Magyar Nemzet, 1902. január (21. évfolyam, 1-27. szám)

1902-01-01 / 1. szám

Budapest, 1902. XXI. évfolyam, 1. szám. Szerda, január 1. NEMZET Szerkesztőség és kiadóhivatal, VI­., Kerepesi­ ut 54. Athenaeum-épület. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV ADORJÁN SÁNDOR főszerkesztők, felelős szerkesztő. Egész évre 12 frt, félévre 6 frt, negyed-, évre 3 frt, egy hónapra 1 frt. Egyes szám helyben és vidéken 4 kr. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fennakadást szenvedjen Gazdasági politika és nemzeti állam. Budapest, dec­ember 31. A gazdasági politika Magyarországon nem pusztán gazdasági, hanem egyszersmind nemzeti politika. Mint gazdasági politikának feladata: gondoskodás az állam és társa­dalom gazdasági létfeltételeinek biztosításá­ról. Mint nemzeti politika, kettős szempont alá kerül. Miután Magyarországon csak az állam kész, de a nemzeti állam még nem készült el teljesen, a nemzeti politikába olvadó gazdasági politikának elő kell teremtenie nemcsak az állam, hanem egyszersmind a nemzeti állam költségeit. Vagyis azon költségeket, a­melyeket a nemzeti állam­­ ütésének munkája okoz. A második szempont azonban még sokkaal fontosabb. A gazdasági politikának s főleg az ipari és mezőgazdasági politiká­nak lehetségessé kell tenni, hogy Magyar­­ország népe egyáltalán gyorsan fejlődjék. Különösen pedig, hogy teljesen érvényre jusson a magyarságban rejlő propagatív erő. Magyarország lakossága elég gyorsan bontakozik ki. A múlt évtized bajai mellett is meghaladta a deczeniális szaporodás 10­­ pro millet s csak valamivel maradt el a­­ nyolc­vanas évek fényes eredménye mögött. A m°gyar állam lakossága máris tekin­télyes számú és rövid idő alatt a nagy, vagy legalább a nagyobb népek soraiba lép. És különösen örvendetes, hogy a magyarság fejlődik leggyorsabban. A 80-as években szinte kétszer gyorsabban fejlődött, mint fejlődött a románság vagy tótság. Főleg születési nagy fölényével tündökölt a magyarság a nyolc­vanas évek elején. Alig haladta túl bármely más faj a kül­földön is a magyarság születési százalékait. Ezért tartozik a magyar faj a legéleterősebb fajok közé. A nagy halálozás csak inkultúrát és klimatikus bajokat jelez, a­melyeken lehet is, kell is segíteni. A közegészségügy tényleg javult Magyarországon s e javulás főleg az ország fővárosában s épp a magyar faj­ lakta vidékeken mutatkozik s tényleg itt voltak legtűrhetetlenebbek a viszonyok. A halálozási arány leszállása és a növekvő asszimiláczió eddig még lehetőleg ellen­súlyozták a magyarság fényes születési perc­entjének fenyegető apadását. Ez az apadás, némi hullámzásoktól eltekintve, következetes és állandó, épp azért egyszer­smind komolyan megszívlelendő. A köz­­egészségügy még további javítása egy ideig még eltüntetheti a születésekben nyilvánuló hátrányos differencziát. Francziaország is ezzel fedezi úgy, a­hogy népének kétségbe­ejtő meddőségét. A magas életkorok tömegeit állítja fel spanyol fal gyanánt a franczia nép belső erős züllése előtt. Szerencsére a magyarság még mindig óriási propagatív erőt mutat. Hasonlóan szerencse, hogy gazda­sági eszközök segítségével vissza lehet állí­tani a születések régebbi arányait. Valóban csak az esetben örvendetes s csak az esetben méltó a további fokozásra Magyarország lakosságának szaporodása, ha e szaporodás nem történik a magyarság hátrányára. Oly szaporodás, mely a magyar­ságot elnyomná, egy jelentőségű volna a nemzeti katasztrófával. Ámde legörven­­detesebb tény, hogy főleg a magyarság növekszik s pedig nemcsak beolvasztás által, hanem még sokkal nagyobb mérvben ter­mészetes szaporodás segítségével s mint public­isztikai dolgozataimban kimutattam, a faji propagác­ió mellett szinte kicsiny a beolvasztás eredménye. A nyolc­vanas évek eredményét véve alapul, már több év előtt kiszámítottam és munkáimban közöltem azon aproximatív eredményt, hogy ha a népesedési feltételek nem változnak, Magyar­­országnak ötven év múlva, Horvátország nélkül is, 24 millió lakosa lesz. Most Horvát­országgal együtt csak a 19 milliót haladja meg s nem éri el a 20 milliót De leg­­örvendetesebb az, hogy a magyarság nagy­szerű expanzivitása folytán a 24 millió lakosságból közel 17 milliót fog képviselni, mig a románság ötödfél milliót s a tótság 2 és fél milliót. Vagyis a magyarság az