Magyar Nemzet, 1900. október (19. évfolyam, 269-299. szám)
1900-10-01 / 269. szám
Budapest, 19001.^ig^XIX. évfolyam 269. szám. Hétfő, október X Nemzet Szerkesztőség és kiadóhivatal, VII., Kerepesi-ut 54. Athenaeum-épület. Dr. JÓKAI KÓR és BEKSICS GUSZTÁV ADORJÁN SÁNDOR főszerkesztők, felelős szerkesztő. Egész évre 24 korona, félévre 12 korona, negyedévre 6 korona, egy hónapra 2 korona. Egyes sírm helyben és vidéken 8 fillér. A hatalmasságok konczertje: Budapest, október 1. Minden konczert a harmónián alapul. Még a Wagner-konczertben is megtaláljuk a diszharmónia harmóniáját, így szokták legalább mondani azok a rossz emberek, akik nem rajonganak Wagner Richárd muzsikájáért. Ez az újabban divatba jött diplomácziai műkifejezés , a hatalmasságok koncertje, szintén abból a föltevésből indul ki, hogy a különböző kormányok valamely nemzetközi kérdés elintézésénél egyetértőleg, egymást támogatva, harmonikusan járnak el. Az európai koncert régi ideálja azoknak az idealisztikus politikusoknak, akik folytonosan az Európai Egyesült Államokról álmodoznak. Ők ugyanis azt hiszik, hogy a konczert szolgál nyitánynyal ahhoz a boldog korhoz, amikor az összes nemzetek csupa testvéri szeretetből fogják megenni egymást. Persze a népdal receptje szerint: úgy szeretlek, majd megeszlek. Az örmény kegyetlenkedések idején a hatalmasságok karöltve szorongatták a Fényes Kaput a rend helyreállításáért. Ez már úgynevezett diplomácziai konczertzene volt, amelynek akkordjait majdnem túlharsogta az örömkiállás: Európa végre megtalálta önmagát! A becsületes megtaláló azonban éppen olyan kevés hasznát látta ügyességének, mint a szegény örmények. Sőt a buzgó konczertezés közben a diszharmónia többször annyira aggasztó mérveket öltött, hogy már-már a háború borzasztó macskazenéjétől kellett tartanunk. Azután jött a krétai lázadás. A koncert megint összeült. Hogy minél nagyobb hatást érjen el, a bombardonokat a hadihajók ágyúi helyettesítették. Majd a puska, ropogást is bevezették a hangfestés eszközei közé. A vége pedig mi lett? A lázadók az összes hatalmasságok ellenére elérték czéljukat, miután — mint Bülow gróf egy beszédében elmésen megjegyezte — a német fuvolásnak a Wagner-zenéhez hozzászokott füle is megsokallotta a hangok zűrzavarát és a magyar meg az osztrák zenészekkel együtt szép csendesen elhagyta a hangversenytermet. Valóban kevéssé buzdító példák. Éppen most javában folyik a keletázsiai koncert. Ebben már nemcsak európai, hanem amerikai és japán muzsikusok is részt vesznek. Annál nehezebb összetartani őket. Tényleg mindegyik más taktusban fújja a nótát. Úgy, amint éppen neki jól esik. Oroszország hízelgő áriákat játszik a kínai császárné fülébe, mert már régen udvarol az idős, de gazdag özvegynek és rettenetesen fáj a foga az örökségre. Francziaország kellemetlen ingadozásokkal orosz hangnemben igyekezik működni. Németország a boszu mennydörgő motívumaival dolgozik. Angolország a kettő között ingadozik és Németország mögött elmaradva, Oroszországot megelőzve egy hanggal fokozza a diszharmóniát. Oroszország és a magyar-osztrák monarchia Németországnak accompagniroznak meglehetősen vontatottan. Japán külön keleti hangszerekkel lép föl, az Egyesült Államok pedig tele tüdővel kürtölik a visszavonulót. Ezt a megdöbbentő hangversenyt még rémítőbbé teszi az ágyúdörgés, a puskaropogás, a sebesültek és halálraítéltek jajveszékelése és rémes világítással szolgálnak hozzá a lángba borított városok és falvak. Ezt nevezik a tapintatos diplomaták a hatalmasságok koncertjének. Benne is van minden diplomácziai jegyzékben, minden hivatalos közlésben, hogy valamennyi hatalmasság elsősorban a konczert föntartásán fáradozik. De miképpen képzelik ők ezt a konczertet, amelyre olyan nagy súlyt helyeznek? Alkalmasint majdnem valamennyiükre alkalmazhatjuk egy angol államférfiú következő megjegyzését: — Elhiszem, hogy Oroszország őszinte híve a koncertnek. De egyedül azzal a hátsó gondolattal, hogy valamennyi hatalmasság úgy muzsikáljon, amint ő üti a taktust. Hát tudvalevő, mi szokott a vége lenni az olyan hangversenynek, ahol mindenki első hegedűs akar lenni. A muzsikusok egymás hátán törik össze hangszereiket, a kárörvendő közönségnek — ebben az esetben a kínaiaknak — nagy mulatságára. A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Október 1. — Egy kalandor a tizenkilenczedik században. SVÉD REGÉNY. Irta: ■Wickström Nzüuig-ó. Fordította: Kelemen 3?