Magyar Nemzet, 1902. december (21. évfolyam, 286-310. szám)

1902-12-02 / 286. szám

Budapest, 1902. XXI. évfolyam, 286. szám. Kedd, deczember 2. Szerkesztőség és fündó hivatal. VH, Kerepesi-tft 54. Ath­enaeum-épület. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV főszerkesztők. ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyed­évre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben, és vidéken S fill. A közbátorság.­­ Budapest, deczember 1. Az idén korábban szakadt ránk a tél, mint más esztendőben. November végén már fehér hótakaró födte el Magyarország zónáját is, mely pedig szép és hasznos téli ékességét csak deczember második felében szokta magára venni. A Kárpátok hosszú évén már előbb is leesett a hó. A folyók zajlása is megindult már. Még a széles Duna tükrén is megjelentek a jégdarabok, a Tisza pedig dereka táján be is állott. Minden arra vall, hogy a tavalyi lagyma­tag tél után az idén szép, rendes, ha nem szigorú telünk lesz. A jövendőre való nézve ez jó tél. Túl­­nyomólag gabonatermelő ország lévén a mienk, a gazdák s velük együtt mindenki szívesen látja a fehér hótakarót az őszi vetéseken. Egészség dolgában is jobb a rendes, hideg tél, mint az olvadós, ködös és sáros. Mulatság dolgában is jobb. De nem jobb a szegény nép táplálkozási és lakási viszonyai tekintetében. Hosszan ki­tartó nagy hideg nagy nyomort jelent ott, a­hol a téli készlet kevés és a munka nagyrészt szünetel. Fájdalom, nekünk ipar híján sok, igen sok szegény emberünk van, a­ki ilyenkor kereset nélkül marad. Megszám­lálhatatlan sok a nélkülöző család a főváros­ban is, a vidéken is. A szegénységet itt a kereset megcsökkenése, a falvakban pedig valamelyest a nép indolencziája is fokozza. Télire elegendő készletet fölhalmozni a mi népünk nem igen szokott, éppen úgy nem, mint a­hogyan a jobbmódú osztály, kivált a kisebb földbirtokosság, sem tanulta még meg azt, hogy véletlen csapások ellen tar­taléktőkét gyűjtsön, a­mivel a nehéz időket eladósodás nélkül kibírja. Azonfelül az idén a termés aránytalansága is a szegé­nyebb népet sújtotta. Gabonaneműekben jó termés volt, de kukoricza és burgonya ke­vés termett. Más szóval, az idei termés a nagyobb birtokosoknak kedvezett, de súj­totta a legszegényebbeket. A közgazdasági pangás pedig általában is nyomja azokat, a­kik két kezük munkája után élnek. És a­kiknek a száma még mindig aránytalanul nagy. A korai és szép tél tehát a jelenre nézve azt is jelenti, hogy a beálló szegény­ség és ínség a kriminalitást megnöveli, a vagyoni bűntettek melegágya a szegénység, a rossz táplálkozás, a fülledt szoba, az éhező család és a dologtalanság. A fővárosi bűnkrónika már­is a lopások és betörések emelkedését mutatja. Egyáltalán Budapest­nek világvárosi jellege már­is szépen ki van fejezve a­ zsebtolvajok és betörők ál­landó és szépen szaporodó számában. Ezek professzionálus bűntettesek. Örökös vissza­esők, a­kik számára innen-onnan nekünk is ki kell találnunk valamely exiliumot, fegyencztelepet, a­hova a hivatásszerű delinquenseket elhelyezhessük. A fővárosnak ezenkívül más csapása is van. És ez már sajátszerűség. Budapest attraktív ereje a hajótörött gazdasági exisz­tenc­iák és a büntetett egyének igen nagy számát gyűjtötte össze. Ezek jórésze a fő­város perifériáin helyezkedett el, a­hol ol­csóbb a lakás és az élet, azonfelül pedig gyári munka is akad. Újpest is ennek kö­szönhette előbbi rossz hírét, bár sokat ja­vult, a­mint idővel javulni fognak általá­ban az úgynevezett kültelki állapotok. De ma egy-egy külvárosi nagyobb bűntett tárgyalásakor szinte megdöbbenve tapasz­taljuk a főváros külső szélein uralkodó el­­züllött népességi állapotokat s a közvetlen szomszédos környék közbiztonsági állapo­tainak gyönge voltát. Mindenki óhajtja és akarja, hogy ezeket a »külső állapotokat« a gazdasági fejlődés, kivált pedig az ipar föllendülése megjavítsa; de most az bizo­nyos, hogy a tömeges kriminalitás óriási öv gyanánt keríti be ezt a mi fényes, de nem igen jómódú fővárosunkat. Ilyenkor tehát a védekezés érdeke nyomul előtérbe. A fővárosi rendőrségről el kell ismerni, hogy­ mérsékelt, sőt szűk eszközeivel már nagyon sokat tett, kivált Újpest és Rákospalota felé, a­hova hatás­körét kiterjesztették. Lappang, de