Magyar Nemzet, 1903. április (22. évfolyam, 79-103. szám)
1903-04-01 / 79. szám
Budapest, 1903 Szerda, április 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VI., Kerepesi-út 54. Athenaeum-épület Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS JUSZTÁV ADORJÁN SÁNDOR főszerkesztők, felelős szerkesztő. Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyedévre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 ült. A készfizetések fölvétele: Budapest, márczius 31. Eljutottunk immár a valutarendezés betetőzéséhez. Hosszú időkre emlékezetes lesz a mai nap, amelyen a kormány benyújtotta a készfizetések fölvételéről szóló törvényjavaslatot. A magyar nemzetgazdaságnak, egész pénzügyi és gazdasági politikánknak új éráját jelenti ez a törvényjavaslat. Nem ok nélkül kapcsolta bele Széll Kálmán miniszterelnök ezt az intézkedést a kiegyezés művébe. Ha valakinek, Széll Kálmánnak, az ország egyik legelső pénzügyi kapacitásának volt alkalma évtizedeken át szerzett tapasztalatai révén a valutarendezés nagy jelentőségét megismerni. S ezek a tapasztalatok érvényesültek a mostani kiegyezési tárgyalásoknál, amelyeknek egyik sarkalatos pontja volt a valutareform végleges betetőzése, a készfizetések fölvétele. Ami után oly régóta vágyakoztunk, aminek útját egy évtizeden át áldozatokkal és fáradhatatlan buzgalommal egyengettük, Széll Kálmán kormánya alatt végre megvalósul. Bátor és elszánt kézzel ragadta meg Széll Kálmán a kiegyezési tárgyalások nyújtotta alkalmat, hogy véget vessen minden további halogatásnak, hogy elejét vegye minden késleltető akadálynak s czéltudatos, határozott politikájának egyik nagy diadala, hogy a magyar és az osztrák parlamentek elé került az a törvényjavaslat, amelylyel az arányban készfizető országok sorába lépünk. Széll Kálmán tehát ezt az ígéretet is híven és pontosan beváltotta. Az a törvényjavaslat, amelyet Lukács László pénzügyminiszter, maga is kiváló tényezője és alkotótársa a nagy reformnak, ma a Ház asztalára letett, oly felhatalmazást ad a kormánynak, hogy az, igen rövid határidőn belül, az osztrák kormánynyal egyetértőleg elrendelheti a készfizetések fölvételét. S meg van minden kautéla, minden garancia arra nézve, hogy a valutareform végbefejezése most már halasztást sem szenvedhet. Megegyezés van a két kormány közt, hogy azt a napot, amelyen a törvény határozatai érvénybe lépnek, rendeleti úton állapíthassa meg. De arra nézve is egyezményi megállapodás van a két kormány közt, hogy az operáció tényleges keresztülvitelét csak vis maior esetén és olyan rendkívüli események halaszthatják el, azok is természetesen csak addig, ameddig az állapot tart — amelyek között fontos, nagy pénzügyi műveletet az adott időben sikeresen keresztülvinni minden kétséget kizárólag és nyilvánvalón lehetetlen. Megvan tehát minden elképzelhető garancia, hogy késlekedés nélkül, elvitazhatlanul megtörténjék a készfizetések megkezdésének elrendelése, annál is inkább, mert az iránt is megegyezés van a két kormány közt, hogy az összes előkészítő intézkedések haladék nélkül megteendők. A ma benyújtott törvényjavaslattal tehát úgy tekintendő az ügy, mint a mely teljesen és véglegesen tisztázva van a két kormány közt s a melynek csak tényleg mielőbbi életbeléptetéséről van. Azt, amit az 1899. évi XXX. törvényczikk kissé tágan hagyott fenn, Széll Kálmán ama törvényes rendelkezésnél világosabb, preczizebb, kétséget kizáró megnyilatkozással pótolta. Tisztázta és egyetértőleg az osztrák kormánynyal, megállapította, mi értendő ez alatt, hogy a két kormánynak »ezen ügyben törvényhozási határozatot kell kieszközölni«. Széll Kálmán ragaszkodott ahhoz, hogy immár meglévén a pénzügyi előfeltétele a készfizetések felvételének, annak keresztülvitele most már elodázhatlan, becsületbeli kérdéssé vált reánk nézve. A gyakorlati megoldás e végleges stádiumát jelenti a mai törvény. S ha a kiegyezés nagy művét ennek a nagy horderejű eseménynek világításában nézzük szembeszökő, hogy az előző kiegyezésire mérlegét mily jelentékenyen javunkra billenti ez az intézkedés. Egész komplexumát tekintve a kiegyezésnek s az azzal kapcsolatos kérdéseknek, a készfizetések felvételére vonatkozó megállapodás oly kétségbevonatlan vívmánya Magyarországnak, oly mélyreható kielégítése és teljesítése a mai gyár érdeknek, hogy joggal nevezhető a A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Márczius 31, Máday. A Nemzeti Színház és vele együtt az egész magyar közönség holnap este ritka jubileumot ül. Holnap lesz ugyanis negyven