek vallják magukat, mint valamely méltóságos, fe­kete folyam, Róma felé hömpölyög a gyász és részvét csöndes, ünnepélyes áradata. Hiába özönli körül minden könyök árja azt a komor pompájú, fejedelmi ra­vatalt, a bozontos fehér szemöldöktől ár­nyalt viaszsárga szemhéjak nem nyílnak fel soha többé ; a feleség imádott férje, a család, a nép jóságos atyja, királyok tükre mozdulatlan holttetem marad. Az isten kegyelméből való utód őseinek trónjára lép. A tompa gyászt elfedi az égő bíbor. A ma könyekben úszó arczo­­kon feldereng az öröm mosolygása. Egy fanatikus gazembert őrültté nyilvánít vagy felköttet a földi igazságszolgáltatás. S azzal mindennek vége, a­mi arra emlékeztetne, hogy a lovagias, nemes Umbertót orvul, nemtelenül meggyilkolta a felszabadított, egyesített Olaszország egy elvetemült fia. Boldogtalan, vigasztalan egy dolog ez, mely kétségbeejt az emberi felvilágo­sodás fejlődési irányának helyessége iránt. Hát ezért és ide kell kialakulnia a legszebb emberi ősjognak, a személyes sza­badságnak, hogy minden ágrólszakadt, elégületlen munkakerülő, tisztátalan, lelki­­ismeretlen, bűnös kezében tartsa az élet és halál bírói pálczáját s kettétörve, ádáz vakmerőséggel vágja egy megsebzett nem­zet, az egész műveit emberiség elszörnyedt arczába ? Nincs ebben se bölcseség, se igazság. Hiszen, ha a foglalkozás, a mesterség elegendő jogczim arra, hogy a bűn és gáncs nélkül való egyén elítéltessék és ki­végeztessék, akkor felbomlik minden ka­pocs és kötelék, mely ma összetartja a fennálló erkölcsi, politikai, társadalmi világ­rendet. Nos hát, nyíltan, bevallottan, a fana­tizmus szemérmetlen ádázatával hirdetett hitvallása, cselekvési programmja ez annak a nemzetközi vész­szövetségnek, mely az anarchia fekete zászlaja alá esküvé föl életre-halálra nyomorult testét, lelkét. Névtelen, titkos iszonyat reszket át az emberiség szivén, mikor egy-egy véres merénylet csattanása hírül adja, hogy a rémmesék világába való szövetség él és dolgozik. Férfit, asszonyt, gyermeket, ha kell, egyforma könyörtelen állatisággal áldoz föl végzetes őrületének az anarchia, csak messzi látszón, ragyogó magasságban éljenek. Pedig nyilvánvaló, ha minden ural­kodót, koronás és koronátlan államfőt ha­lomra gyilkolnak is, egy pillanatra sem sikerül megrendíteniük az emberi társas­együttélésnek a művelődéssel egykorú, kö­zös természeti eredetű formáit, melyek épp a czivilizácziónak képezik intézményes biz­tosítékát. Magát a mai, modern czivilizácziót kellene tehát megsemmisíteni, gyökerestől kiirtani, hogy az anarchia czélt érhessen. Erre a feladatra pedig kevés és gyönge minden emberi erő. Emberfölötti, termé­szeti hatalom, egy általános geológiai for­radalom talán végrehajtaná ezt az egyete­mes végpusztulást, de a természet bölcs és jó s a naprendszertől kezdve a hangya­társadalomig minden íze ellentmond az anarchiának. Még alighogy kihűlt teteme mellett a legújabb, oly méltán siratott, ártatlan ál­dozatnak, bajos a higgadt, gyakorlati böl­cseség elfogulatlan tárgyiasságával vizs­gálódni ennek a rettentő betegségnek gyó­gyítási módja, eszközei körül. Mint a veszettségnél legelső, legközvet­lenebb segítségnek kínálkozik a seb kiége­tése. Mindnyájunk legdrágább­ kincsét, az emberiség közös czivilizáczióját támadja meg ez a rákfene. Nem szabad habozni, érzelegni, hanem minden műveit népek vésztörvényszéke végezze a maga körében nehéz és megborzasztó, de hovatovább mind elkerülhetetlenebb kötelességét. Az emberi élet, az ahhoz való jog és szabadság a születés tényénél fogva szent és sérthetetlen tulajdona koldusnak és királynak. Ezt a legfőbb jót siralmas gyávaság, általános öngyilkossági kísérlet volna játék­szerül adni műkedvelő szocziál-filozófusok tudatlan, barbár és gaz kísérleteinek. Védekezni kell az egész vonalon és minden elképzelhető eszközzel, a kisded­neveléstől kezdve a guillotine-ig. Sokat, nyilván legtöbbet tehet ebben a nevezetes közszolgálati ügyben a sajtó, A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Julius 31. — San Marino. Irta: