Magyar Nemzet, 1901. február (20. évfolyam, 32-59. szám)

1901-02-01 / 32. szám

Budapest, 1901. XX. évfolyam, 32. szám. Péntek, február 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV ADORJÁN SÁNDOR Egész évre 24 korona, félévre 12 korona, negyedévre 6 korona, egy hónapra 2 korona. VII., Kerepesi-ut 54. Athienasum-épület, főszerkesztők, felelős szerkesztő. Egyes szám helyben és vidéken 8 fillér. A magyar föld. Budapest, január 31. A képviselőház mai ülésén megkezdte a földmivelésügyi tárcza költségvetésének tárgyalását. A mai magyar parlamentarizmusnak egyik nemesen jellemző vonása az az ál­dozatkész, hálás szeretet, melylyel a nemzet politikai bizalmának letéteményesei a ma­gyar föld gondozásának ügye iránt, mond­hatni, pártkülönbség nélkül viseltetnek. Inkább csak teoretikus szőrszálhasoga­­tás, különbség-hajhászó bizalmatlankodás, nevezzük nevén: féltékenység az, mely a magyar közélet férfiait a föld és a mozgó tőke zászlaja alatt agrárius és merkantilista táborba igyekszik csoportosítani. Ellenkezik ez azzal a nevezetes kor­mányzati alapelvvel, mely a Széll Kálmán politikájának egyik fundamentális része, hogy t. i. még a látszatra ellentétes törek­vésű érdekek és érdekkörök között is meg kell teremteni a legfőbb jó, a haza javának szolgáló harmóniát.­­ De másfelől formális tagadása a tény­leges igazságnak is. Hiszen ebben az országban a termé­szeti viszonyoknál, történeti fejlődés rend­jénél fogva mindenki született agrárius, abban az egyedül jogosult helyes alakban, hogy az országkormányzat főfontosságú feladatának hiszi és vallja a magyar föld­nek minden rendelkezésre álló módon és eszközökkel való iszapolását. Nemzeti létünknek legősibb, legmara­dandóbb alapja a földmivelés. Anyagi fel­virágzásunk s vele önálló állami boldogu­lásunk szinte elválaszthatatlan ettől az ed­dig legértékesebb­ gazdasági biztosítéktól függ­ő, még azok a közgazdasági ágazatok is, melyek, más kormányzati resszortba tartozván, látszólag versenyeznek a poli­tikai jelentőség s ezzel kapcsolatos kivált­ságos elbánás tekintetében, annyira szerves összefüggésben állanak a földmivelésügy sorsának kedvező, vagy kedvezőtlen ala­kulásával, hogy közöttük az ellentétek mes­terséges fölidézése az egész nemzetgazda­ságra káros és veszedelmes hatású volna A Széll-korszak harmonikus, összhan­golásra törekvő általános kormányzati po­litikájának egyik legerősebb, legbuzgóbb oszlopembere, hű munkatársa Darányi Ignácz, kinek vezetése alatt a földmivelés­ügyi tárc­a eleddig ismeretlen közéleti je­lentőségre, parlamenti s országos népszerű­ségre jutott. Az a példás családatyai diligenczia, melylyel Darányi viszi a magyar föld po­litikáját, rajongó lelkesedést, odaadó bizal­mat keltett s tart ébren miniszteri mun­kássága iránt a haza lakosságának minden rétegében. Szeretet, lelkesedés és bizalom vezérli a Darányi földmivelésügyi politikáját, mert ezek a fenkölt érzületek kapcsolják nemes államférfiai egyéniségét ahhoz a magyar földhöz, mely, a nagy költő szavai szerint, »ápol és eltakar«. Igaz és értékes hazaszeretetünk rendü­letlen bázisa az a hitté szublimált meggyő­ződés, hogy »a nagy világon e kívül nin­csen számunkra hely«. Itt, ezen az ős­apáink vérével áztatott, nekünk magyaro­kul egyetlen szent­ földön kell élnünk és halnunk. Ez nem alacsony állati ösztön, alpári nosztalgia, nem az élhetetlen tunyaság rög­höz ragadtsága, hanem magasztos erkölcsi és politikai dogma, így érez, így gondolkozik minden igaz magyar ember, kit még meg nem fertőzte­­tett a nyugati világpolgárság tetszetős, de üres és bűnös maszlaga. Ebben a kardinális hitczikkelyben nincs igazi nézetkülönbség közöttünk, soroztas­­sunk egyébként fölösleges árnyalási finom­kodással akár az agrárius, akár a merkan­tilista táborba. Félre nem érthető nyíltsággal kapott kifejezést ez a harmonikus érzületegység mára pár exellence merkantilis természetű kereskedelmi tárcza budgetvitája során s bizonyára a ma megkezdett földmivelési debatte sem fog ezen a téren rikító, vagy éppen egyenest agresszív, bántó ellentétet fölmutatni. Önkényszerü, inkább ötletes, mint lé­nyegben gyökerező lándzsatörése a két A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Január 31. — Esős napok. ■— Egy agglegény naplójából. — Irta: Abonyi Árpád. ... Ma megint