Magyar Nemzet, 1903. május (22. évfolyam, 104-129. szám)

1903-05-01 / 104. szám

2 MAGYAR NEMZET. 1903. május 3. a közügyé és hazájáé lévén, szilaj, min­dent felforgató árvizek törnének be az ob­­strukczió által átszakitott gátakon, ha Széll Kálmán odahagyná őrtálló helyét. Soha, a kisebbség kedvéért és akaratából. A korona és a nemzet egyesült bizalma tartja őt helyén. Hogy az obstrukczió mai napja még emlékezetesebbé váljék: egy inkább tré­fás és pajzán, mint e komoly órákhoz illő kisebbségi indítvány elnöki székében fontos enuncziácziókra bírta Apponyi Albert grófot. Apponyi Albert az egész szabad­­elvű párt, sőt az egész Ház tetszésvihara között utasította vissza azokat a zöld al­kotmányjogi elméleteket, a­melyek szerint az ex-lex állapotával nincs többé felelős kormány, nincs többé normális parlamenti helyzet. Ellenkezőleg, a kormány felelős­sége még fokozódik és sokkal égetőbb szükség lesz reá a most következő szomorú időszakában Magyarország közéletének. Felejthetetlen és magasztos pillanat volt a mai ülésen az, a­mikor az elnöki tekintélynek szűzies érintetlenségéről és nemes kötelességéről szólván Apponyi, a Ház éljenzése és lelkesedése egyenesen dekretálta, hogy az ő tekintélye ép és csorbítatlan. A­kik tőle egyebet vártak, mint azt, hogy az alkotmány alapfeltételeit felfor­gatni nem engedi s az obstrukczió rom­boló munkáját a legszigorúbban elitéli, azok sohasem értették meg őt. A ex-lex helyén találja Széll Kálmánt és helyén találja az egységes, érzésében és törekvéseiben összeforrott nagy szabadelvű pártot. Ez a kormány és ez a párt meg­mentik az alkotmányos élet rendjét s el­érik az obstrukc­ió összetörését. Budapest, április 30. - A képviselőház holnap, pénteken, dél­előtt 10 órakor folytatni fogja az indem­nity tárgyalását. Szólásra fel vannak je­gyezve: Koller Tivadar, Barabás Béla és Malatinszky György. A Minisztertanács. Tegnap délután miniszter­­tanács volt, a­melyen a kabinetnek a fővárosban időrő valamennyi tagja részt vett.­­ »Széll álláspontja.« A Bródy Sándor által kitűnően szerkesztett Jövendő czimű folyóirat » Széll Kálmán álláspontja« czimen igen érdekes czikket közöl egy olyan államférfiutól, ki abban a helyzet­ben van, hogy a kormányelnök felfogását mindenki között a legjobban ismerhetni. Ezen államférfiu utalt Széll Kálmán minapi nagy beszédére, mely­ben megmásíthatatlan álláspontját fejtette ki a miniszterelnök, ki különben éppen nem fogja föl tragikusan a helyzetet. Érdekes a szóban levő államférfiunak nézete egy konzervatív minisztérium esetleges alakulásáról. »Ilyen lazás időben — úgy­mond — sok mindenről beszélnek mások­­— alap alap nélkül. A konzervativizmus, a­hogy magát szelíd elnézéssel a reakc­ió nevezi, úgy véli, eljött az ideje, megérett a búzája. Ők sárgulnak, az bizo­nyos. De hol a szem? Suttogják és zengik: nincs katonai kérdés és nincs parlamenti debacle; a nemzet a kormányrendszer elveinek megváltozá­sát követeli, minden békétlenkedésnek ez az oka és a teljes békének az lenne az ára, ha ez a köz­érzület diadalra jut. Nem szükséges önnek magya­ráznom, hogy ez a kedves önzetlenség, milyen kedves és milyen önzetlen. Eh, ostobaság! Azt hiszik ők, hogy a­mit a Széli kedvéért nem tesz meg az ellenzék, azt az ő kedvükért megteszi. Az ellenzék, mint mondani szokta, Széli daczára benne van az obstrukc­ióban, az ő kedvükért ezt a politikai műformát csak fokozhatja. De hová lehetne azt fokozni ? Ön azt mondja, hogy ez a parlamenti forradalom; ez igaz, de erre voltaképpen ok nincs. De agyrém egy reakc­ionárius vagy konzerva­tív kormányzat is, mivelhogy annak a kezében nincs a helyzetnek semmiféle megoldása, a ki­bontakozásnak egy szála sem. Nincs is beszélni róla