á.l. (Folytatás.) (54) Nyugodt, kissé gúnyos hangon kezdtem újra szóra . — Minthogy úgy veszem észre, uraim és hölgyeim, hogy önök belátják immár, hogy beszélni óhajtok, bátor leszek előbbeni kijelentéseimet bővebben kifejteni. Az ablakhoz álltam, ahonnan végigtekinthettem az összes jelenlevőkön. De nyugalmam véget ért, egész belsőm forrt az indulattól. A szavak, mint a viharkorbácsolta felhők törtek elő ajkamról: — Tehát az a vád, hogy alacsony származású vagyok! Ennyi éppen elég arra, hogy a magas származásúak megpofozzanak s kidobassanak termeikből! Szép. Önöknek tehát kékvér kell s ha mást is megtűrnek maguk között, úgy annak elég gazdagnak kell lennie arra, hogy megaranyozza kopott elismeréseiket. Hát igen, amig ilyen gazdag amerikainak tudtak csupán, addig jó voltam vendégnek. De hogy akadt egy ember, aki szemembe akarta vágni, hogy szolgája voltam, ajtót mutatnak. Engedjék, hogy megmondjam nyiltan: önöknek fogalmuk sincsen róla, mi az a nemes vér. Mert vájjon nemes vér buzog-e ereitekben, ti Francziaország nemes sarjai ? Nem hinném! Ha tudnának valamit Rousseauról — óh hiszen olvasni olyan plebejusi szórakozás! — emlékeznének rá, mit mondott ő, a századoknak legnagyobb szíve az önök nemes véréről. Azt mondotta: Nemes ember! Hogyan és miként lett nemes? Mert annak idején lopott, rabolt és gyilkolt. Aki mentői erősebb volt, mentői többet lopott, annál kékebb a vére — utódainak. Oh, mert hiszen önöknek még csak a jogczimük sincsen a nemességre, hogy legalább loptak, raboltak és gyilkoltak volna! Én istenem, a kékvérnek egyszerűen ez a története. Az én apáim szántották a rögöt ,és odaadták szüzeiket a földesurnak a jus primae noctis czimén. Ezért a földesurak a nemesek! Az én apáim vérükkel termékenyítették meg a földet, melyből az önök kastélyai és palotái bukkantak ki, mint a mérges párát árasztó galócza az erdőszélen. Ezért önök a nemesek! Ha megromlott, dorbézolásban elpetyhüdt vérük megtagadta a szolgálatot, a mi vérünk adott önöknek friss erőt. Hiszen mi vagyunk Anteus, belőlünk fakad az őserő, a miből táplálkozik a művirág, a mely nélkül élet nincsen! De azért önök őrzik a nemes emberek! A mi testünk volt a trágya, melyből hazák támadtak a kopár pusztákon s önök voltak a termés lekaszálói, a kik magtáraikba gyűjtötték a kalászt s a böngészett szemre dézsmát róttak ki. Tehát önök a nemes emberek! Mert az isteni igazság különbséget tett a gyönge és erős között, mert megadta a módot az állati erejűnek, hogy ráfeküdjék nehéz testével a gyöngére, — azért önök a nemesemberek! Minden dísz, sallang, czím és ékesség, amivel önök hivalkodni merészelnek, a gondviselés igazságtalanságának véresen sajgó csapása a mi testünkön. Nem is önök, mi voltunk azok, akikből a tudás kell, akik irányt szabtunk országok forgásának, akik végére jártunk a tilos dolgoknak és előkészítettük a nagy tisztító tűz napját. Nem rezdül meg önökben a poshadt vér, hallván a véres ítélet napjáról, amelyben fűrészporba hullott őseinknek feje! A mi életvágyunk közepette az enyészetnek voltak árnyékai azok is, a mi verejtékünkön élősködő herék és pióczák. Oh, mert a vérünket színi — arra jó a vérünk. Akadt-e valaha az önök sorában vértanú? Haha! Ahhoz piros vér kell, nem krokodilos vér! (Folyt, köv.) Lapunk mai száma 8 oldal.