Magyar Nemzet, 1902. február (21. évfolyam, 28-51. szám)

1902-02-01 / 28. szám

Budapest, 1902. XXf. évfolyam, 28. szám. Szombat, február * Szerkesztőség és kiadóhivatal: VII, Kerepesi-ut 54. Athenaeum-épiilst. Dr. JÓKAI MÓK és BEKSICS GUSZTÁV ADORJÁN SÁNDOR főszerkesztők. felelős szerkesztő. szám helyben és vidéken & kr. Nemzeti eszme. Budapest, január 31. Felette szimpatikus és okos beszéd ha­tása alatt állott ma a Ház. Pap József szabadelvüpárti uj honatya, román létére, oly lelkes hitvallást tett a magyarság nem­zeti czéljairól, nemzeti államunk teljes ki­ép léséről, a mely pátiját felvillanyozta, az ellenzéki pártok helyeslését kiérdemelte, magának pedig dicsőséget szerzett vele. Példának állítjuk oda Pap Józsefet a nem­zetiségi intelligencziának. Ő közpályán el­töltött egész eddigi életével bebizonyította s vallomást tett róla ma az egész ország szine előtt, hogy a népe iránt érzeti sze- retetét összhangba lehet hozni a magyar nemzet iránt érzeti feltétlen hűségnek ér­zelmeivel. A miket Pap József, mondott, azokat megszivlelésre ajánljuk mindenkinek, a ki nemzetiségi politikával foglalkozik. Egy szász képviselőnek a Ház tegnapi ülésében tett korrigáló nyilatkozata s ma egy ro­mán nemzetiségű képviselőnek az állam- eszméről zengő ódája: e jelenségek a nemzeti eszme ereje mellett bizonyítanak. A hogy a magyar képviselőház e kétféle nyilatkozatot fogadta, abból kitetszik, hogy a nemzet képviselete érzékeny, lndegre- melegre egyaránt reagáló fokmérője az ország közhangulatának s hogy a mint ez a forró atmoszféra kiolvasztja a szivekből a nemzeti érzés szinaranyát, másrészt ve­szedelmesen összeéget minden törekvést, a A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Január 31. — Rendek Nácziné a képviselőházban. Édes Vikim! Finita la commedia! Hazajöttünk, mert Náczikám hangja visszajött, a mint meg­tudta, hogy Széli beteg, ügy elorditá magát, a mint a hazai lapokból az operácziót olvasta, hogy a reggeli kávém kiflije a czigányutczámba tévedt és csak a Náczi alapos hátbaverésének köszönhetem, hogy ijedtemben meg nem fúltam. Egy hajtásra szaladtunk haza, hogy egé­szen nyugodtak lehessünk Meg is nyugodtunk lassankint. Do én látni is akartam a felgyó­gyult miniszterelnököt, nemcsak olvasni róla. Hizelegtem hát az uramnak, hozzon nekem már egy karzati jegyet, hadd nézzem fölülről, a mit ők lenn müveinek. Náczi egyre halogatta, míg végre hozott egy jegyet az idegenek kar­zatára. — Te ál nők, — mondám neki — méri üljek én az idegenék közé, tán röstelled, hogy én a feleséged vagyok? — Az a legjobb hely! Csak aztán csípd ki magadat, mert oda úgy felöltöznek a hölgyek, mint a templomba szokás. No hát én ki is csíptem. Vett a Náczi ne­kem egy czobolyprémes bársonykabátot, ahhoz ugyanilyen szinti kalpagot s azon egy hosszú kócságtoll lengett. Karonfogtam az emberkémet és szépen el­sétáltunk a Muzeum körútra. A képviselők jobbról és balról szállingóz­mely az egységes nemzeti állam fogalmába csak a legtávolabbról is beleütközik. A magyar nemzet ezeréves története azt bizonyítja, hogy 1848 előtt a magyar nemesség lelvette magába idegennyelvü honfitársaink szinét-javát. Exkluzív politi­kát a magyarság sohasem űzött. Megnyi­totta minden fia előlta jogoknak,azanyagi boldogulásnak, a társadalmi emelkedésnek, a politikai hatalomnak, a dicsőségnek sorompóit. Csak egy dolgot kívánt bármely nyelvű és vallásu fiától: a közös haza szenvedélyes szeretetél. A társadalomnak e felszívó és kiegyen­lítő hatása mintha 1848 óta ha nem is szünetelne, de erejében megcsappant volna : nemzetiségi elégületlenségnek, nemzetiségi széthúzásnak, sőt izgatásnak és szervezke­désnek jelenségei tűnnek fel itt is, olt is. Nem mondjuk, hogy e kétségtelenül szo­morú állapot előidézésében nem hibás az újkori magyar társadalom is. De csak kis részben. A nagyobb mulasztás a nem­zetiségi értelmiség azon részét illeti, a mely — hogy ezúttal a románoknál ma­radjunk — a pol tikai passzivitás gyakor­lásával, sót a dákoromán agyrémek kul­tuszával mind mélyebbre ássa a köl­csönös bizalmatlanság árkát magyar és román között. Régóta hirdetjük, hogy a román passzivitásnak semmi értelme nincs. Ha van bárkinek jogos sérelme, adja azt elő nyíltan a magyar országgyűlés színe előtt. A passzivitás a magyar államiság taga­dása. De a ki harmincz évig tagadja tak, ki köszönt a Nácziuak, ki az ujjával fe­nyegette. Egyik oda is súgta neki: — Te kujon, te szerencsés kópé! — Egy még na­gyobb panczáju öreg ur volt, mint a Nác/ikám, de azért olyan pazar, jókedvű és csintalan tekintetű. — Miért neveznek téged kujonnak. szeren­csés kópénak? — kérdém súgva a Náczit. 