Magyar Nemzet, 1900. szeptember (19. évfolyam, 239-268. szám)

1900-09-01 / 239. szám

Budapest, 1900. XIX. évfolyam 239. szám. Szombat, szeptember 1. Szerkesztőség és kiadó hivatal: VII. Kerepesi-ut 54. Athenaeum-épi. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV főszerkesztők. ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Egész évre 24 korona, félévre 12 korona, negyedévre 6 korona, egy hónapra 2 korona. Egyes szám helyben és vidéken 8 fillér. Az úri pálya:­ ­ Budapest, augusztus 31. Az emberi haladás mozgató ereje ha­talmas átalakulásokat hozott létre az egyes nemzetek szoc­iális viszonyaiban. Nehezebb lett a megélhetés, drágább az élet, fokozot­­tabbak az igények és kevesebb a verseny. Nemcsak egyesek, de egész nemzetek kény­telenek összes erőiket működésbe hozni, hogy lépést tarthassanak a korszellem ha­ladásával, hogy küzdelmük közepette meg ne botoljanak s el ne bukjanak. Hogy miért mondjuk el ezeket? Azért, mert küszöbön állunk megint egy uj iskolai esztendőnek, a mikor a szülők fiaik pá­lyája fölött határoznak s igaz jóakarattal, komoly intelemmel figyelmeztetjük a szülő­ket, hogy jól gondolják meg, mit cselek­szenek. Egy egész élet, egy hosszú jövő sorsának irányitó hatalma van a kezükben s ilyenkor semmi megfontolás se sok, semmi óvatosság sem túlságos és semmi elővigyá­zat sem fölösleges. Magyarország egész a közelmúltig majdnem tisztán agrár­állam volt. A föld adta meg jövedelmének biztos alapját s szolgáltatta szükségleteinek túlnyomó nagy részét. Az idők azonban nagyot változtak. Nemzetgazdaságunk és nemzeti jólétünk ez egy tényezője többé nem bírta kielégí­­teni a meggyarapodott igényeket. A föld maga nem bírta többé eltartani az egész magyarságot. Foglalkozás után kellett te­hát nézni. Az ifjúság ellepte azokat a pá­lyákat, a­melyeket úriaknak fogadott el a köztudat és a melyeknek a diplomáit annakelőtte megszerezték az öregek is, ha­bár nem is használták azokat. Így támadt egy példátlanul népes ügyvédi kar, oly népes, hogy már szinte túlzsúfolt. Megtel­tek zsúfolásig az egyetem többi fakultásai is. Minden ember diplomás úr akart lenni Magyarországon és ez a féktelen urhat­­námság valósággal a csőd veszedelme elé kergette a lateiner elemeket. Hiábavalónak bizonyult minden intő, figyelmeztető, fe­nyegető szó, minden jóakaratú tanács. Az áramlat nem szűnt meg, csak nagyon el­vétve és rövid ideig csökkent, pl. az or­­­vosi pályán, hogy annál jobban megduz­zadjon más pályánál, pl. a mérnökinél. Általában véve azonban a szimptómák még mindig hihetetlen túltengésre vallanak s a társadalom már minden téren kezdi érezni a szellemi proletariátus veszedelmeit. Az intelligensebb életpályák nagyon hasonlítanak a túlzsúfolt villamos­kocsik­hoz. Mindenki gyorsan, villamos-erővel szeretne czélhoz jutni s daczára annak, hogy ki van akasztva a »Megtelt« táb­lácska, az utasok törik magukat, hogy­ ők is felkapaszkodjanak. Egyiknek sikerül, siz más elbukik s még szerencsésnek mond­ható az, a ki csak egy pár kék folttal megszabadul. A könnyű, az úri életmód lidércre csábítja az ifjúságot s a­mi még nagyobb baj, magukat a szülőket. A leg­többen vakítón fényes pályáról álmodnak s mig lázas agygyal építgetik a csillogó légvárakat, nem veszik észre azt a mes­­gyét, a­melyen, habár kissé több fáradság­gal, de kevesebb igénynyel befuthatnák az életet. Ideges, rohanó századunkban szárnyak kellenek, hogy az egyén kiemelkedjék a tömegből s, utolérje azokat, a­kik már föléje kerültek a tömegnek. Hányan jutnak Ha különben nem tudná ezt, meggyőződ­hetett róla napokkal ezelőtt, a­mikor hivatalos szemle uton járt. Dolnja-Tuzlában és Travnik­­ban nemcsak a tisztikar, nemcsak a hivatal­noki testület, hanem maga a lakosság is, fele­kezeti különbség nélkül, készségesen megra­gadta a véletlenül kínálkozó alkalmat, hogy jubileuma előestéjén újólag tolmácsolja meleg érzését iránta. Még egy magyarázata van báró Appel János elvonulásának az ünneplésre készülődő városból. Messze távol Szerajevótól, égnek meredő magas hegyek között, a Narenta regényes völ­gyében van az ulogi, valamivel távolabb a ka­­linoviki tábor. Csapataink itt szokták tartani a nyári hadgyakorlatokat. Ide jött az ősz lovas­sági tábornok, hogy derék katonái között ülje meg nevezetes fordulópontját eseménydús életé­nek, a­melyet a katonák között kezdett, a ka­tonák között töltött és közöttük is akar vé­gezni. A vitéz katonához valóban legjobban il­lik, hogy bajtársai körében