mit és a kormányelnök — biztos vagyok benne — nem­ is beszél. Elég gondja van arra, hogy a ténybeli dol­gokkal foglalkozhassék. És ezek mind egy körül csoportosulnak. A körül, hogy a kisebbség ellené­ben fentartsa a parlamentarizmust a képviselőim együttlétében és a maga lehető teljességében, az alkotmányt a legnagyobb teljességében és érintet­lenségében. Az ellenzék őt a törvénytelenség felé nyomja, nem enged e nyomásnak, hanem elfog­lalja azt a helyzetet, a­­mely még az alkotmány kere­tében van és ez az ex­ lex. És ezt a szituá­­c­iót sem újnak, sem véglegesnek nem látja. Sőt azt sem tartja szükségesnek, hogy ez az álla­ki sértést, a nehéz, fájdalmas ellenállást, a két­­­ségbeesett, védekezést varázsolja kettőjük közé.­­ Balogh Imre átnyújtotta a kezét, hogy se­gítsen. Az asszony észre sem vette. Könnyedén átugrott a vizen s bizony nem fogta fel az öltönyét; nem bánta, ha vizes lett is egy kissé. — Ez az én ítéletem, ugy­e? — mondotta az ifjú erős vádolással. — A­ki a vén bűnös Kenesseyt védi, az engem, a reménykedő, küzdő szerelmest aláz a porba. . . Meggondolta ezt, Mari ? Alig-alig szakadt fel a nehéz szó az asszony szivéből; de föl kellett szakadnia mégis, (ol­dotta, röpítette a nemes asszonyi büszkeség) hogy gyönge, törékeny léleknek ne tűnjék fel az előtt, a kit fiatal, romlatlan szivének egész rajongásával szeret. — Az uramat védni, bibliai parancsolat! Aztán lázasan, sebesen tette utána: —Ki adta önnek a jogot, hogy a saját ítéletét lássa e cselekedetemben ? — A múlt!— állott meg Balogh Imre, hogy merész, forró, sóvár tekintetét beégesse a lel­kéig. — Az a pár hideg, konvenczionált szó az oltár előtt nem semmisíthette meg ezt a szent időt ! — Ne feledje, hogy az asszonyoknak csak jelenjök van. Az oltárig terjedő múlt az oltár­nál megsemmisült. — De én nem engedem, hogy a múlt meg­semmisüljön ! — tört ki Balogh Imréből a tét­len sóvárgásban emésztődő szív haragja. — Ha tusára kell hívnom érette az eget, földet, tusára hívom, hogy e mesés időt átvarázsoljam a jelenbe! — Késő, kedves barátom! — mondotta pót és a kormányzatnak e térre való szorítása külön manifesztáltassék holmi nyílt rendelettel vagy pátensekkel. Bánffyék 1897-ben erre készül­tek és akkor éppen Széll Kálmán volt az, a ki nem helyeselte az ilyen enuncziácziót. Kl is állottak tőle. Egy tüntetésszerű kormányzati aktusra ma sincs szükség, megmarad a parlament, maradnak a törvények és megmarad az obstrukc­ió, a­míg az ellenzék lelkiismerete és a nemzet közvéleménye el nem unja. Ki fogja unni. Majd így folytatja: A kormány nem kért semmi törvénytelent vagy szükségtelent. Tehát kérését vissza nem vonhatja, bárha — és ez a krimen — azt a többség támogatja, akarja. Nem engedhet és nem csupán azért, mert nála a több­ség és mert létének alapja, tekintélyének legfőbb vára a következetesség és mert az új katonai javaslat szükséges és se gazdaságilag, se pénz­ügyileg elviselhetlen terhet nem ró a nemzetre. Hanem azért sem engedhet, mert a kormányelnök legszentebb kötelességének tartja a parlamentariz­­mus sérthetetlenségének megóvását, mert a kisebb­ség uralmát jelentené, a­mi megöli a parlamenta­rizmust és a mi viszonyaink között a legveszedel­mesebb prec­edens lenne. És ha a kisebbségnek engedne, — egyszers mindenkorra vége lenne a magyar parlamentnek. A kisebbség az, a kinek engedni kell és a kinek engedni — lehet. A­mi pedig az ex-lexbeli állapotot illeti, a miniszterelnök úgy hiszi, hogy azt lehetetlen so­káig fentartani, mert ennek semmi jogosultsága és bízik az ellenzék érettségében és hazafias, nyu­godt belátásában.