Magyar Nemzet, 1900. október (19. évfolyam, 269-299. szám)

1900-10-01 / 269. szám

Budapest, 19001.­­^ig^XIX. évfolyam 269. szám. Hétfő, október X Nemzet Szerkesztőség­ és kiadóhivatal, VII., Kerepesi-ut 54. Athenaeum-épü­let. Dr. JÓKAI KÓR és BEKSICS GUSZTÁV ADORJÁN SÁNDOR főszerkesztők, felelős szerkesztő. Egész évre 24 korona, félévre 12 korona, negyedévre 6 korona, egy hónapra 2 korona. Egyes sírm helyben és vidéken 8 fillér. A hatalmasságok konczertje: Budapest, október 1. Minden konczert a harmónián alapul. Még a Wagner-konczertben is megtaláljuk a diszharmónia harmóniáját, így szokták legalább mondani azok a rossz emberek, a­kik nem rajonganak Wagner Richárd muzsikájáért. Ez az újabban divatba jött diplomá­­cziai műkifejezés , a hatalmasságok konc­ertje, szintén abból a föltevésből indul ki, hogy a különböző kormányok valamely nem­zetközi kérdés elintézésénél egyetértőleg, egymást támogatva, harmonikusan járnak el. Az európai konc­ert régi ideálja azok­nak az idealisztikus politikusoknak, a­kik folytonosan az Eu­rópai Egyesült­ Államokról álmodoznak. Ők ugyanis azt hiszik, hogy a konczert szolgál nyitánynyal ahhoz a boldog korhoz, a­mikor az összes nemze­tek csupa testvéri szeretetből fogják meg­enni egymást. Persze a népdal rec­eptje szerint: úgy szeretlek, majd megeszlek. Az örmény kegyetlenkedések idején a hatalmasságok karöltve szorongatták a Fényes Kaput a rend helyreállításáért. Ez már úgynevezett diplomácziai konczert­­zene volt, a­melynek akkordjait majdnem túlharsogta az örömkiállás: Európa végre megtalálta önmagát! A becsületes meg­találó azonban éppen olyan kevés hasznát látta ügyességének, mint a szegény ör­mények. Sőt a buzgó konczertezés köz­ben a diszharmónia többször annyira aggasztó mérveket öltött, hogy már-már­­ a háború borzasztó macskazenéjétől kellett­ tartanunk. Azután jött a krétai lázadás. A kon­c­ert megint összeült. Hogy minél nagyobb hatást érjen el, a bombardonokat a hadi­hajók ágyúi helyettesítették. Majd a puska, ropogást is bevezették a hangfestés esz­közei közé. A vége pedig mi lett? A láza­dók az összes hatalmasságok ellenére el­érték czéljukat, miután — mint Bü­low gróf egy beszédében elmésen megjegyezte — a német fuvolásnak a Wagner-zenéhez hozzászokott füle is megsokallotta a han­gok zűrzavarát és a magyar meg az osz­trák zenészekkel együtt szép csendesen el­hagyta a hangversenytermet. Valóban kevéssé buzdító példák. Éppen most javában folyik a kelet­ázsiai konc­ert. Ebben már nemcsak euró­pai, hanem amerikai és japán muzsikusok is részt vesznek. Annál nehezebb összetar­tani őket. Tényleg mindegyik más taktus­ban fújja a nótát. Úgy, a­mint éppen neki jól esik. Oroszország hízelgő áriákat játszik a kínai császárné fülébe, mert már régen ud­varol az idős, de gazdag özvegynek és ret­tenetesen fáj a foga az örökségre. Franczia­­ország kellemetlen ingadozásokkal orosz hangnemben igyekezik működni. Német­ország a boszu mennydörgő motívumaival dolgozik. Angolország a kettő között inga­dozik és Németország mögött elmaradva, Oroszországot megelőzve egy hanggal fokozza a diszharmóniát. Oroszország és a magyar-osztrák monarchia Németor­szágnak accompagniroznak meglehetősen vontatottan. Japán külön keleti hangsze­rekkel lép föl, az Egyesült­ Államok pedig tele tüdővel kürtölik a visszavonulót. Ezt a megdöbbentő hangversenyt még rémí­tőbbé teszi az ágyúdörgés, a puskaropo­gás, a sebesültek és halálraítéltek jajveszé­kelése és rémes világítással szolgálnak hozzá a lángba borított városok és falvak. Ezt nevezik a tapintatos diplomaták a hatalmasságok konc­ertjének. Benne is van minden diplomácziai jegyzékben, minden hivatalos közlésben, hogy valamennyi hatalmasság első­sorban a konczert föntartásán fáradozik. De mi­képpen képzelik ők ezt a konczertet, a­melyre olyan nagy súlyt helyeznek? Al­kalmasint majdnem valamennyiükre alkal­mazhatjuk egy angol államférfiú következő