Magyar Nemzet, 1900. december (19. évfolyam, 330-359. szám)

1900-12-01 / 330. szám

Budapest, 1900. XIX. évfolyam 330. szám. Szombat, deczember 1. Szerkesztőcég és feiadóhi­vatal, VII. Kerepesi-ut 54. Athenaeum-épü­let. Dr. JÓKAI KÓR és BEKSICS GUSZTÁV főszerkesztők. ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Egész évre 24 korona, félévre 13 korona, negyedévre 6 korona, egy hónapra 3 korona. Egyes szám helyben és vidéken 8 fillér. Hazádnak rendületlenül. .. Budapest, november 30. Ma száz éve ajándékozták Vörösmarty Mihályt a magyar nemzetnek a szerencsés végzetek. Születésének századik évfordulója nagy, országos ünnep, lelkes nemzeti tün­tetés, a magyar nemzetnek mélységes hó­dolata nagy költőjének lángesze, alkotó képessége, halhatatlan művei, örök dicső­­sége előtt. Nemsokára méltó szobormű fogja hir­detni a magyar nemzet háláját Vörös­marty iránt. A nemzeti adakozás most folyik. Hóolvadás módjára indult meg a társadalom adakozó kedve. Mintha tavaszi jugalmak enyhítenék meg a közélet leve­gőjét, szegények és gazdagok sietnek le­tenni adományaikat a nemzeti kegyelet oltárára. Az egész magyar nemzet ünnepli őt. Hetek óta gyűlnak meg egyesületek, tes­tületek, intézetek, városok, társadalmi osz­tályok ünneplésének kisebb-nagyobb lángjai, így apránként benépesül a nemzeti ke­gyelet végtelen égboltja fénylő csillagokkal, s egész ragyogó csillag-világ hirdeti, hogy nagyjainak ünneplésében a magyar nemzet minden rétege egyetért. Nagy nemzeti felérzés jele az a fény, az a bensőség ,és k­áradó lelkedés, a­mely­­lyel Vörösmarty Mihály hal­atatlan emlé­két ünnepeljük. A magyar társadalom, a­mely ellen oly gyakran volt panaszunk, a­melynek szakadozottsága nem egyszer töl­tött el bennünket szomorúsággal, a­melyet nem egyszer ébresztgettünk a közönynek és tétlenségnek kőpárnáiról; ez a társada­lom, a­melyet annyiféle politikával és annyiféle szenvedély szításával igyekeznek szétszaggatni, — ez a társadalom egy szív­vel, egy lélekkel ünnepli ma a nemzeti éb­redés nagy költőjét. Megindult lélekkel vagyunk tanúi a kegyelet és a hazafiság érzésében egybe­forrott, összeolvadott nemzeti társadalom hatalmas manifesztácziójának. A­mely nem­zet múltját és nagyjait úgy megbecsüli, mint a mag­yar, annak jövőjében nincs senkinek oka kételkedni. Vörösmarty Mihály teremtő lángesze mély nyomokat hagyott a nemzet életében. Elvárhatatlan és jelentékeny része a nem­zeti kultúránknak. Utána jöttek még na­gyok, de senki sem jött s nem fog soha jönni nemzetibb. Akár ragyogó eposzait nézzük, a me­lyekben nemzeti dicsőségünket halottaiból feltámasztotta, akár líráját, a m­ely oly erő­teljes ujjakkal játszik a gyöngéd érzések ezüst hárfáján; vagy ha nézzük színműveit, a melyekben a magyar dráma alapjait rakta el, minden téren maradandó műve­ket alkotott. A Szózat pedig nemzeti dallá lett. Egymást követő nemzedékek énekeltek és szavalták hazafias strófáit s énekelni és szavalni fogják, a míg, a költővel szólva, »a nagy Dunának tükörén egy honfiszem pihen«. A szózat egymaga fentartaná Vörös­marty nevét s egymaga eljegyezné a hal­hatatlanságnak, ha minden egyéb műve elveszne is, mint a Sybillak könyvei. A nemzet lelke szól minden sorából, azért van oly nagy hatása a magyar em­berre. A szenvedélyes hazaszeretet inkarná­­cziója e költemény. Lángoló arczczal vagy patakzó könyek között hallgatjuk hangjait. Nincs a nemzeti életnek oly nyilvánu­­lása, a­mely elmúlnék nélküle. Örömben és bánatban, a diadal mámorában vagy a vereség kínjaiban, a nemzeti felmagasztalás vagy a nemzeti bukás napjain, egyképpen felzendül Vörösmarty dala: »Hazádnak rendületlenül!« Soha sem írták meg egy nemzet dalát férfiasabb erővel. Soha költeményben egy nemzet érzése, gondolkozása, lényének leg­java igy ki nem kristályosodott. Rendületlenül! Ez a jelszó illik oly néphez, a mely a zivatarok ménében szü­letett s a mely ezer év óta, zivatarok kö­zött tartja fenn államát, hazáját. Rendületlenül! Ez a szó elűzi a nem­zet testéről a csüggedés és kishitűség fekete madarait. Rendületlenül! Ez a szó nagyra növeli és férfias ereje teljében tartja a nemzeti önérzetet. Rendületlenül! Ez a szó azt teszi,hogy a jelennek feladatai bennünket elnem­lan­ i­kasztanak, a jövendőnek szép álmai meg nem széd­tenek. Rendületlenül! Ez a szó jelzi ragasz­kodásunkat független államunkhoz, hűsé­günket a királyhoz. Rendületlenül! E