Magyar Nemzet, 1902. október (21. évfolyam, 233-259. szám)
1902-10-01 / 233. szám
Budapest, 1902. XXI. évfolyam, 233. szám. Szerda, október 1. Szerkesztőség és kiadóhaivatal: Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV ADORJÁN SÁNDOR Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyedévre 6 kor., egy hónapra 2 kor. VII. Kerepesi-ut 54. Athenaeum-épillet. -főszerkesztők, felelős szerkesztő. Egyes szám helyben és vidéken 8 film A konstantinápolyi út. Budapest, szeptember 80. A Balkán, valamikor Haemusz-hegység, ősidők óta nevezetes szerepet játszik Európa történetében. Vízválasztó a Fekete-tenger és a Közép-tenger között. Útjában áll ezek szerint az emberiség annak az ösztönszerű törekvésének, hogy a jeges északról a virányos délre jusson. Az út északról délre a Balkán felhőkbe nyúló, hófödte ormai között vezet Konstantinápoly felé. Az észak népei már évszázadokkal ezelőtt erre a csodás városra függesztik vágyakozó szemüket, erre a városra, amely geográfiai fekvése révén párját ritkító jelentőséggel bír a világ politikai és gazdasági életében. Az ozmán délről jött, amikor súlyos csapással összedöntötte Bizáncz korhadt birodalmát és föltűzte a keleti építkezésnek örök remekére, a Zsófia-bazilikára a félholdat. Az ozmánnak nem állotta útját a Balkán, de azóta minden támadás északról fenyegeti Sztambult és ezzel a fenyegetéssel szemben védelmező őrállásként emelkednek a Balkán óriási hegycsúcsai. A múlt század első felében Diebics orosz generális minden különösebb ellenállás nélkül kelt át a meredek, szinte járhatatlan hegyszorosokon, amikor izgalomba hozta Európát bevonulásával Drinápolyba. Huszonöt évvel ezelőtt azonban, az 1877—78. évi orosz-török háború alkalmával, egész nagyságában kidomborodott a Balkán jelentősége Konstantinápolyra nézve. Nem itten dőlt el ugyan a hadjárat sorsa. Plevna eleste után kétség nem foroghatott fönn az iránt: kié lesz a győzelem véres pálmája. De a Sipka-szoros, mintegy a Balkán-átkelés szimbóluma gyanánt, úgyszólván a hadjárat kezdetétől végéig, kimagasló szerepet játszott. És ha Plevnánál dőlt is el a háború sorsa, bizonyára a Balkán tövében, Lennovónál pecsételtetett meg. Közel hét hónapon át folyt az ádáz küzdelem ezért a szorosért; a nyár perzselő tüzében és a tél dermesztő havában egyaránt vakmerő bátorsággal erőszakolta az orosz és védelmezte a török az átkelést. Ezer és ezer derék vitéz halt itten hősi halált mindkét oldalon; olyan makacsul, annyi kitartással folyt a harcz, mintha az orosz is, a török is tudomására akarta volna hozni a szörnyű bámulattal statisztáló Európának, hogy a Konstantinápolyba vezető út sorsa dől el. Ennek a titáni viaskodásnak huszonötödik évfordulóját üli meg a véres vetésből kikelt bolgár fejedelemség. A berlini kongresszus a Balkán déli részét Törökország birtokában hagyta, sőt fölhatalmazta a szultánt, hogy a fontosabb szorosokat megerősítse és katonasággal megrakja. Ámde a szultán soha nem élt ezzel a jogával és azóta, hogy Kelet-Rumélia egyesült Bolgárországgal, csakis fegyverrel érvényesíthetné azt. A Balkán és ezzel az északról Konstantinápolyba vezető út tizenhat éve egészen a bolgárok kezére jutott. Ezen az úton, a Sipka-szorosban, ágyudörgés és harangzúgás között, ünnepli Bolgárország születésének negyedszázados jubileumát. A felszabadító Oroszország természetesen ott van az ünnepen. Az 1877—78. évi orosz fővezér fia, Nikolajevics Nikolaj nagyherczeg és számos főtiszt képviselik, akik közül legtöbben részesei voltak az emlékezetes küzdelemnek. Az orosz és a bolgár testvérnemzetek egyesülésének mondotta az ünnepet Ferdinánd fejedelem, amire a nagyherczeg azt felelte, hogy Oroszország áldozatai megtermették gyümölcsüket. A czár képviselőjének ezt a kijelentését sajátságosan szimbolizálja az a templom, kolostor és papnevelő-intézet, amelynek beszerelése az ünnepség egyik legkimagaslóbb mozzanata. Orosz templom, orosz kolostor, orosz szeminárium ez. Oroszországból jöttek az orosz papok a nagyherczeggel, hogy beszenteljék és birtokukba vegyék ezeket az épületeket, amelyek a moszkovita szellemnek otthona lesznek Bolgárország szívében. A Szent Miklós-hegy tövében, a Sipkaszoros domináló pontján állanak a kolostor és a szeminárium várszerű falai, mintha emlékeztetni akarnának mindenkit arra, hogy nem hiában folyt itten huszonöt évvel ezelőtt olyan pazarul az orosz vér, mert Oroszország tényleg megvetette a lábát a Konstantinápolyba vivő utón. De hogy a Boszporusz partján ne fűzzenek túlságosan messzemenő következtetéseket