Magyar Nemzet, 1900. december (19. évfolyam, 330-359. szám)
1900-12-01 / 330. szám
Budapest, 1900. XIX. évfolyam 330. szám. Szombat, deczember 1. Szerkesztőcég és feiadóhivatal, VII. Kerepesi-ut 54. Athenaeum-épület. Dr. JÓKAI KÓR és BEKSICS GUSZTÁV főszerkesztők. ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Egész évre 24 korona, félévre 13 korona, negyedévre 6 korona, egy hónapra 3 korona. Egyes szám helyben és vidéken 8 fillér. Hazádnak rendületlenül. .. Budapest, november 30. Ma száz éve ajándékozták Vörösmarty Mihályt a magyar nemzetnek a szerencsés végzetek. Születésének századik évfordulója nagy, országos ünnep, lelkes nemzeti tüntetés, a magyar nemzetnek mélységes hódolata nagy költőjének lángesze, alkotó képessége, halhatatlan művei, örök dicsősége előtt. Nemsokára méltó szobormű fogja hirdetni a magyar nemzet háláját Vörösmarty iránt. A nemzeti adakozás most folyik. Hóolvadás módjára indult meg a társadalom adakozó kedve. Mintha tavaszi jugalmak enyhítenék meg a közélet levegőjét, szegények és gazdagok sietnek letenni adományaikat a nemzeti kegyelet oltárára. Az egész magyar nemzet ünnepli őt. Hetek óta gyűlnak meg egyesületek, testületek, intézetek, városok, társadalmi osztályok ünneplésének kisebb-nagyobb lángjai, így apránként benépesül a nemzeti kegyelet végtelen égboltja fénylő csillagokkal, s egész ragyogó csillag-világ hirdeti, hogy nagyjainak ünneplésében a magyar nemzet minden rétege egyetért. Nagy nemzeti felérzés jele az a fény, az a bensőség ,és káradó lelkedés, amelylyel Vörösmarty Mihály halatatlan emlékét ünnepeljük. A magyar társadalom, amely ellen oly gyakran volt panaszunk, amelynek szakadozottsága nem egyszer töltött el bennünket szomorúsággal, amelyet nem egyszer ébresztgettünk a közönynek és tétlenségnek kőpárnáiról; ez a társadalom, amelyet annyiféle politikával és annyiféle szenvedély szításával igyekeznek szétszaggatni, — ez a társadalom egy szívvel, egy lélekkel ünnepli ma a nemzeti ébredés nagy költőjét. Megindult lélekkel vagyunk tanúi a kegyelet és a hazafiság érzésében egybeforrott, összeolvadott nemzeti társadalom hatalmas manifesztácziójának. Amely nemzet múltját és nagyjait úgy megbecsüli, mint a magyar, annak jövőjében nincs senkinek oka kételkedni. Vörösmarty Mihály teremtő lángesze mély nyomokat hagyott a nemzet életében. Elvárhatatlan és jelentékeny része a nemzeti kultúránknak. Utána jöttek még nagyok, de senki sem jött s nem fog soha jönni nemzetibb. Akár ragyogó eposzait nézzük, a melyekben nemzeti dicsőségünket halottaiból feltámasztotta, akár líráját, a mely oly erőteljes ujjakkal játszik a gyöngéd érzések ezüst hárfáján; vagy ha nézzük színműveit, a melyekben a magyar dráma alapjait rakta el, minden téren maradandó műveket alkotott. A Szózat pedig nemzeti dallá lett. Egymást követő nemzedékek énekeltek és szavalták hazafias strófáit s énekelni és szavalni fogják, a míg, a költővel szólva, »a nagy Dunának tükörén egy honfiszem pihen«. A szózat egymaga fentartaná Vörösmarty nevét s egymaga eljegyezné a halhatatlanságnak, ha minden egyéb műve elveszne is, mint a Sybillak könyvei. A nemzet lelke szól minden sorából, azért van oly nagy hatása a magyar emberre. A szenvedélyes hazaszeretet inkarnácziója e költemény. Lángoló arczczal vagy patakzó könyek között hallgatjuk hangjait. Nincs a nemzeti életnek oly nyilvánulása, amely elmúlnék nélküle. Örömben és bánatban, a diadal mámorában vagy a vereség kínjaiban, a nemzeti felmagasztalás vagy a nemzeti bukás napjain, egyképpen felzendül Vörösmarty dala: »Hazádnak rendületlenül!« Soha sem írták meg egy nemzet dalát férfiasabb erővel. Soha költeményben egy nemzet érzése, gondolkozása, lényének legjava igy ki nem kristályosodott. Rendületlenül! Ez a jelszó illik oly néphez, a mely a zivatarok ménében született s a mely ezer év óta, zivatarok között tartja fenn államát, hazáját. Rendületlenül! Ez a szó elűzi a nemzet testéről a csüggedés és kishitűség fekete madarait. Rendületlenül! Ez a szó nagyra növeli és férfias ereje teljében tartja a nemzeti önérzetet. Rendületlenül! Ez a szó azt teszi,hogy a jelennek feladatai bennünket elnemlan ikasztanak, a jövendőnek szép álmai meg nem szédtenek. Rendületlenül! Ez a szó jelzi ragaszkodásunkat független államunkhoz, hűségünket a királyhoz. Rendületlenül! E