Magyar Nemzet, 1902. október (21. évfolyam, 233-259. szám)

1902-10-01 / 233. szám

Budapest, 1902. XXI. évfolyam, 233. szám. Szerda, október 1, Szerkesztőség és kiadólalvatal: Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV ADORJÁN SÁNDOR Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyed­évre 6 kor., egy hónapra 2 kor. VII, Kerepesl-ut 54. Athenaeum-épillet. ­főszerkesztők. felelős szerkesztő. Egyes szám helyben és vidéken 8 filL A konstantinápolyi ut. Budapest, szeptember 80. A Balkán, valamikor Haemusz-hegység, ősidők óta nevezetes szerepet játszik Európa történetében. Vízválasztó a Fekete-tenger és a Közép-tenger között. Útjában áll ezek szerint az emberiség annak az ösztönszerü törekvésének, hogy a jeges északról a vi­rányos délre jusson. Az ut északról délre a Balkán felhőkbe nyúló, hófödte ormai között vezet Konstantinápoly felé. Az észak népei már évszázadokkal ezelőtt erre a csodás városra függesztik vágyakozó sze­müket; erre a városra, a mely geográfiai fekvése révén párját ritkító jelentőséggel bir a világ politikai és gazdasági életében. Az ozmán délről jött, a mikor súlyos csa­pással összedöntötte Bizancz korhadt biro­dalmát és föltüzte a keleti építkezésnek örök remekére, a Zsófia-bazilikára a fél­holdat. Az ozmánnak nem állotta útját a Balkán; de azóta minden támadás északról fenyegeti Sztambult és ezzel a fenyegetéssel szemben védelmező örállásként emelkednek a Balkán óriási hegycsúcsai. A múlt század első felében Diebics orosz generális minden különösebb ellen­állás nélkül kelt át a meredek, szinte jár­hatatlan hegyszorosokon, a mikor izga­lomba hozta Európát bevonulásával Dri- nápolyba. Huszonöt évvel ezelőtt azonban, az 1877—78. évi orosz-török háború alkal­mával, egész nagyságában kidomborodott a Balkán jelentősége Konstantinápolyra nézve. Nem itten dőlt el ugyan a hadjárat sorsa. Plevna eleste után kétség nem fo­roghatott fönn az iránt: kié lesz a győzelem véres pálmája. De a Sipka-szoros, mintegy a Balkán-átkelés szimbóluma gyanánt, úgyszólván a hadjárat kezdetétől végéig, kimagasló szerepet játszott. És ha Plevná- nál dőlt is el a háború sorsa, bizonyára a Balkán tövében, Seinovónál pecsételtetett meg. Közel hét hónapon át folyt az ádáz küzdelem ezért a szorosért; a nyár per­zselő tüzében és a tél dermesztő havában egyaránt vakmerő bátorsággal erősza­kolta az orosz és védelmezte a tö­rök az átkelést. Ezer és ezer derék vitéz halt itten hősi halált mindkét oldalon; olyan makacsul, annyi kitartással folyt a harcz, mintha az orosz is, a török is tudo­mására akarta volna hozni a szörnyű bámulattal statisztáló Európának, hogy a Konstantinápolyba vezető ut sorsa dől el. Ennek a titáni viaskodásnak huszon­ötödik évfordulóját üli meg a véres vetés­ből kikelt bolgár fejedelemség. A berlini kongresszus a Balkán déli részét Török­ország birtokában hagyta, sőt fölhatal­mazta a szultánt, hogy a fontosabb szoro­sokat megerősítse és katonasággal meg­rakja. Ámde a szultán soha nem élt ezzel a jogával és azóta, hogy Kelet-Rumélia egyesült Bolgárországgal, csakis fegyverrel érvényesíthetné azt. A Balkán és ezzel az északról Konstantinápolyba vezető ut tizenhat éve egészen a bolgárok kezére jutott. Ezen az utón, a Sipka-szorosban, ágyudörgés és harangzúgás között, ünnepli Bolgárország születésének negyedszázados jubileumát, A felszabadító Oroszország természetesen ott van az ünnepen. Az 1877—78. évi orosz fővezér fia, Nikola- jevics Nikolaj nagyherczeg és számos főtiszt képviselik, a kik közül legtöbben részesei voltak a, emlékezetes küzde­lemnek. Az orosz és a bolgár testvér- nemzetek egyesülésének mondotta az ün­nepet Ferdinánd fejedelem, a mire a nagy­herczeg azt felelte, hogy Oroszország ál­dozatai megtermették gyümölcsüket. A czár képviselőjének ezt a kijelentését sajátságo­sán szimbolizálja az a templom, kolostor és papnevelő-intézet, a melynek beszere­lése az ünnepség egyik legkimagaslóbb mozzanata. Orosz templom, orosz kolostor, orosz szeminárium ez; Oroszországból jöt­tek az orosz papok a nagyherczeggel, hogy beszenteljék és birtokukba vegyék ezeket az épületeket, a melyek a moszkovita szel­lemnek otthona lesznek Bolgárország szivé­ben. A Szent Miklós-hegy tövében, a Sipka- szoi'os domináló pontján állanak a kolos­tor és a szeminárium várszerü falai, mintha emlékeztetni akarnának mindenkit arra, hogy nem hiában folyt itten huszonöt évvel ezelőtt olyan pazarul az orosz vér, mert Oroszország tényleg megvetette a lábát a Konstantinápolyba vivő utón. De hogy a Boszporusz partján ne fűz­zenek túlságosan messzemenő következte­téseket