Magyar Nemzet, 1902. június (21. évfolyam, 130-154. szám)
1902-06-01 / 130. szám
Budapest, 1902. XXI. évfolyam, 130. szám. Vasárnap, junius 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV ADORJÁN SÁNDOR Egész évre 13 frt, félévre 8 frt, negyedévre 3 frt, egy hónapra 1 frt. VII. Kerepeslus 54. Affienaeum-épület, főszerkesztők, felelős szerkesztő. Egyes szám helyben és vidéken 4 kr. Merész vádak. Budapest, május 31. Merész vádak rezegnek a levegőben évek óta Kállay Béni közös pénzügyminiszter bosnyák-herczegovinai kormányzata ellen. Füzetekben, a melyeknek szerzői, pánszláv újságokban, a melyeknek törekvései és érzelmei monarchiánkkal, különösen Magyarországgal szemben, nagyon is ismeretesek, a lakosságot kivándorlásra kényszerítő, gazdaságilag a tönkrejutás örvényébe sodró valóságos rémuralom képe jelenik meg előttünk. A magyar delegáczió mai ülésén ez a rémuralom, ezek a merész vádak nyertek éleshangú ecsetelést. A speciális magyar, különösen gazdasági érdekek nem is jutottak szóhoz, mert ezekről természetesen semmit sem tudnak azok a források, amelyekből a bosnyák-herczegovinai kormányzat ellen intézett támadások anyagukat merítették. Legföljebb az osztrák szellemnek, a Bach-korszak sötét emlékeinek beleszövése kölcsönzött némi helyi színezetet a heves akciónak. És fölidézték a támadók Waren Hastings szellemét, hogy a saját eljárásukat párhuzamba állítsák a lordok háza előtt a XVIII. század végén Hastings ellen folyt nagy politikai perrel. Rosszul tudják azonban a históriát, akik a Kállay Béni kormányzata ellen emelt vádakat párhuzamba akarják állítani azokkal az egészen más természetű visszataszító vádakkal, önzésből és haszonlesésből származó gazságokkal, amelyeknek czimén Burke 1786-ban Waren Hastingsot pörbe fogatta. Kállay Béni egyéni integritását legelkeseredettebb, legvakmerőbb ellenségei sem merik meggyanúsítani. De, ha már megvan a helytelen hasonlat, úgy eszünkbe kell jutnia, hogy a XVIII. századnak ez a nevezetes politikai pere azzal végződött, hogy a lordok háza felmentette Waren Hastingsot, akit méltán tekinthetünk a kelet-indiai angol gyarmatok egyik megalapítójának. Kállay Bénit is felmenti a delegáczió, a nemzet közvéleménye az ellene emelt vádak alól és a história úgy fogja megörökíteni nevét, mint aki Bosnyákország és Herczegovina czivilizálásával maradandó érdemeket szerzett Magyarország és a monarchia körül. Kállay Béni annak a férfiúnak nyugalmával és tiszta önérzetével állott vádlói előtt, mint a ki ismeri nemcsak az ellene emelt vádak jogosulatlanságát, hanem az országot és a népet is, amelynek sorsát a kezében tartja. A mélyreható tudásnak, az államférfias ítéletnek hideg zuhanyával seperte el a vádaskodást, amelylyel alapjaiban próbálták megingatni a beléje vetett bizalmat. A Kelet európai tekintélyű ismerője feltárta a delegáczió előtt a mienktől gyökeresen eltérő keleti gondolkozás misztériumait, amelyekbe olyan nehéz belehatolnia a nyugati embernek. Nem védekezett, nem igyekezett rózsaszínűre festeni semmit, nem mentegette sem magát, sem eljárását. E helyett az államférfi a tárgyilagosság magaslatára emelkedve, egyszerűen, cziczoma nélkül megrajzolta a bosnyák-herczegovinai viszonyok képét. Ez a helyzet. Tessék ítéletet mondani. És aki egészséges, elfogulatlan szemmel nézi ezt a világos, minden részletében tiszta képet, az kénytelen elismerni, hogy az a helyes út, az a helyes mód, amelyet Kállay választott arra, hogy a monarchia sikeresen meg tudjon felelni a berlini kongresszuson reája ruházott nemzetközi megbízásnak. És hogy a siker nem maradt el, arra szellemes felszólalásában helyesen mutatott rá Keglevich István gróf, mondván, hogy jó kormányzásnak kell lennie annak, a mely ellen közel egy negyedszázad múltán sem tudnak fölhozni egyebet, mint olyan semmitmondó, erőszakosan összeszedett és magyarázott kifogásokat, amilyenek a magyar delegáczió mai ülésén hangzottak el. A mivel ma megvádolták a bosnyákherczegovinai kormányzatot, Kállay mindarra kiterjeszkedett, anélkül, hogy a szükséges felvilágosításokon túl fölösleges részletekkel megterhelte volna beszédét. Behatóan foglalkozott a kivándorlással és a muzulmán mozgalommal, ennek indokaival és természetével. Kizárta az egész akciónak pánszlamitikus jellegét, amely annyira megy fanatizmusában, hogy, amikor kifogy minden egyéb érvből, mert kénytelen elismerni, mennyit tett a muzulmánokért a bosnyák-herczegovinai kormányzat, akkor azt mondja, hogy sokkal rosszabb, ha romba dől egy régi mecset, mint ha száz újat építtet a kormány. És a hozzáintézett