még kivihetetlen az a gondolat, hogy a többi környékbeli községeket is bevonják ebbe a c­entrális hálóba. De addig még néhány tél elmúlik. Jeles dolog azonban és dicsé­retet érdemlő, hogy az állami kormányzat szeme is észrevette ezt a hézagot. A belügy­minisztériumban dr. Sélley Sándor minisz­teri tanácsos a csendőrségi parancsnokság helyes megfigyelései alapján és közre­ A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Deczember 1. — Rendek Nácziné Budapesten. Kedves Vikim! Beteg vagyok, minden orvosság hiába! Nem érdekel engem , parlament, Nessi dolga sem, a­ki végre is, tegyen úgy, mint Pista öcsém, mondjon le a tiszti rangjáról, ha czibil, s akkor nem lesz ugyan mibe feszítenie lakodal­makkor, a szép uniformisban, — de marad polgár, szabad ember és fütyülheti a Kossuth-nótát a bástyán is! A beteg ember önző, nem érdekli más, csak a saját jóléte. Fájdalom, én nem tudok aludni. Oh! ne gondold, hogy a Náczim az oka. Nem, az én drága jó uram nem alkalmatlan­kodnék most sem a fogfájásával, sem a jóizű horkolásával, hanem inkább jól esnék, ha ne­­s­zelne éjszaka, mert az én nem alvásom oka a félelem, látomány. Nem a Tóni néni kísért. A szívtelen örök­­ségkobzó ott nyugszik elfeledve, mint a­hogy nem gondolok az odvas fogra, a melyet ki­­huzatánk. De az én kedves szobalányom, a Marka! .Táj, ez a Marka az oka, hogy nem birok el­aludni s ha el is szenderedem, éjfélre föl­riadok. Em­lékszel-e rá, midőn megfogadtam, most négy éve múlt. A főispánnál szolgált, mint az édes­anyja, m­íg onnét egyszer éjjel hazaszökött. Olyan intelligens, lóforma ábrázata volt, olyan hű, barna szemekkel! Emlékszel-e, hogy rágta nyakon a Pista öcsémet, mikor az előszobában megcsipdeste, no meg az öreg méltóságos tanácsos urat, a Náczi sakkbarátját, a­ki orleansi szűznek nevezte. Micsoda jellem volt ez a lány. A jó és rossz vegyüléke, mint a kapuczinerben a tej a kávéval egyformán keveredik. És milyen büszkén járt, ha leküldtem a Sátán kutyával sétálni és hogyan nevetett, ha a szakácsné kutyagubernántnak nevezte! Csupa kedély és melegség! Csupa dacz és gorombaság, ha sértették. Náczi privátdiener­­nek hívta, mert a szobatakarítástól a kutya­mosásig mindent elvégzett. Én dadának hívtam, mert Náczit ő vet­­kőztette, ő öltöztette fel, daczára az ostoba legényének. És ha valami fontos küldeni valónk volt a minisztériumba, Marka elvégezte. Oh! már úgy ismerte a járást, ha levelet írtunk, csak azt kérdezte: — no, hová megyek, a hold-utczai vallásba, vagy a nádor-utczai állattenyésztésbe? És ekkor csak fölkapta az őszi kabátját, a­melyet »október«-nek hívott, vagy a télit, a­melyiknek neve »deczember« volt. Elvégezte az a választók kérvényeit, ha én nem értem rá, úgy hogy a minisztériumbéli urak csak a Ben­­dekné segédjének hívtak. Kissé fölvágták a nyelvét, mert az bizo­nyos, ha a Náczim megszidta, úgy boszut állt, mint mikor az uram szemüvegét elfeledte el­hozni, s ezért majdnem pofon vágta a hazai gondoktól ingerült Náczi. Marka az októberé­ben elrohant a Sátán kutyával és e szavakkal állított be a szemüvegeshez: — Hallja az úr, a méltóságos úr úgy po­fon veri magát, ha nem kész a szemüveg, hogy leesik a parókája! Marka röhögve beszélte el, hogy meghara­­­gudott az optikus az üzenetre s mint csúszott le a homlokára a parókája. Náczi jól lepirongatta, hogy miért hazudott a pápaszem-reperatornak. — Hát csak nem engem akart pofon verni az óbuláért? Nem én csinálom! — felelte ne­vetve. Három évig kedélyes, ha leányunk volt, ezer csínyen törve a fejét és felvidítván a házat hangos kac­agásával. Oh, nem eresztett az be hozzám délelőtt Tyukodynén kívül senkit. Úgy hazudott, mint egy diplomácziai attaché. Ha csengettek, félre­lökte a bamba inast és ő nyitott ajtót, megnézte az érkezőket jól, aztán elutasítá: — Nincs itthon senki! Elutaztak! — fe­lelte a czifra, de alázatos arczú nőknek. Hiába kapac­itálták, hogy ők választó­kerü­leti kérvényezők — a­mint Marka a nagy bo­­rítékú irományokat megpillantá, — kegyetlenül elkergetett mindenkit. Ha véletlenül kiléptem ilyen pillanatban, reám kiabált: — Ugy­e, szakácsné, a méltósága el­utazott ? — Hová? — kérdezték a kérvényezők. — Abbáziába! — Jaj, Istenem! Merre van az ? Lapunk mai száma 16 oldal.

Next