Magyar Nemzet, 1900. november (19. évfolyam, 300-329. szám)

1900-11-01 / 300. szám

Budapest, 1900. XIX. évfolyam 300. szám. Csütörtök, november V. Magyar Szerkesztőség­ és kiadóhivatal, VII. Kerepesi­ ut 54. Athenaeum-épület. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV főszerkesztők. ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Egész évre 24 korona, félévre 12 korona, negyedévre 6 korona, egy hónapra 2 korona. Egyes szám helyben és vidéken 8 fillér. Széll Kálmán diadala: Budapest, október 31. Sohasem volt nehezebb szónoki szi­­tuáczióban Széll Kálmán, mint a mai na­pon. És sohasem aratott fényesebb diadalt. Nem azért volt nehéz helyzetben, mintha politikai ellenfelei részén volna az igazság. De a kérdés kényes, az ellenzék tetszetős és népszerű érvekkel hadakozott s a Ház­ban az izgatottság parazsai csillámlottak. De felállott a miniszterelnök s másfél­órás beszéde után gyökeresen megváltoz­tatta a Ház hangulatát. Beszéde, a­hogy az országban szerteszáll, megnyeri az egész magyar közvéleményt a maga álláspont­jának. Ez ékesszóló beszédet tartalmában és a telkekre gyakorolt hatásában vizsgálva, mindenekelőtt felötlik egy dolog: oly nyílt, bátor és férfias szó volt, a minő, ily ké­nyes kérdések alkalmával, a legritkább esetekben született. S ez a teljes, tartózko­dás nélkül való nyíltság, okfejtésének meg­lepő bátorsága szemmel láthatólag lenyű­gözte ellenfeleit. Csodálkozva nézték, mint jár-kel a legkényesebb részletek lángjai­ban. S még csak a ruhája szegélye sem perzselődött meg. A­míg Széll Kálmán nem szólott, a nagyközönség ferde világításban látta a trónörökös házasságáról szóló nyilatkozat beczikkelyezését. Hogy a rideg jogi állás­pont, a közjogi érvek a javaslat mellett szólnak, azt mindenki tudta. De az érzel­mek világában a javaslat hátrányban volt. A szívnek költészete ragyogta be a trón­örökös nemes elhatározását. S szép, fiatal feleségének fejét glóriával övezte körül a népszer­etet. Az ellenzék szónokainak éles szemét ez a körülmény nem kerülte el. A közjogi momentumokon átsikolva, a fésulyt az ér­zelmi részre fektették. Megvesztegető érveik forrongásba hozhatták volna a közvéle­ményt. Ám a miniszterelnök beszéde egé­szen más mederbe terelte a közfelfogást. E beszéd mestermű volt a maga nemében és parlamenti hatása rendkívüli. Legfőbb ér­demét azonban mi abban látjuk, hogy hatása nem szorítkozik a parlamentre, ki­csap az utczára, tért foglal a nemzet leg­szélesebb rétegeiben. S bevágja az útját annak, hogy ezt a diszkrét kérdést az el­lenzék a maga pártczéljaira kizsákmányol­hassa. A­mi a trónörökös házasságának s az abból folyó deklarácziónak közjogi oldalát illeti, azt Széll Kálmán átható elmével és nagy közjogi tudással világította meg. Kossuth Ferencz tegnapi beszédének közjogi érveivel foglalkozva, kiemelte őket sarkaikból. Sa mellett ő maga a legkorrek­tebb közjogi álláspontot foglalta el. Mint Mátyás király híres fekete vité­zeinek pánczélingén az aczélból való láncz­­szemek, úgy sorakoztak egymás mellé köz­jogi okoskodásának egyes részei. Oly szo­rosan s oly­áthathatlanul. Azt már ellen­séges fegyver nem járja át, kard, golyó nem fogja. A legtisztább igazság nyilvánult az »archiducx« kifejezés értelmezőben s a főherczegi utódok kitétel grammatikai ma­gyarázatán. Az ellenzék vesszőparipája az uralko­dóház családi törvénye. Kossuth és társai hatásosan szavalgatták, hogy ezt a családi törvényt nem lehet a törvénynek fölébe helyezni. Csakhogy nyitott ajtót döngettek. A miniszterelnök maga hirdette a legerélye­sebben ezt a közjogi tételt. A morganatikus házasság fogalmára át­térve, őszintén kinyilatkoztatta, hogy az bizony a középkorból maradt ránk s hogy az egyenlőség elvével ellenkezik. De bebi­zonyította, hogy jogszokás és hosszú, év­százados gyakorlat szentesítette azt , hogy a magyar jogi gyakorlat az uralkodóházra nézve a morganatikus házasság intézmé­nyét elfogadta és sohasem kifogásolta. A szenzáczió rezdülése futott át a Há­zon, mikor fejtegetéseiben Szögi Kálmán áttért a családi szabályok kérdésére. Az ellenzék egész támadása e házi törvény ellen irányult, úgy beszéltek róla, mint valami nagy államjogi titokról, a­mely szent és sérthetetlen. A­melynek fátyoléhoz, hogy fellebbentse, nem mer nyúlni miniszteri kéz. E házi törvény tar­talma, az ellenzék szerint, homlokegyenest ellenkezik közjogunkkal. Követelték tehát annak előterjesztését. Sőt