Magyar Nemzet, 1903. május (22. évfolyam, 104-129. szám)

1903-05-01 / 104. szám

Budapest, 1903. XXil. évfolyam, 104. szám. Péntek, május 1. Szerkesztőség és Uiad.ó hivatal: VII, Kerepesl-ut 54. Athenaeum-épillet. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV főszerkesztők. ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Kgész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyed­évre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 üli. Enuncziácziók. Bndapest, április 30. Az obstruáló ellenzék belekényszeri- tette az ex-lexbe az országot. De a felelős­séget ez indokolatlan s igy szörnyűségesen könnyelmű eljárásért a kormány és a több­ség nyakába akarta akasztani. Csakhogy a szabadelvüpárt vezére a közjogi felelőssé­get teljes mértékben és osztatlanul magára vállalva, a politikai felelősséget azért, a mi történt, az obstrukczió terhére állapította meg. Beszéde — Kossuth Ferencz beszé­dére válaszolván — klasszikus tömörséggel foglalta össze a három hónap óta tartó harcz történetét. Annak jelentette ki a kisebbség fellépését, a mi: parlamenti zendülésnek a többség akarata ellen. Oly többség akarata ellen, a mely tiszta és sza­bad választások alapján és az ország ja­vára szóló programm alapján jött létre. Oly többség akarata ellen, a mely a haderőt a magyar nemzet érdekében és a magyar terület védelmére óhajtja fej­leszteni. Azon többség ellen, a melynek vezére, a miniszterelnök, a legkevésbé szol­gált rá arra, hogy kormányzatának törvény és jogtisztelő korszakában a parlamenti zendülés torlaszai emelkedjenek fel, meg­akasztva a törvényhozás minden hasznos munkáját, megbénítva üdvös tevékenységét és felidézve a törvényesen megszavazott költségvetés nélkül való kormányzás min­den veszedelmét. A holnapi nappal bizony az ország parlamenti élete veszedelmes és kiszámít­hatatlan lejtőre jut. Felteszszük a kisebb­ség hazafiságáról, hogy ö maga is átérezte ma teljes nagyságában a helyzet komoly voltát. Átérezte, hogy mikor belehajtja az országot a rettegett ex-lex állapotába, mi­kor átlépi a Rubikont, a mely előtt min­den alkotmányosan gondolkozó minoritás­nak megrettenve kellene megállani: súlyos felelősséget vállal magára Isten és embe­rek előtt. Annál súlyosabbat, mert játszva, szinte könnyed tánczlépésekkel siklott le az igazi alkotmányosság talajáról és mert semmi komoly oka e frivol elhatározásra nem volt. Még az az egy mentsége sincs, hogy a katonai javaslatok miatt obstruálta meg az imdemnitást, mert a katonai javas­latok ellen való agyonbeszélési taktikát a nélkül is sikeresen folytathatta volna. Lehet, hogy az ex-lex állapot előidézésé­vel a kisebbség kényszerhelyzetet kivánt a kormányra nézve teremteni. Az is lehet, hogy a szabadelvüpárt összetartozását és egységét vélte e nagy ütőkártya kijátszásá­val megbolygatni. A miniszterelnök hétfői beszéde után azonban egy pillanatig sem lehettek kétségben az iránt, hogy Széli Kálmán az országot és az alkotmányos élet azon alapelvét, hogy a nemzeti akaratot az alkotmányos többség és egyedül csak az képviseli: cserben nem hagyja, a kisebbség diktatúráját el nem tűri és távozásával nem szentesíti. Az események bebizonyí­tották azt is, hogy a szabadelvüpárt bom­lására számítani haszontalan és hiú dolog. Ha lett is volna tagjainak véleményében és érzésében valaha eltérés, e komoly őrük­ben egy szívvel, egy lélekkel áll Széli Kál­mán háta mögött. Kossuth Ferencz ma az ülés végén, tehát a tizenkettedik órában, kísérletet tett a felelősség áthárítására. De e kísérlet csak kínos vergődés volt. Nincs az or­szágban épeszű ember, a kivel el lehetne hitetni, hogy a vonat kisiklásáért s az eb­ből eredő roppant károkért a gépész felelős, a kit a kötelesség és becsület ve­szedelmessé válható helyéhez kötnek, s nem a merénylőt, a ki felszedte a parlamenti élet sínéit és köveket rakott a robogó vonat elé. Igazán naivitás az, mikor a kisebbség a többséget és a kormányt vádolja makacs­sággal, erőszakkal s az Isten tudja még mivel. Holott a kisebbség erőszaka a több­ség jogainak élvezetébe akar lépni és reá akarja kényszeríteni a kormányra s a nem­zeti akarat kifejezőjére, a többségre, a maga színeit, programmját, akaratát. Széli Kálmán sohase volt méltóságo- sabb és mint államférfi nagyobb, mint mikor szinte históriai felelőssége tudatában újólag kijelentette, hogy helyén marad. A nemzet meg fogja érteni az ő nemes és alkotmányos elhatározását. Meg fogja ér­teni, hogy egész élete, minden gondolata és cselekedete, szivének minden dobbanása A „MAGYAR