ország lakosságának több, mint hetven A „MAGYAR NEMZET“ TÁRGIÁJA. — Deczember öl. — Mivel töltötték az Mit a hajdani diákok ? Korrajz. .Jókai Mórtól. Két esztendő volt szabva a jogászi pályára. Ezt én a kecskeméti kollégiumban jártam végig. Elég volt ez idő az akkori magyar törvény egász kódexének a megismerésére. Mikor a tanévet megnyitó »Veni Sancte« után a kollégium nagytermében összegyűltünk valamennyi magasabb klasszisbeli tanulók, teo­lógusok, jogászok, filozófusok, fizikusok ; a pro­fesszoraink eltávozása után, a legvénebb diák, Munkácsy, felállt a pódiumra és megtette az indítványt: — Urak! Nekünk régi szokás szerint, az iskolaév elején fel kell osztanunk a teendőinket. Sok olyan tudnivaló van a világban, a­mit a katedrából nem tanítanak, de az élet meg­követel. Ilyenek a franczia nyelv, az ének, a zene, a táncz, a vívás, szavalás, a rajzolás. Ezt az elődeink is így tették: a­ki legjobban értett valamihez, azt kiáltották ki mesternek, az tanította ki a többit. Most is ezt a rend­szert kövessük. Egyhangú mormogással lett elfogadva az indítvány. — Tehát legelső a franczia mester? Ki vállalkozik rá? _.Egy szőkeszakállas, szélesvállú legény állt fel, megmondva a nevét: Szalay Sándor. El­fogadtatott. — Énektanítónak proponálom Szente Péter urat, a kántus-prézest. — Helyes! Következik a zenéhez értő ? — Gyenes Bandi! Gyenes Bandi! —hang­zott minden oldalról. Ezt már mindenki ismerte: gordonkajátszó volt, a bátyja meg jeles hegedűs. Molnár Adi a fuvolához értett, készen volt a konzervatórium. — Következik a táncz! — Erre már több vállalkozó volt. Szavazásra került a sor: a többség Hartman Józsit fogadta el. — Áttérünk a vívásra. Egyhangúlag Muraközy Jancsi lett ki­kiáltva, a kollégium atlétája, a­ki jól tudta forgatni a kardot és vivótőrt, a birkózást pedig a la Rappa gyakorolta. A szavalás tanítása nem talált pártolásra. Hisz’ ahhoz minden magyar ért, vagy legalább is ért annyit, mint az a másik, a­ki tanítani akarja. Majd jönnek színészek, tanulunk azoktól. Végre jött a rajzmesterség. Erre nem akadt vállalkozó. Én aztán nagy szégyenlősen előálltam. Új ember voltam itt, senki sem ismert, megnevez­tem magamat, tudok rajzolni annyira, hogy mást is tanuthatok. Megerősítettek. Erre még valahonnan, a hátulsó padból, felemelkedett egy sovány, bajusztalan fiú, Szabó­­ Józsi ezzel az indítványnyal: »Én pedig meg-­­ tanítom az urakat gyümölcsfát ejtani!« Ez is­­ örömmel fogadtatott. Ekkor aztán csak a napokat és órákat kel­lett felosztani, hogy egyik szaktudomány a má­siknak ne elégessen; az egész heti rend meg-­­ állapíttatott, a diktandó mindenki által lekör­­möltetett, az eredeti helybenhagyás végett a professzorátusnak benyújtatott. És így képezték ki magukat és egymást a kecskeméti diákok a francziában, az énekben, zenében (a zenekaruk olyan híres volt, mint egy czigánybanda; még »Beatrice di Tendá«-t is eljátszotta), a tánczban (a­mi akkor nagy mesterség volt: körtáncz, kvadrill, mazurka). A vívásban, tornázásban mindenki vetekedett egy­mással. (Párbajaink nem voltak, hanem azért szabdaltunk a karddal a meztelen testre olyano­kat, hogy manapság jegyzőkönyvet vennének fel róla.) Szavalásunk művészi fokáról tanúskodik a kollégiumi olvasókönyvtár, melynek költségeit mi diákok mű­kedvelőztük össze; a közönség meg volt velünk elégedve, mi is a közönséggel. Hogy a rajziskolámból valami híres mesterek kerültek volna elő, azt nem állítom, de, hogy a tanóráimról soha senki el nem maradt, azt úgy tudom. A­ki későn jött, azt megdögönyöztem. És így két év alatt az egykorú diákság, mint kész arszlán (akkor ez volt az elnevezés) került ki az iskolából, az életrevalóság minden­féle attribútumaival ellátva. És mindez az ifjak szüleinek egy garasába sem került. Kapták ingyen, barátságból, tovább adták ingyen, barátságból. És maguk is jól töltötték az idejüket mellette. Így volt ez ebben az időben, a­mikor még nem volt se politika, se zengeráj. »Jól van jól, — mondja nekem erre az én ifjú diák barátom. — Ti, bátyám, minderre rá­értetek, mert a törvénytudományotok egy tized­­része volt a mostaninak, de mi, a­kiknek tízszer annyit kell most megtanulnunk, nem érünk rá ezekre.« . . . Hát hiszen nem is ti nektek mondtam én ezt el, a­kik nem értek rá, hanem azoknak, a­kik ráérnek. /#/ Lapunk mai száma 3­6 oldal.

Next