szóban benne van a véraztatott magyar földnek lángoló szeretete. Benne van minden államfentartó érzés és gondolat. A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZAJA. — November 30. — Magyarország retrospektív kiállítása a párisi tárlaton. Irta: Radisics Jenő. Elégtétellel, sőt büszkeséggel konstatálhatjuk azt a nagy sikert, melyet a kiállításon a magyar pavilion aratott. A dicséretek, melyekben nagylelkűleg részesítették, meghaladják azoknak a bókoknak mértékét, melyeket a vendégszerető és udvarias Francziaország intézett a meghívottakhoz s magamnak is volt alkalmam megfigyelni, hogy a látogatók mily egyhangúlag s mily őszintén ismertek el, hogy ez a pavilion egyik vonzóereje a csodadolgokban különben oly gazdag kiállításnak. Érdeklődve kerestem e sikernek okait s tanulmányoztam a közönség érzelmeit, mely gyűjteményeink körül tolongott s a mellben a franczia látogatók voltak többségben. A közönség érdeklődése bizonyára természetes dolog s nem szorul bővebb magyarázatra, mikor például arról van szó, h a Petit Palais hasonlíthatatlan képgyűjteményét csodálja, hol a franczia művészet dicsőséges története ragyog. Nem igy áll azonban a dolog egy idegen pavillonnal szemben, hol az okok kevésbé kézzelfoghatók s érdemes a vizsgálatra, hogy micsoda élénk érdeklődés késztette a közönséget a magyar pai Villonba. Mindenekelőtt számot kell vetnünk egy nagyon általános okkal, a francziák veleszületett műszeretetével. Az a látvány, melyet a pavilion nyújt, az első pillanatra megragadta a közönséget, mielőtt a részleteket közelebbről szemügyre vehette volna. Többi közt a kiállítóknak szíves előzékenysége, kik beleegyeztek abba, hogy egy évre megváljanak legbecsesebb családi kincseiktől, általános rokonszenvet keltett, annál is inkább, mert ebben természetszerűleg a bizalom bizonyítékát látták azon vendégszerető nemzet iránt, mely egy időre e gazdag gyűjtemények őrzésére vállalkozott. Végül s főképpen a sikert az a meglepő látvány döntötte el, melyet egy igen eredeti czivilizáczió műemlékei nyújtanak s melynek egér érdekességét fölfogták, a nélkül, hogy alaposabban ismertek volna. Hazánkban a műdaraboknak korán meg volt a maguk sajátos jellege, mely magyarázható nemzeti intézményeinkből, a különböző korszakok eszmei irányából s fajunknak erős sajátságaiból. Ez a jelleg a századokon végig követhető s még most is megkülönböztető, daczára a kozmopolita czivilizáczió befolyásának. A magyarok, ha a fejlettebb nemzetek által tört eszemen haladtak is, maguknak megfelelőleg módosították a mások által feltalált formákat s rányomták egyéni bélyegüket. Ilyenképpen, bár a magyarországi közhasználatú tárgyak és műdarabok általános vonásaikban a nyugati művészethez sorakoznak, mégis egy különleges művészet föltűnő jeleit viselik magukon. Ezeket a megkülönböztető jeleket mindig észrevették az idegenek, mert újszerűek voltak rájuk nézve s eltértek a nyugati műdarabok megszokott szépségétől. Annyira persze sohasem mentek, hogy magyar művészetről beszéltek volna, mert úgy sem ismerték ennek lényeges vonásait, de mindig látták, hogy a mi műkincseinkben van valami különösség: hogy, ha a stíl a maga egészében nem is tér el lényegesen az ismeretes történelmi stílektől, de a fölfogás eredeti. Konstatálják a régi hagyományokhoz való különös ragaszkodását. S igaz is, a műtárgyak kedvencz formái nemzedekről-nemzedekre fönmaradtak s ellenálltak az egymásra következő korok különféle áramlatainak. A múltnak ez az uralma jellemző, megvan a politikai s társadalmi téren s megvan a művészetiben. De nem is lehet elválasztani egyiket a másiktól. Annak a fajnak művészi törekvéseit, mely annyit harczolt, mely a századok folyamán annyi ellenség ellen védte szülőföldjét, melynek műemlékeit gyakran véres események kapcsolják egybe történelmével, annak a fajnak művészi törekvéseit nem lehet megérteni vagy méltányolni, a történelem nélkül, mely ezeket megmagyarázza s mely oly százados hagyományokat teremtett, mely erősebb volt az eseményeknél , túlélte az időleges műveket. Radisics itt most egy rövid visszapillantást vet Magyarország történelmére; kifejti, hogy az népnél, a parasztnál kell keresni azt a menyhelyet, hol napjainkig megmaradt a nemzeti géniusz, azután így folytatja: Az általunk megvizsgálandó különféle cso- Lapunk mai száma 20 oldal.