esik az eső. Három nap óta jóformán szakadatlanul permetel s ez a kelle­metlen idő, úgy látom, még el fog tartani vagy három-négy napig. Szó sincs róla, hogy rendes sétámat elvégezhessem. Gondolom, a vendéglőbe sem megyek, keresztül áznék a czipőm. Meg­parancsolhatnám ugyan Gyurkának, hogy hozzon bérkocsit, de ki nem állhatom ezeket a buda­pesti bérkocsisokat; inkább kalucsnit húzok, ha már okvetlen el kell hagynom a lakásomat, bár ezt a cseh találmányt is utálom. A magamkorú öreg legény rendesen meghal és náthát kap tőle. Kezdem belátni, hogy ennek az én becsületes Gyurka inasomnak végre is igaza volt, midőn a múlt évben erőnek erejével rá akart bírni, hogy tartsuk meg kényelmes budai lakásunkat és ne adjam el a fogatomat. Nem is tudom, hogy mi ütött hozzám ? Takarékossági mánia lepett meg, de, jóságos isten, kinek takarékoskodjam? Lám, azért gyűlölöm ezeket az őszi esős napokat. Igen szomorú, igen banális gondola­taim támadnak s egy csöppet sem vigasztal, hogy az ilyen magamszerű agglegény sorsa, világ eleje óta, mindig ez volt. Nagyon tisztá­ban vagyok a dologgal; tudom, hogy ezekben a borús gondolatokban nincs egy garas ára ere­detiség, szellem, vagy ötlet; csupa letarolt, kiélt és agyonhasznált frázisok émelygős tömege voltaképpen az egész bánatos hangulat, de ezer millió bomba és rézfitying! . . . nem tudok ellene viaskodni. Ilyenkor sül ki, mily törékeny természeti tünemény az ember s milyen kicsi része van lelkem kormányzásában az érte­lemnek. . . . Igazság szerint ma némi ünnepet kellene ülnöm, de semmi kedvem sincs hozzá. Ma vagyok ötven éves. Őszintén szólva, nem igen látom, hogy ötven éves vagyok s ez nem henczegés, hanem igazság, a melynek lényegét magamban érzem. Hajam ugyan erősen megderesedett, de ez a betegségem következménye és nem a koré. Hej, az a betegség, az a czudar betegség! Ha az nem támadott volna meg és nem vert volna le a lábamról, úgy, hogy ballábam még mai napig sem tudott belőle kiépülni, sohasem támadt volna az a szerencsétlen gondolatom, hogy visszaadjam kardomat a felséges urnák s elvo­nuljak a polgári életbe, messze a bajtársaktól, a svadrontól és mindentől, a­mihez hozzá szok­tam. Gyurka legényem, a derék fiú, ma is így szólt, a midőn behozta reggelimet: •— Mennénk vissza, vitéz kapitány uram, Brassóba! Ahajt, úgy nézem, immár eleget keveredünk . . . Jól beszél a gyerek. Mondom, nagyon de­rék fiú, de mit ér? Nem tudok lóra ülni. Tíz esztendeje, hogy lekerültem a nyeregből ... itt hosszú esztendeje, hogy polgári kabátban s oly­kor — esős időben — kalucsniban járok. S nem fájna annyira a dolog, ha valahogy másképpen történt volna. Például, ha kedves Ozmán­om dobott volna le, vagy belém lőttek volna, vagy valami más efféle komédia esett volna velem,— de kimenni a svadronnal a »Lunka Plasevicára« s ott úgy meghalni, hogy a reuma majdnem nyomorékká tett... ez keserves és szégyellő való fátum. Hányszor lovagoltam esőben, hóban, szélben, bőrig ázva; hányszor aludtam csűrön vizesen, gyakorta a csupasz földön, egy szál rongyos pokróczon és sohasem esett semmi ba­jom. Azt tudtam, vasból vagyok. Büszke voltam a Herkules névre, melylyel a kamerádok tisztel­tek meg. S azon az átkozott októberi napon mégis pórul jártam! Más ember kiépül, —. én nem tudtam kiépülni. Hónapokig nyavalyogtam és reménykedtem, míg végre is meg kellett róla győződnöm, hogy, ha helyre jövök is, ballábam az ördögé. Azzal a lábbal soha többé nyeregbe nem ülhetek. S ezzel mindennek vége. Legegy­szerűbb, ha azonnal szétlocscsantom a kopo­nyámat . . . . .. Fogalmam sincs róla, hogy voltaképpen miért is nem tettem meg ? Öreg nagynéném — egyetlen r­okonom a világon — szegény, aligha sírt volna utánam. A jó lélek akkor már azt sem tudta, hogy él-e, vagy már meg­halt; nyolc­vanhatesztendős agg matróna volt. S hogy dühöm és keserűségem még teljesebb legyen, ez a szegény, jó nénike is éppen akkor költözött ki ebből a komisz világból, midőn visszaadtam kardomat a felséges urnak s hibás lábammal örökre búcsút mondtam a pajtások­nak. Mit ért, hogy máskülönben ép voltam és vagyok, mint a makk­­lóra nem tudok ülni... Mit ért, hogy az áldott lélek rám hagyta egész vagyonát s engem, az eladdig szegény katonát, egyszerre gazdag emberré tett? Becsületemre. Lapunk mai száma 24 oldal.

Next