NEMZET“ TÄRCZÄJA. — Április 30. — Pillék a zivatarban. Eenesseyné szomorúan hajtotta le szép hal­vány fejét. Hallgatta a kipirult ifjú lázas be­szédét, a mely, mint messziről csengő muzsika­szó : el-elakadva, elmosódva, édes hullámzással szállt feléje. Homlokán a mártír lelkek glóriája; vonásain nemes eltökéltség, mely olykor, ha futólag összevonta a szemöldökét, küzdelemre kész férfiasságot kölcsönzött arczának. A be­szédből felváltva gyönyör, üdv és kárhozat csen­gett a fülébe. — Mari! Kegyed nem ilyen sorsot érde­melt. Lelánczolva egy öreg, beteg, morózus emberhez, a ki nem látja, nem érzi, hogy minő iszonyúan vét a természet rendelése ellen, a mikor a kegyed ifjú szépségét romokon tengődő virággá változtatja: rettenetés sors ez kegyednek! Épp a kis parkon haladtak keresztül. Ke- nesseynének beteg anyjához kellett sietnie s hogy hamarább odaérjen, a parkon át vette út­ját. Itt találkozott az ifjúval. A délután ha­talmas zápor szakadt. A távoli égen jobbra- balra kergetőztek a fekete felhők; de keleten már vidáman ragyogott a napfény, mely játszi csillogással tört meg a lombokon s a fű­szálakon rezgő esőcseppekben. A bokrok kö­zül finom meleg pára szállt fel nesztelen rö- püléssel vitte magával az ezernyi ezer virág lelkét, a melyből üde, mámort, sóvárgást árasztó lett a lombok alja. Ezt az illatot (meg | az asszony édes, meleg lehelletét) szívta magába | Balogh Imre; epekedő mámorral azért nézett a halovány asszonyra, a ki e pillanatban elfeledte beteg édesanyját s kísérőjével letért a főutról a nagy rondellát szegő útra, a melyet kétol­dalt sürü bokrok árnyékoltak. Errefelé sokkal hosszabb volt az ut. Néma édes tanutlanság- ban haladtak, tovább. — Jóakaróm, megmentőm volt! —mondta az asszony szelíden s mint a mikor sűrű felle­gek közül egyszerre kivillan a sugáros ég, olyan volt az ifjúra eső tekintete: meleg, ragyogó édes — a forró nap perzselése nélkül. A nap a fellegek, között bujdosott valahol. — Szegény árva volt, tudom. Hiszen jó­formán együtt növekedtünk fel. Ha nem párt­fogolja, még az iskoláit sem tudta volna el­végezni. Figyelme a legapróbb dolgokra is ki­terjedt ; talán cziczomázta is, hogy a finnyás lánykák ne vethessék szemére a szegénységét. Kegyedet végtelen nagy hálára kötelezte, édes anyjával . . . En azonban azt mondom, hogy alávaló lelkű gonosz ember. — Ne beszéljen igy a férjemről! — kérte az asszony halk könyörgéssel s meleg ragyogásu szemében, a hogy rávetette az ifjúra, nem vád: végtelen nagy lemondás sugárzott... Kis ázott szárnyú pille vergődött az útra hajló bokorágon s mintha Kenesseyné is ilyen repülni nem tudó pillangó lett volna. — Kijátszotta a természet örök törvényeit... Bocsánat, tovább kell mondanom! Megcsalta az egész világot, főleg kegyedet, a kit idegen létére azért dédelgetett, hogy öregsége napjaiban a világ legédesebb szive csüngjön rajta aggódó szeretettel. Gyalázatos számítás volt ez, Mari! A bokrok közül arasznyi vaderecske foly- dogált az utón, összegyűlve a zápor vizéből. De bizony nem ez állította meg Kenesseynét, ha­nem az ifjú ajkáról elhangzó indulatos beszéd. Balogh Imre sohasem tudta, hogy ilyen lobogó hajnalpir is legyen a földön, a milyen az asszony arczárói sugárzott feléje. — Ne beszéljen igy a férjemről! . . . Nem engedem! —• mondotta újra, de most már csat­tanó szóval, a mely után megdöbbentő némaság keletkezett a csalitok között. Az asszony szeme erős, férfias dacztól sugárzott. így védekezett saját maga, boldogító, kárhozattal fenyegető érzelmei ellen, a melyek mindannyiszor meg­rohanták, a hányszor csak találkozott Balogh Imrével, a gyermekkori ideállal. — Komolyan kívánja,, hogy ne beszéljek az uráról ilyen hangon? Észrevette-e, hogy e tilalom a paradicsomból kitiltó szózat nekem? — kérdezte Balogh Imre s átlépve az erecskét, szembeállt Kenesseynóvel, — Mari! Mari! — csendült fel egy ke­serű, zsörtölődő hang a szép asszony szivében: az ura nem régen hallott hangja. A vén Ke- nesseyt is látta: ott hánykolódott az ágyon, szárazra aszott karját türelmetlenül dobta jobbra-balra s beesett, színtelen arczában csikorog­tak a fogai. 0 maga éppen akkor ment be, hogy or­vosságot adjon. — Hol maradsz olyan sokáig? — támadt reá. — Az ember meghalhat tőled, arra sem érsz rá, hogy enyhítsd egy kissé a fájdalmát. Persze, a huszártisztek! . . . Ezek defiliroztak végig az ablak előtt, ugy-e? Hal­lottam, hogy csörgött a kardjuk . . . Gonosz szivü vagy, Mari! — A konyhában szorgoskodtam. A cselé­Lapunk mai ssima 20 oldal

Next

/
Thumbnails
Contents