0 elvörösödve sugá: — Azt hiszik, hogy a kedvesem vagy. — Jaj! — kiáltám és kirántám a karo­mat — hát olyan elvetemült perszóuának te­kintenek engemet ? Tán a kócsagtollam kihívóan áll!? Ab, ez sértés! — Nyugtasd meg magadat, édeskéra, nem I téged akartak sérteni, de én rólam tételezték föl, bogy én nem a feleségemmel jöttem, hanem az »asszonyommal«... — Asszonyoddal? Hát az is lehet? Oh, Náczi, — mondám és majdnem sirva fakad­tam — hát te csaló vagy? Tán van is valami a dologban? Jártál te már itt más asszo­nyokkal ? — No persze ! Hát választókerületem dámáival ! — Az már más, az kötelesség! — fele­lem és újra karjába csipeszkedtem neki büszkén és boldogan. A képviselőház pompás bundájú portása szalutált s engemet a Náczi egy titkos utón veze­tett fel a karzatra, csupa elegáns és jókedvű urak között, kik mind a Náczira mutogattak s egyik félbangon mondá: — A czobolyprémes hölgy! Hahaha! hehehe ! haliam a hátam mögött, mig egy lépcsőn felvezetett a Náczi s egyszerre oly állam nemzeti jellegét, a mely él, ura’ kodik, gyarapodik erőben és hatalomban az olyan nem üz gyakorlati politikát, ha nem a maga tehetetlenségét rejti el a po litikai távolmaradás tetszetős papirfala mögé. A ki, román ember létére, hadat üzen a passzivitásnak s a dákóromán agyréme­ket — mint Pap József tette — határo zottan elitéli, az jó szolgálatot tesz népé­nek, a melyet minden érdeke arra utal hogy boldogulását e haza határain belül keresse, a helyett, hogy a közös lakóház alapfalainak gyengítésére törekedjék. A mit a román túlzók a passzivitás megokolására felhoznak, mindaz tartalmat­lan, üres szóbeszéd. Nem oka, csak ürügye a passzivitás makacs fentartásának. Itt van például a választókerületek beosztása, a mely tényleg javításra szo­rul s a mely — állítólag — a nemzetisé­gek ellen irányul. Holott a dolog ellen­kezőleg áll. Éppen a szinmagyar Alföldnek s más magyarlakta vidékeknek válnék ja­vára a választókerületek uj kikerekitése. Másik ürügy: a választások szabad­sága és tisztasága. Nos, a magyar ország­gyűlés szigorú törvényeket hozott a nem­zeti akarat szabad megnyilatkozásának biztosítására. Mi akadályozta meg tehát a románokat abban, hogy formailag is adják fel a passzivitást, a mit az intelligenczia egyrésze s maga a nép úgy sem tart meg, mert 67 óta a román kerületek mindig éllek a képviselőválasztás jogával. A dákóromán agyrémekkel pedig Tía. a lábaim előtt láttam az egész kerek arénát, vagyis a czirkuszt, hol a képviselők mind a látcsöveiket takaritgatták. — No! Itt hagylak! — mondá az uram, — majd a végén érted jövök! Azt akartam neki mondani, hogy marad­jon velem, de hát már eltűnt egy kis ajtón, a mely a falba van vágva és alig látszik hol zá­ródott el. Legelőbb is körülnéztem. Minden asszony igv tesz, ha látogatóba jár. S én itt látogató­ban voltam először életemben. No, ha feltűnőnek gondolám az énczoboly- prémes kaczabajkámat, ugyan tévedtem, mert itt valódi toilette-ritkaság kirakatban gyönyör­ködhettem. Alig volt két kalap egyforma. Volt itt malomkeréknagyságu és hermelinprémes ka­lap, zsokeformáju süveg darutollal, kék bársony­ból. Piros és rózsaszín tollas csákók és aranyos csipkéjü spanyol baretták. És mind a fejek te­tején, hogy a homlok s a homlokba omló gön­dör fürtök jól látszódjanak. Volt itt annyi szép­ség s majd mind fehér arczczal, rózsaszín po­fával és kárminpiro3 ajakkal. A kabátokat le­tették. Csupa selyemruha, blúz díszlet a höl­gyeken, mint egy teátre paréeban. És mind úgy ültek hódításra készen, mint a loggiákban szoktak. És én azt hittem, az én ezoboly-prémes uj kaczabajkám szép. Dehogy! Úgy eltűntem a sok világos és virágos hölgyek közt, mintha egy disz­kért virágai közé telepednék le a nagy, bársony- bundáju newfoundlandi kutya. Pironkodtam és irigykedtem! Teremtőm! Hát az én'Náczim 1 mindennap ilyen látványban részesül ? Nem Lapunk mai száma IS oldal.

Next

/
Thumbnails
Contents