kérdésre válaszolóig kijelentette a miniszter, hogy a A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Május 31. — Prielle Gomália. A Nemzeti Színház főpróbái alatt, az egészen sötét terem hátterében, a színésznők számára föntartott nagy középpáholy jobb sarkában némelykor egy lélekderítő, édes mosoly támad, mely megvilágítja előbb a páholy árnyas zugát, aztán betölti bájával az egész termet. Ez a mosoly Prielle Cornélia. Körülseregeljük, mi vénebb és ifjabb újságírók, hízelgő beszédeinkkel, édelgő csodálatunkkal, áradozó lelkesedésünkkel. És ő illesztgetve magát, csinoskodva és kedveskedve azzal a csipetnyi precziozitással, mely viselkedésének mindig egyik ingerlő vonása volt, fehér csipkéinek tömkelegéből megajándékoz mindenikünket egy-egy lekötelező szóval, egy-egy szelíd tekintettel, sőt némelykor még egy ravaszul formált, ártatlanságot színlelő, de azért igen élénken érezhető bókkal is. Kell-e mondanom, hogy az ily perczekben boldogok vagyunk? Kell-e bizonygatnom, hogy ilyenkor senki sem gondol közülünk arra, hogy ez a szép asszony, kitől annyi megnyerő kellem, annyi átható melegség árad felénk, a kornak valamely előrehaladottabb óráját megünnepelni is jogos ? De kinek is volt az a szerencsétlen gondolatja, hogy Prielle Cornéliát megjubilálhatja? Ilyesmi csak az irigy pályatársnőknek juthat eszébe. De ki merészelné Cornéliát irigyelni? Ki lehetne elég önhitt, hogy magát még csak gondolatban, még csak reményben is vele egy vonalba emelje? Nem. Akik őt ismerik, azoknak eme furcsa gondolat eszükbe nem jutott. Csak valami tudós történetírónak, valamely szárazlelkű, időmérő könyvmolynak támadhatott az a meglepő ötlete, hogy Prielle Cornélia hetvenhat esztendős. Hát megöregedik a fénysugár? Érzi a halhatatlanok örök derűje az idő haladását? Mi, kiknek lelkében neve hallatára az emlékezés megszűnik, mi, kik a rajongás hevével zárjuk kedves képét szívünkbe, nem számítva időt, órát, térdelünk előtte és teszszük le hálánk és csodálatunk adóját lábaihoz. Persze, persze, ha jól meggondoljuk a dolgot, ha szétnézünk újkori színpadunkon, ha körültekintünk napjaink színművészetében, nem zárkózhatunk el a mindinkább érezhető igazság elől, hogy valami idejét múlta a most dívó színjátékban, sőt egészen ki is veszett belőle. De ami megöregedett, az nem Prielle Cornélia, hanem a finomság, az előkelőség, a megnyerő kellem, melynek ő volt hivatott személyesítője, hódító megtestesülése a magyar színművészetben. Az »új idők«, melyek a harmadik franczia köztársaság megalapításával elkövetkeztek, bizonyos pozitív szellemet hoztak magukkal, mely, minthogy mindenben a valót kereste, érezhető könyörtelenséggel tette túl magát a régi kor kíméletes, tartózkodó gyöngédségein. Mi hasznosat, mi jót is találhatott volna a finomságok honában az oly művészet, mely az élet hű képének visszaadását hirdette működése végső czéljának! Hiszen korunk életében nincs helye az elegancziának, a műveit simaságnak, a nagyúri tartózkodásnak. A hasznossági, a czélszerűségi mozzanat, fölötte áll minden egyéb tekintetnek. Az életért való könyörtelen küzdelem nem állhat meg a nyíló virág előtt, hogy illatát szívja, hanem a gyümölcsöt hajhászsza, melynek édessége gyönyörködtet, de táplál is. Az éhes világ főérzéke az ing. Ennek kielégítéséért viszi nagy küzdelmeit. Mi hasznára volna tehát neki az előkelőség? Abból bizony jól nem lakik senki. A művészet, mely az ily világ hűséges festését tűzte ki czéljául, kénytelen volt lemondani az elegancziákról. Ki ismeri még ezeket? És ha senki sem ismeri őket, ki fog rájuk ismerni a színpadon ? Ibsen és Brieux. Mit jelenthet ezeknek képzeleti világában a kellem ? Midőn az új irodalom kora elérkezett, a mi nagy Cornéliánk is megérezte, hogy az ő lelkének világa álommá szenderül át, történeti emlékké, melyről csak később fog ismét beszélni a régiségek nyomán járó tudomány. Kibontakozott tehát gyors elhatározással epedő hősnőinek brabanti műva, légkönnyűségü mantilláiból; letette marquisnőinek villogó ékszereit; lemondott a szerelmes szavak hízelgő mézéről; és áttért a jóságos, melegszívű, lágyan simogató mamák kevésbé fényes, de annál nehezebb szerepkörére. A mama lehet még gyöngéd, kedves és tele bensőséggel. Az ő szerepkörében tehát még érvényre juthat, ami Prielle Cornélia művészeti képességeiben a legbecsesebb, a legdrágább, a leghódítóbb volt. Hangja andalító zenéjének, tekintete jóságos bájának, lassú mozdulata békéltető varázsának még volt helye a szerető mama életében. Gyorsan, habozás nélkül, mintegy egyetlen Lapunk mai száma 24 oldal.