jubiláljon. Appel János báró 1826. november 11-én született a bródi határőrvidéken, mint Appel József lovag altábornagy fia. Már tizennégy­­éves korában, 1840 szeptember 1-én a hadsereg kötelékébe lépett. Részt vett négy hadjáratban és számtalan ütközetben, mindenütt aratva a habért vitézségével és katonai tálentumával. A szerencsétlen 1859. évi olaszországi hadjáratban merész vállalkozásuk közben Icarus sor­sára ? Nézzünk csak körül egy kissé s lássuk meg, hova visz a diplomás proletariátus túltengése. Ijesztő módon sza­porodnak azok a bűnesetek, a­melyeket intelligens, tanult emberek követnek el. Ha egy ember lop, mert éhezett, ráolvassák a bü­ntetőpar­agrafust, s azzal vége. De ha ez a tolvaj diplomás ember s nem kenyér, de pezsgő és asszony a rugója bűnének, kész a szenzáczió s az erkölcsbirák el­­szörnyüködnek : hogyan, hát ez is ? Hisz a diplomája nemcsak jogot adott neki, de kötelességet is rótt r­á, hogy tisztességesen éljen meg. És épp ez a felfogás hajtja a szerencsétleneket legtöbbször a bűn fer­tőjébe. A tudomány, a diploma nem jöve­delmez, de azért a kvalifikáczióhoz mér­ten, tehát úri módon kell élni. Az iparosra nem megbélyegző, ha néhála foltos és egy héten egyszer eszik meleg ételt. De az or­vosnak, ügyvédnek, mérnöknek bizony urnak kell lenni, úri módon kell élnie, még ha belehal is. A magyar ember irtózik a kereskedői és iparos­ pályától s bizonyos álszemérem az, a mely ixzi-hajtja a tudományos, az úri pályák felé, hogy növelje a proletariá­­tust, a mely pedig halálos betegsége min­den társadalmi rendnek, akadálya a fejlő­désnek s mételye a közer­kölcsiségnek. A társadalomban a fentartó elemek el­helyezkedése, arányos megoszlása képes csak az egyensúlyt fentartani. Ha ez bár­mely irányban megbillen, zűrzavar áll be s a létért való küzdelem nem a fejlődés egészséges harcza lesz többé, hanem öl­döklés, hajtogatás, romboló küzdelem, a­mely vérrel öntözi a talajt, öngyilkosok. A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Augusztus 31. — Appel János báró. A szerajevói konok szellős, tágas csarnokai némák és üresek. A török ágyuk a bejárás szé­les díszlépcsője mellett unottan bámulnak a park lombos fáira. Senki nem zavarja a csen­det és nyugalmat. Az eleven város zaja alig hallszik ide. Pedig ritka ünnepe van a konok érdemes lakójának. Szeptember elsején van hatvanadik évfordulója élete annak a nevezetes napjának, a­mikor a hadsereg kötelékébe lépett. És azóta szünetlenül becsülettel viseli az egyenruhát, dicsőségesen, hiven szolgálja az uralkodót és a zászlót. Appel János báró éppen erre a napra el­hagyta Bosnyákország fővárosát. Életében soha nem kereste a zajos ünneplést. Mindig meg­elégedett a kötelesség teljesítésének férfias, büszke öntudatával, úgy ma is szerényen el­kerüli a ragaszkodás és nagyrabecsülés tüntető megnyilatkozását, pedig bizonyos lehet benne, hogy fényes ováczióknak részese, ha Szerajevó­­ban marad. Mert a megszállott tartományokban mindenütt tisztelettel és szeretettel emlegetik a nevét. .1' ■ - —.. Jim.1 ' ' —«még olyan érdemeket szerzett az alig harminczéves kiváló lovastiszt, hogy néhány nap alatt négy kitüntetésben részesült. A háború befejezése után pedig megkapta 1860. május 21-én a Mária Terézia-rend lovagkeresztjét, a­mely legnagyobb katonai kitüntetésnek ez idő szerint legidősebb tulajdonosa hadseregünkben. Az uralkodó ugyanekkor örökös bárói rangra emelte őt. Az 1866-i hadjáratot, mint az 1. könnyű lovas hadosztály parancsnoka küzdötte végig, a vaskoronarendet vívta ki éles kardjá­val. A háború után a központi lovasiskola pa­rancsnoka, később Temesvár, majd Nagyszeben katonai parancsnoka lön. Az egész hadsereg a szó legnemesebb értelmében vett hős megteste­sülésének tekinti Appel bárót. Az uralkodó mennyire becsüli őt, arról többi között mara­dandó emléket állított ki azzal a legkegyelme­sebb kézirattal, a­melyet a legutóbbi hadügy­­miniszteri változás alkalmából intézett hozzá. Az immáron 74 éves tábornok 1882 óta a Bosnyákországban és Herczegovinában fekvő XV. hadtest parancsnoka, és egyszersmind a bosnyák-herczegovinai országos kormány feje. Tizennyolcz esztendő alatt ebben a nehéz és kényes állásában Kállay Béni kitűnő, tapinta­tos munkatársának bizonyult, a kormányzat élén lényegesen megszaporítva azokat az el nem múló érdemeit, a­melyeket csapatai élén a véres csatamezőkön, az öldöklő harcz hevében szerzett. Appel János báró vasakarat, ernyedetlen Lapunk mai száma 16 oldal.

Next