egyik párt, az Ugroné, éppen e családi törvény bemutatá­sától tette függővé további eljárását. Széll Kálmán mindenekelőtt konsta­tálta, hogy a családi szabályok gyűjte­ménye nem törvény s törvényeinkkel nem is ellenkezhetik. Az uralkodóház legben- A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Október 31. Torday Grail Erzsi. Tízsoros jelentésekben emlékezik meg róla a legtöbb lap. Akkor is előbb mondják el, hogy Petőfi­ estéjén kik voltak ott, róla pedig annyit jegyeznek meg, hogy »jeles recitator, interpre­­tátor«, a­kiben azonban »van némi színpadias­ság is«. Mert ilyen a nagyvárosi ember általában. Lót-fut örökké, szalad a dolga után. Kergeti a boldogságot, melyet épp igy soha el nem érhet. Ha szép virág mellett viszi el útja, nem tud annál sem egy perezre megállni; futó pillantást vet legföljebb reá; nevén nevezi, ha tudja; aztán szalad tovább a dolgok után, melyek őt jobban érdeklik. »Recitator«; maga ez nevezet is csúnya erre az igazi művésznőre alkalmazva. Csúnya, mert méltatlan megkisebbítés rejlik benne. Mert művészete idegen a mi mai divatjaink között, mert ennélfogva nem részesül megérdemlett elisme­résben, ráadásul még meg is kisebbítjük őt saj­nálatos közönyösségünkben. A­kinek szívéből még nem halt ki egészen az érzék a költészet, a Petőfi költészete iránt, a­ki valaha, míg boldog ifjan iskolába járt, megtanulta legalább félig érteni Petőfit: men­jen el, hallgassa meg ezt a művésznőt s tanú­ságot fog tenni mellette. Nem mond ő új dolgokat, — szól előre bocsátva szerényen — Petőfiről. Sőt mind is­meretes, a­mit tőle hallunk. Azt hiszi, minden­nemű ércznél fényesebb, maradandóbb emléket állított Petőfi maga­ magának a műveiben. Azért is ő ezekből állítja össze a fényes mo­zaikképet, melyben aztán bámulva, lelkesedve és mélységes gyönyörrel látjuk, mint elevenedik meg előttünk a Petőfi tündöklő alakja. Lovagol, mint gyermek, fű­zfasípot fújva. Vándorol, mint ifjú, hideg, esős szélben, mezítláb, de keserű jókedvvel. Majd ujjong a napsugaras, fényes al­földi puszták szabad levegőjében. Azután ott ül asztala mellett városi szegényes szobájában, nagy lelkével az egész emberiséget akarva át­ölelni. Majd édesanyján csüng, majd indula­tosan korbácsolja szabadságdalaival rabságban szunnyadó nemzetét. Meleg családi fészkében pihen ölében kis feleségével s megint a csaták tüzébe rohan. Petőfi egész élete folyik le előttünk olyan drámai jelenetekben, hogy míg előrenyújtott nyakkal feszülten figyelünk oda, lelkünk a vál­tozó indulatok egész skáláján ringatódzik. S végül elámulva kérdezzük: hogy is volt ez lehet­séges ? A művésznő cselekedte ezt velünk. Nem furfangos masinériával, a­mivel ma mutogatnak gyarló mozgóképet, hanem istenadta művésze­tével. A mesebeli varázssipkát nyomta fejünkbe, így szólván: hip, hop, a­hol akarom, ott legye­tek, így kisérjük Petőfit élete rögös útjain, meglesve magános, legtitkosabb perczeit is. S milyen egyszerű eszközökkel dolgozik !­s, a tanult színésznő, eldobja a színpadi kellé­keket. Barátságos, otthonias szalonban ül le bi­zalmasan kis asztalka mellé. Aztán föl se áll, csak szép fejével, szeme és arcza játékával s főleg nem is erős, ele engedelmes hangja változásaival kiséri, színezi, festi, a­miket szaval. Első megjelenése nem is éppen sokat ígérő. Szép alak, de van rajta valami, talán az a kon­­venczionális estélyi ruha, mely az ő költőjéhez nem illik, — talán egyéb, a­mi a németek közt ragadhatott reá. Mert ott élt évekig, ott fejlő­dött ki művészete is. De aztán kellemes elfogadással kezd be­szélni. Jóleső szerény modorban tesz néhány bevezető megjegyzést, melyekkel már leköti figyelmünket, így szavalja az első költeményt: »Szülőföldemen«. Szívesen hallgatjuk. Majd, mint a méhecske, virágról-virágra szállva, édes mézet gyűjt mindegyikből, úgy halad egy-egy rövid megjegyzéssel egyik költeményről a má­sikra. Már a válogatásával meglep. Folyton Pe­tőfi beszél, de­ úgy, a­hogy a művésznő szólal­tatja meg. Ö­n maga szerényen a háttérben marad. Belemelegszik, hangja erősebb, gesztusa, színezése élénkebb. Egy-egy átlátszó tiszta, mű­vészi kis kép lesz minegyik költemény. Ott látjuk Petőfit »Egy estém otthon« czimű költeményében, a mint atyjával borozgat s a jó fiú türelmével hallgatja az öreg zsörtölő­­déseit; az öreg elálmosodik s ledől; ő meg írni készül; de ekkor jön édesanyja száz kérdéssel Lapunk mai száma 24 oldal.

Next