megjegyzését: — Elhiszem, hogy Oroszország őszinte híve a konc­ertnek. De egyedül azzal a hátsó gondolattal, hogy valamennyi hatal­masság úgy muzsikáljon, a­mint ő üti a taktust. Hát tudvalevő, mi szokott a vége lenni az olyan hangversenynek, a­hol mindenki első hegedűs akar lenni. A muzsikusok egymás hátán törik össze hangszereiket, a kárörvendő közönségnek — ebben az eset­ben a kínaiaknak — nagy mulatságára. A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Október 1. — Egy kalandor a tizenkilenczedik században. SVÉD REGÉNY. Irta: ■Wickström Nz­­üuig-ó. Fordította: Kelemen 3?á.l. (Folytatás.) (54) Nyugodt, kissé gúnyos hangon kezdtem újra szóra . — Minthogy úgy veszem észre, uraim és hölgyeim, hogy önök belátják immár, hogy be­szélni óhajtok, bátor leszek előbbeni kijelenté­seimet bővebben kifejteni. Az ablakhoz álltam, a­honnan végigte­kinthettem az összes jelenlevőkön. De nyugalmam véget ért, egész belsőm forrt az indulattól. A szavak, mint a viharkorbácsolta felhők törtek elő ajkamról: — Tehát az a vád, hogy alacsony szárma­zású vagyok! Ennyi éppen elég arra, hogy a magas származásúak megpofozzanak s kidobas­sanak termeikből! Szép. Önöknek tehát kékvér kell s ha mást is megtűrnek maguk között, úgy annak elég gazdagnak kell lennie arra, hogy megaranyozza kopott elismeréseiket. Hát igen, a­mig ilyen gazdag amerikainak tudtak csupán, addig jó voltam vendégnek. De hogy akadt egy ember, a­ki szemembe akarta vágni, hogy szolgája voltam, ajtót mutatnak. Engedjék, hogy megmondjam nyiltan: önök­nek fogalmuk sincsen róla, mi az a ne­mes vér. Mert vájjon nemes vér buzog-e ereitekben, ti Francziaország nemes sarjai ? Nem hinném! Ha tudnának valamit Rousseauról — óh hiszen olvasni olyan plebejusi szórakozás! — emlékeznének rá, mit mondott ő, a századok­nak legnagyobb szíve az önök nemes véréről. Azt mondotta: Nemes ember! Hogyan és miként lett nemes? Mert annak idején lopott, rabolt és gyilkolt. A­ki mentői erősebb volt, mentői többet lopott, annál kékebb a vére — utódainak. Oh, mert hiszen önöknek még csak a jogczimük sincsen a nemességre, hogy legalább loptak, raboltak és gyilkoltak volna! Én istenem, a kékvérnek egyszerűen ez a története. Az én apáim szántották a rögöt ,és oda­adták szüzeiket a földesurnak a jus primae noctis czimén. Ezért a földesurak a nemesek! Az én apáim vérükkel termékenyítették meg a földet, melyből az önök kastélyai és palotái bukkantak ki, mint a mérges párát árasztó galócza az erdőszélen. Ezért önök a nemesek! Ha megromlott, dorbézolásban elpetyhüdt vérük megtagadta a szolgálatot, a mi vérünk adott önöknek friss erőt. Hiszen mi vagyunk Anteus, belőlünk fakad az őserő, a miből táplálkozik a művirág, a mely nélkül élet nincsen! De azért önök őrzik a nemes emberek! A mi testünk volt a trágya, melyből hazák támadtak a kopár pusztákon s önök voltak a termés lekaszálói, a kik magtáraikba gyűjtötték a kalászt s a böngészett szemre dézsmát rót­tak ki. Tehát önök a nemes emberek! Mert az isteni igazság különbséget tett a gyönge és erős között, mert megadta a módot az állati erejűnek, hogy ráfeküdjék nehéz testé­vel a gyöngére, — azért önök a neme­semberek! Minden dísz, sallang, czím és ékesség, a­mivel önök hivalkodni merészelnek, a gondvise­lés igazságtalanságának véresen sajgó csapása a mi testünkön. Nem is önök, mi voltunk azok, a­kikből a tudás kell, a­kik irányt szabtunk országok for­gásának, a­kik végére jártunk a tilos dolgok­nak és előkészítettük a nagy tisztító tűz napját. Nem rezdül meg önökben a poshadt vér, hallván a véres ítélet napjáról, a­melyben fűrész­­porba hullott őseinknek feje! A mi életvágyunk közepette az enyészet­nek voltak árnyékai azok is, a mi verejtékün­kön élősködő herék és pióczák. Oh, mert a vé­rünket színi — arra jó a vérünk. Akadt-e valaha az önök sorában vértanú? Haha! Ahhoz piros vér kell, nem krokodi­­los vér! (Folyt, köv.) Lapunk mai száma 8 oldal.

Next