szóban benne van a véraztatott magyar földnek lángoló szere­­tete. Benne van minden államfentartó érzés és gondolat. A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZAJA. — November 30. — Magyarország retrospektív kiállítása a párisi tárlaton. Irta: Radisics Jenő. Elégtétellel, sőt büszkeséggel konstatálhatjuk azt a nagy sikert, melyet a kiállításon a ma­gyar pavilion aratott. A dicséretek, melyekben nagylelkű­leg részesítették, meghaladják azoknak a bókoknak mértékét, melyeket a vendégszerető és udvarias Francziaország intézett a meg­hívottakhoz s magamnak is volt alkalmam meg­figyelni, hogy a látogatók mily egyhangúlag s mily őszintén ismertek el, hogy ez a pavilion egyik vonzóereje a csodadolgokban különben oly gazdag kiállításnak. Érdeklődve kerestem e sikernek okait s tanulmányoztam a közönség érzelmeit, mely gyűjte­ményeink körül tolongott s a mellben a franczia látogatók voltak többségben. A közön­­ség érdeklődése bizonyára természetes dolog s nem szorul bővebb magyarázatra, mikor például arról van szó, h­­ a Petit Palais hasonlítha­­tatlan képgyűjteményét csodálja, hol a franczia művészet dicsőséges története ragyog. Nem igy áll azonban a dolog egy idegen pavillonnal szem­ben, hol az okok kevésbé kézzelfoghatók s ér­demes a vizsgálatra, hogy micsoda élénk ér­deklődés késztette a közönséget a magyar pa­­i Villonba. Mindenekelőtt számot kell vetnünk egy na­gyon általános okkal, a francziák veleszületett műszeretetével. Az a látvány, melyet a pavilion nyújt, az első pillanatra megragadta a közön­­séget, mielőtt a részleteket közelebbről szem­ügyre vehette volna. Többi közt a kiállítóknak szíves előzékenysége, kik beleegyeztek abba, hogy egy évre megváljanak legbecsesebb családi kincseiktől, általános rokonszenvet keltett, annál is inkább, mert ebben természetszerűleg a biza­lom bizonyítékát látták azon vendégszerető nemzet iránt, mely egy időre e gazdag gyűjte­mények őrzésére vállalkozott. Végül s főképpen a sikert az a meglepő látvány döntötte el, melyet egy igen eredeti czivilizáczió műemlékei nyújtanak s melynek egé­r érdekességét fölfogták, a nélkül, hogy ala­posabban ismertek volna. Hazánkban a mű­da­­raboknak korán meg volt a maguk sajátos jel­lege, mely­­ magyarázható nemzeti intézmé­nyeinkből, a különböző korszakok eszmei irá­nyából s fajunknak erős sajátságaiból. Ez a jel­leg a századokon végig követhető s még most is megkülönböztető, daczára a kozmopolita czi­vilizáczió befolyásának. A magyarok, ha a fej­lettebb nemzetek által tört eszemen haladtak is, maguknak megfelelőleg módosították a má­sok által feltalált formákat s rányomták egyéni bélyegüket. Ilyenképpen, bár a magyarországi közhasználatú tárgyak és műdarabok általános vonásaikban a nyugati művészethez sorakoznak, mégis egy különleges művészet föltűnő jeleit viselik magukon. Ezeket a megkülönböztető jeleket mindig észrevették az idegenek, mert újszerűek voltak rájuk nézve s el­tértek a nyugati műdarabok megszokott szépségétől. Annyira persze sohasem mentek, hogy magyar művészetről beszéltek volna, mert úgy sem ismerték ennek lényeges vonásait, de mindig látták, hogy a mi műkincseinkben van valami különösség: hogy, ha a stíl a maga egé­szében nem is tér el lényegesen az ismeretes történelmi stílektől, de a fölfogás eredeti. Kon­statálják a régi hagyományokhoz való különös ragaszkodását. S igaz is, a műtárgyak kedvencz formái nemzedekről-nemzedekre fönmaradtak s ellenálltak az egymásra következő korok külön­féle áramlatainak. A múltnak ez az uralma jel­lemző, megvan a politikai s társadalmi téren s megvan a művészetiben. De nem is lehet el­választani egyiket a másiktól. Annak a fajnak művészi törekvéseit, mely annyit harczolt, mely a századok folyamán annyi ellenség ellen védte szülőföldjét, melynek műemlékeit gyakran véres események kapcsolják egybe történelmével, annak a fajnak művészi törekvéseit nem lehet megérteni vagy méltányolni, a történelem nélkül, mely ezeket megmagyarázza s mely oly százados hagyomá­nyokat teremtett, mely erősebb volt az esemé­nyeknél , túlélte az időleges műveket. Radisics itt most egy rövid visszapillantást vet Magyarország történelmére; kifejti, hogy a­z népnél, a parasztnál kell keresni azt a me­nyhelyet, hol napjainkig megmaradt a nemzeti géniusz, azután így folytatja: Az általunk megvizsgálandó különféle cso- Lapunk mai száma 20 oldal.

Next