esztendeje, hogy Náday Péren ez a Nemzeti Színház tagja lett és azóta mindig tagja is maradt, folyton emelkedvén a valódi hivatással választott és igazi lelkesedéssel betöltött pályán. És kivételes boldogság a Narayé; megérni ezt a jubileumot eleven kedélyyel, kitűnő testi-lelki szervezettel, jó erőben, egézségben, ünnepeltetve attól a közönségtől, mely nek oly réges-rég kedvencze. Náday Bapesten 1843-ban született, itten tanult és *s atyja, Navratyll kúriai levéltárnok a fogpályára szánta. Ez irányban inise s a tehetséges fiú nem is ityja előtt, hogy az ő lelkében n vak égnek s a gimnázium beéhajtásához képest beiratkozott dalt meg ne merte elárult egészen más végeztével az a jogi egyetem kedvelésképp tiltva. A fiai károm, hogy áldozatot, hatalmat ezében. S mi került kelte Tóth Kálin reményét. Ezzel í rel el volt már György ház a fó pálya igazgatósági palotájának helyén akkor élte virágkorát s műkedvelők is többször tartottak benne előadásokat. 1862 deczember 2-án szintén műkedvelők adták elő a Don Juan operát és a fiatal jogász, a kinek szép sugár termetén, kifejezéssel teljes csinos arcán kívül volt egy kis énekhangja is, ebben lépett föl, mint Leporello. A szép színpadi megjelenésű, mozgékony ifjú mindenkinek feltűnt, a közönség nagyon rokonszenvesen fogadta. A fiatal jogász komoly gondolkozású atyja nem nézte jó szemmel a dolgot, félvén, hogy Thália elvonja fiát Themis szolgálatától. A megújult siker, a közönség tetszése, a közreműködők biztatása, különösen pedig Molnár, az igazgató rábeszélése megaczélozta a fiatalember elhatározását, hogy a színművészeinek szentelje kétségtelen tehetségét s az apai tekintély végre engedett a fiú ostromának. A fiatal Navratyll tagja lett Molnár budai társaságának. Ennél akkor az operette volt a leginkább felkapott, talán az egyedül domináló műfaj s az új tagnak az Offenbach-féle operettek kisebb fajta szerepeiben kellett szerencsét próbálnia. Meg is állta a próbát becsülettel s például a Dunanan és fia czimü operette száznégy előadásának mindenikében fellépett. De még elég korán belátta, hogy csekély terjedelmű hangja akadály lesz előrehaladásában s mivel benső ösztöne is inkább a nagyobb művészet felé vonzotta, elhatározta, hogy a drámai szakmára lép. Ezzel az elhatározással egyidejűleg fogant meg benne a gondolat, hogy a Nemzeti Színházhoz jusson, ahol aztán megnyílnék előtte a művészi ambícziójának megfelelő pálya. Nem is habozott soká, hanem megjelent Csepreghinél, a Nemzeti Színház titkáránál, aki bemutatá Radnótsáy akkori intendánsnak. A színpadra termett fiatalember megjelenése az intendánsra is megtette hatását, aki azonnal fölvette a Nemzeti Színház tagjai közé, minden fizetés nélkül. Csupán öltözetre kapott valami foglalót s 1863 deczember 12-től kilencz hónapig játszott, mint fizetéstelen segédszínész kisebb szerepekben, buzgón, szorgalmasan, csaknem minden drámai estén megjelenvén a színpadon. Olyan szerepköre, melyben tehetségét beigazolhatta volna, természetesen ez idő alatt még nem nyílt. De kitűnő iskola volt reá nézve. Tanulmányozhatta a nagy művészeket, kiket mintákul választott, különösen Szerdahelyit, akit megközelítenie volt legnagyobb vágya. Tanulta is a szerepeket, hogy, ha valamely véletlenség a már kész művészeket akadályozni találná a föllépésben, azonnal helyt állhasson. A hivatását komolyan vevő, előre törekvő ifjút Radnótság is megkedvelte. Pártfogoltját erőnek erejével a tragikai hősszerelmes szerepkörére szerette volna fölnevelni s a fiatal színésznek, ki jobban ismerte önmagát és tehetségét, igen nehéz helyzete volt, oly módon báritani el magától a nem neki való szakmát, hogy elöljárója neheztelését ki ne birja vele. Utóvégre is, midőn művészi dolgokban már némi tájékozást szerzett s szükségét érzé szélesebb tapasztalatok gyűjtésének is, tanulmányútra indult először Németországba, honnan visszatérve, máris észrevehető volt művészetén a haladás, úgy, hogy Karótíáy a következő évben már maga vitte magával hosszabb külföldi tanulmányútra. Ettől kezdve minden évben arra használta föl szabadságidejének egy részét, hogy megismerkedjék a külföld leget ápolásától, habár csak ranta joghallgatók nincsenek ekoratyllnak is hamar nyílt alvágyának meghozza az első ófüreden lépett föl »A tollagjátéknak egy kinebb szerel is tapsot és lelkesedést siönösen a mikor elszavalta Előre!« czimü hazafias kölüllépéssel és az aratott siker- Koczka sorsa fölött. A Moligazgatott budai népszinmellett, az éjszakkeleti vas- Lapimk mai ss&aaa IS oldal,