ehhez a nevezetes körülményhez, azért a czár letöröltetett minden politikai A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Szeptember 30. — Émile Zola. Irta: Keszler József. Sajátságos jelenség. Alig van ember, ki egyszer-másszor valami rosszat, valami gáncsot, valami kemény bírálatot ne mondott volna Zolára; és most, halála hírének perczében, minden ember meg van döbbenve, mindenkinek elszorul a szíve, mindenki a bánat, a szomorúság, a fájdalom kifejezésével arczában emlegeti a könyörtelen végzetet, mely kioltotta az életkora teljében, egész tehetsége birtokában, hírnevének magaslatán lévő írónok világát és megfosztotta Francziaországot egyik legelőkelőbb, legigazabb, legfényesebb nagyságától. Ez ellenmondás onnan fakad, hogy Zola valóságos nagy ember volt; azon nagy emberek egyike, kikben korának szelleme megtestesül, vagy legalább határozott és meggyőző kifejezésre jut. Az ily emberek, mikor égnek emelkednek, egyéniségük óriási méretével, sok másnak elhomályosítják láthatárát, elsötétítik világát, sőt egyenesen bevágják útját is. Az ily mód megkárosultak, a meghazudtoltak, a beárnyékoltak, az eltiprottak, személyes érdeküknek minden mohóságával, életfentartási ösztönük egész lángoló szenvedélyével, sérelmi érzetük véres kegyetlenségével — és tegyük hozzá kifogástalan jóhiszeműséggel, mert az élet, mely önmagát védi, mindig jóhiszemű — irtó könyörtelenséggel szállnak síkra az új próféta ellen, ki az emberiséget más mennyországba akarja vezényelni, mint az, melyet ők alkottak. A múlt század hetvenes éveinek folyamában és a nyolczvanasak elején Francziaország egész hi-ivatalos kritikája — csupa nagynevű irók — az egész angol és német könyvbirálat ellenséges érzelemmel, küzdő állásban állt szemben Zoláival, ki valamely gépies erővel, határozottsággal és szívóssággal védelmezte ellenük az újforma irodalom elveit, czéljait és eszközeit. A médan i kastély drága műtárgyakkal ékített, feltűnően nagy dolgozó termében, a széles ablakon beömlő aranyos verőfényben ült a merész nyító, barna bársony öltözékében fehér selyem kendőjével nyakán, íróasztala előtt és itta ernyedetlen szorgossággal, törhetetlen kitartással, tárgy- és szófontoló lassúsággal mintaszerű, nehéz, átgondolt regényeit, (— a második császárság alatt élt egy családnak természeti és társadalmi rajzát —) és számos kíméletlen vitairatait. Innen bocsátotta közre minden évben új regényét és ennek kíséretében egy-egy elmélet-fejtegető művét, melyek mindegyike az év nagy irodalmi eseményét képezte és melyek mindegyikére sértve, fájdalmasan jajdult föl Francziaország és a külföld hírneves, czéhbeli íróinak véghetetlen hada. Nem volt oly gúnyos szó, nem volt oly csúfnév, oly bántó gyanúsítás, melyet a világ minden szegletéből rá nem kiáltottak volna a médani eretnekre, csak egyet nem akart elhinni, nem akart megvallani senki, hogy az ezerszerűen támadott hős ujitó, reformátor. Pedig az volt, ujitó, reformátor. Ellenfelei állatiasan éles érzékkel kitúrtak az elhalt nemzetek irodalmaiból minden durvaságot, trágárságot és meztelenséget és úgy állították oda, mint Zola »rendszerének« idejétmúlt, rég elporladt és túlhaladott ősét és mintaképét; kijátszották ellene saját csoportbeli társait, barátait, felekezetbelieit és követőit; elismertek, fölmagasztaltak mindent és mindenkit, Petroniust és Huysmans-t, Juvenálist és Daudet-t, csak Zolának nem tudtak megbocsájtani. Az hibás volt és csúf, förtelmes és tűrhetetlen. Az elrágalmazott, pellengérre állított, kiátkozott író ezalatt, igazán olympiai szenvtelenséggel, azzal a rendíthetetlen nyugalommal, melyet csak a nagy öntudat kölcsönözhet, szerkesztette, simítgatta, gondozta könyveit és szilárd meggyőződéséből erőt, hatalmat merítve, homlokkal ment egyenest egy világ fölforradt dühérnek. Nem hogy megengedte volna magát fölemlíteni, de minden későbbi műve világosabban, határozottabban és kiméletlenebbül tünteté fel azt, amit aestheticája alapjának fogadott el és az első percztől fogva tervszerűen gyakorolt: az élet hű és igaz képének megfestését. Hogy Zola az életet sötétnek látta, az igaz. Hogy az élet mely körülménye, mely fájdalmas eseménye árnyékolta be lelkének láthatárát oly mélyen, hogy a vigasz egy fénysugara sem volt többé képes belehatolni? erre a kérdésre eddig nincs felelet. Ez Zola életének nagy titka, melyet féltékenyen őrzött, melyről sohasem beszélt, még benső, meghitt barátainak sem. Tudjuk, hgy gyermekkora nem volt valami nagyon derült, de tudjuk azt is, hogy is- Lapunk mai száma 12 oldal.