­­ Az adóvégrehajtás felfüggesztése. Lukács László pénzügyminiszter a következő kör rendele­tét intézte valamennyi pénzügyigazgatósághoz és a fővárosi királyi adófelügyelőhöz. Utasítom a Czímet, hogy jelen rendeletem vételétől, további intézkedésig, a közadóknak, a közadók módjára behajtandó kincstári követelé­seknek és egyéb tartozásoknak végrehajtás útján való behajtását egész általánosságban szüntessék be. Ehhez képest rendelem, hogy sem a főszolga­­biráknak, sem azok segédeinek utielőlegeket ne utalványozzon, valamint az állami végrehajtókat további intézkedésekig behajtással ne foglalkoz­tassa. Budapest, 1903. április 28. Lukács 8. k. pénz­ügyminiszter. A székesfőváros adófelügyelője a miniszternek ezt a rendeletét közölte a tanácscsal, mely ma fog­y Kenesseyné megcsukló hangon, melyet a küzö­s­ködő lélek csak a végén tett csattanóvá, hogy árulója ne legyen a gyöngeségének. — Akkor kellett volna parancsolni, az időnek, a­mikor még egyetlen szóval megállíthatta volna a futá­sát. Most már késő! — Értem a vádat, Mari. Módomban lett volna, hogy bebizonyítsam a szerelmem nagysá­gát, hogy megkérjem a kezét. Erre gondolt ugy­e? Kegyed azonban legjobban tudja, hogy igaztalan. Tanulmányaim tökéletesbítése czéljá­­ból külföldön kellett töltenem egy rövidke évet. Úr Isten, ki gondolt arra, hogy ez az év döntő hatású lesz a jövőre ? Mikor aztán visszajöttem, kegyed már asszony volt. — Egyetlen levelet sem írt, hogy hol jár, hogy van, mit csinál? Mintha sohasem ismer­tük volna egymást. Bizonytalanságban rettene­tes gondolatok szállják meg az embert. Kár­örvendő szóbeszéd öltögette fullánkos nyelvét. Aztán a sok fekete árnyék is nőttön-nőtt: a mindennapi kenyér gondja, a nélkülözés, a szegény anyám betegsége... Eh, de minek folytassam tovább! Nem egymásnak rendelt az Isten! Férjhez mentem a jóltevőmhöz. Áldja meg az ég, hogy a sorvasztó anyagi gondoktól megmentett! — Miért nem irt e rettenetes lépés előtt, Mari! Miért nem irt ? — Aláztam volna le magam a porig? Esdekeltem volna, hogy kell-e a szerelmem? Itt van! Csak ennyi büszkeséget kíván ön a nőtől, a­kit élettársának szánt?... Az uram nem lépett ilyen követelésekkel elém----------­Most mondja meg őszintén, hogyan akarja a múltat átvarázsolni a jelenbe? dünk eltávozott, tudod. Nincs senki, a­kire rá­bízhatnám az ebédkészítést! — válaszolt szelí­den, úgy tett, mintha meg se hallotta volna a tisztekre tett példálózgatást, hogy ne inge­relje. — Tudom. Elkergetted, hogy ne legyen látója, hallója a megtévedt lelkednek. Azt ígér­ték, ugy­e, hogy feleségül vesznek, ha mihama­rabb elpusztítasz a föld színéről? Hát a méreg kész-e, hogy belekeverd az italomba? Add ide, kiiszom, hogy teljesüljön a kívánságod. Úgyis meglakolsz érette eléggé, mert a fényes tiszt­urak megcsalnak! Ez a keserű, epés hang cseng mindenütt a világon, a bokrok között, a madárszóban, a szivében. Ajaka erőszakosan rándul össze, hogy elmondja még egyszer a megbántott lelke véde­kezését: »Oh uram, édes uram, ne kisértsd az az Istent!« Keserűség, vád, fájdalom zsibong a szivében most is; megsemmisült életének átka kínzó rémekkel veszi körül; látja áldozatának mérhetetlen nagyságát, hogy az egész világot, ifjúságának ezer édes örömét, fényes illúzióit el­dobta magától, a­mikor a hála sugallatának engedve, oltár elé lépett a jóltevőjével; de azért azt mondja Balogh Imrének: — Kívánom! Követelem ! Még most sem lépte át az útjában álló erecskét, mely csendes ringással tükrözi vissza sugár alakját. Talán nem is e kis víztő­l fél, vagy hogy hosszú öltönyét felfogva, parányi formás lábát meg kell mutatnia. Balogh Imré­től rettent vissza, attól az úttól, mely az erecskén túl a park széléig vezet, a mely édes, óhajtott, félt, rettegett pillanatokat kínál, pillanatait az édes együttlétnek, az elveszett boldogságnak. A

Next