ehhez a nevezetes körülményhez, azért a czár letöröltetett minden politikai A „MAGYAR NEMZET“ TÄRCZÄJA. — Szeptember 30. — Émile Zola. Irta: Keszler József. Sajátságos jelenség. Alig van ember, ki egyszer-másszor valami rosszat, valami gáncsot, valami kemény bírálatot ne mondott volna Zolára; és most, halála hírének perczében, min­den ember meg van döbbenve, mindenkinek el­szorul a szive, mindenki a bánat, a szomorúság, a fájdalom kifejezésével arczában emlegeti a könyörtelen végzetet, mely kioltotta az életkora teljében, egész tehetsége birtokában, hírnevének magaslatán lévő Írónak világát és megfosztotta Francziaországot egyik legelőkelőbb, legigazabb, legfényesebb nagyságától. Ez ellenmondás onnan fakad, hogy Zola valóságos nagy ember volt; azon nagy emberek egyike, kikben korának szelleme megtestesül, vagy legalább határozott és meggyőző kifejezésre jut. Az ily emberek, mikor égnek emelkednek, egyéniségük óriási méretével, sok másnak elhomályosítják láthatárát, elsötétítik világát, sőt egyenesen bevágják útját is. Az ily mód megkárosultak, a meghazudtol­tak, a beárnyékoltak, az eltiprottak, személyes érdeküknek minden mohóságával, életföntartási ösztönük egész lángoló szenvedélyével, sérelmi érzetük véres kegyetlenségével — és tegyük hozzá kifogástalan jóhiszeműséggel, mert az élet, mely önmagát védi, mindig jóhiszemű — irtó könyörtelenséggel szállnak síkra az uj próféta ellen, ki az emberiséget más mennyországba akarja vezényelni, mint az, melyet ők alkottak. A múlt század hetvenes éveinek folyamában és a nyolczvanasak elején Francziaország egész hi- I vatalos kritikája — csupa nagynevű irók — az 5 egész angol és német könyvbirálat ellenséges | érzelemmel, küzdő állásban állt szemben Zolá- j val, ki valamely gépies erővel, határozottsággal f és szívóssággal védelmezte ellenük az ujforma irodalom elveit, czéljait és eszközeit. A médan-i kastély drága műtárgyakkal ékített, feltűnően nagy dolgozó termében, a széles ablakon be­ömlő aranyos verőfényben ült a merész ujitó, barna bársony öltözékébe^ fehér selyem kendő­jével nyakán, íróasztala előtt és irta ernye- detlen szorgossággal, törhetetlen kitartással, tárgy- és szófontoló lassúsággal mintaszerű, nehéz, átgondolt regényeit, (— a második császárság alatt élt egy családnak termé­szeti és társadalmi rajzát —) és számos kíméletlen vitairatait. Innen bocsátotta közre minden évben uj regényét és ennek kíséretében egy-egy elmélet-fejtegető müvét, melyek mind­egyike az év nagy irodalmi eseményét képezte és melyek mindegyikére sértve, fájdalmasan jajdult föl Francziaország és a külföld hírneves, czéhbeli íróinak véghetetlen hada. Nem volt oly gúnyos szó, nem volt oly csufnév, oly bántó gyanúsítás, melyet a világ minden szegletéből rá nem kiáltottak volna a médani eretnekre; csak egyet nem akart elhinni, nem akart meg- vallani senki, hogy az ezerszerüen támadott hős ujitó, reformátor. Pedig az volt, ujitó, reformátor. Ellenfelei állatiasan éles érzékkel kitúrtak az elhalt nemzetek irodalmaiból minden durva­ságot, trágárságot és meztelenséget és úgy állí­tották oda, mint Zola »rendszerének« idejét­múlt, rég elporladt és túlhaladott ősét és minta­képét; kijátszották ellene saját csoportbeli tár­sait, barátait, felekezetbelieit és követőit; elis­mertek, fölmagasztaltak mindent és minden­kit, Petroniust és Huysmans-t, Juvenálist és Daudet-t: csak Zolának nem tudtak megbo- csájtani. Az hibás volt és csúf; förtelmes és tűrhetetlen. Az elrágalmazott, pellengérre állított, ki­átkozott iró ezalatt, igazán olympiai szenvtelen- séggel, azzal a rendíthetetlen nyugalommal, melyet csak a nagy öntudat kölcsönözhet, szer­kesztette, simitgatta, gondozta könyveit és szilárd meggyőződéséből erőt, hatalmat merítve, hom­lokkal ment egyenest egy világ fölforradt dühér nek. Nem hogy megengedte volna magát fölem­líteni: de minden későbbi müve világosabban, határozattabban és kiméletlenebbül tünteté fel azt, a mit aestheticája alapjának fogadott el és az első percztől fogva tervszerűen gyakorolt: az élet bü és igaz képének megfestését. Hogy Zola az életet sötétnek látta, az igaz. Hogy az élet mely körülménye, mely fáj­dalmas eseménye árnyékolta be lelkének látha­tárát oly mélyen, hogy a vigasz egy fénysugara sem volt többé képes belehatolni? erre a kér­désre eddig nincs felelet. Ez Zola életének nagy titka, melyet féltékenyen őrzött, melyről soha­sem beszélt, még benső, meghitt barátainak sem. Tudjuk, b gy gyermekkora nem volt va­lami nagyon derült; de tudjuk azt is, hogy is­Lapunk mai száma 12 oldal.

Next

/
Thumbnails
Contents