Császár Imre. San Marino, julius 17. Diocletián idejében, a­mikor javában dü­höngött a keresztényüldözés és a czirkusz aré­nájában ezrével hullott az ember, dűlt a vér a nézők vad hahotája és tapsai között, egy el­szánt kis csapat szökött ki Róma kapuin s útjában felvette a barlangokból társul azokat, kik elég bátrak voltak inkább önként a pusz­tában keresni meg a pusztulást, mint igy, akár az áldozati barmok hurczoltassanak a vágó­hidra. Marinus, kit szentté is avattak, volt ve­zére az elszánt kis csapatnak. Futottak, mene­kültek, az éjjelt is nappallá tették, a­míg csak vezérük nem mondta, most már elég, idáig nem üldözhetnek bennünket, nyomunkat sem fogják megtalálni. A hely, hol megpihentek, vad sziklahegy volt, melynek köveit még a titánok dobálhatták össze. Köröskörül, meddig a szem láthat, csupa hegy-völgy; látatlanul senki sem közeledhetett a csúcshoz. Az egész környék fölött az volt a hegycsúcs és biztos menedéknek látszott. A hagyomány szerint Kr. u. az első szá­zadban alapították e várost Szt. Marinus és ársai, kik eleinte barlangokban húzódtak meg. Csak később, midőn már biztosságban érezhet­ték magukat, kezdtek hozzá az építéshez. A menekülők legnagyobb része kőműves volt s igy a város gyorsan épült erőséggé. Eleinte kis helyen meghúzódtak az üldözöttek és csak hosszú idő múlva mertek terjeszkedni. A várban fenn, az úgynevezett »Al Titano« csúcson most is mutogatják azt a szikla­ágyat, melyen Szent Marinus nyugodott hosszú éveken keresztül. Karja megbénult a kövön való fek­véstől, de soha sem keresett más, jobb nyugvó­helyet és ott végezte be szent életét. Bármit mondjon is a hagyomány s az em­berek fogadják bármily kételkedve, annyi bizo­­í­nyos, hogy San Marino köztársaság Kina után a legrégibb állama e világnak. Köztársaság volt mindig s az is maradt. A büszke római birodalom összedőlt, a köz­társaságok elpusztultak, a királyságok császár­ságoknak adták át a kilincset a világtörténelem nagy színpadján, de San Marino megmaradt köztársaságnak bátran és elszántan a maga kicsiségében. A történelem tanúsága szerint soha sem kívánt terjeszkedni, de soha sem is olvadt össze teljesen Itáliával. Sőt itt, Olaszország szívében, nyelve még ma­­ is megőrzött némely régi szóla­mokat, miket a város alapítói, a római mene­kültek hoztak magukkal. A história hiteles följegyzései szerint 885-ben San Marino nevezettes kolostor volt a Titano hegy csúcsán, a­mely körül lassan kint falvak keletkeztek, úgy, hogy idők múltán tartománynyá vált a hely. Sok harczot kellett megvivniok,­­ míg végre a hatalmas pápák egyike, VIII. Or­­­­bán, elismerte köztársaságul a kis államot. A köztársaság, mely 59 kilométer kiterjedésű és talán tízezer lakost számlál, nyolcz városkából áll, melyek a Titano körül csoportosulnak. Szék­helye San Marino, a hegycsúcson, uralja az egész vidék, mely nem nagyon termékeny s igy a lakosság meglehetősen szegény. A marinóbelieknek főfoglalkozása a kőmi­­vesség, melynek talentumát még a város alapí­tóitól örökölték, a környék pedig szőlőtermelés­sel foglalkozik. Nagyon érdekes a kormányforma, melylyel a kisded köztársaság ügyeit intézik s a mely — a hagyományok szerint — a legrégiebbek egyike. Hatvan érdemes férfiúból áll a nagy tanács. Ezekből húsz a nemességet, húsz a polgárságot és ismét húsz a földmíveseket képviselik. A ta­nácsot az ország választja életfogytiglan. E tanácsból ketten intézik a kormányzást. két capitani, az egyik a nemességből, a másik a polgárságból választott. Ezenkívül még egy 12 tagból álló kis tanács ellenőrzi a capitanikat. Csakhogy a­míg Rómában egy évre válasz­tották a konzulokat, San­ Marino tovább megy és minden félévben új kapitányokat választ. Végeredményben pedig olyan ez a hivatal, mint a falusi bíróság, körbe-körbe megy. A jelenleg uralkodó egyik kapitány, a no­­biliké, éppen tizenkettedszer viseli érdemes tisz­tét. Hát bizony ilyenformán nem ittasodhatik meg senki a dicsőségtől. Mire beleszokik teste a méltóságba, már leszedik nyakából a disz- Lapunk mai száma 16 oldal.

Next