Magyar Nemzet, 1904. február (23. évfolyam, 28-51. szám)

1904-02-02 / 28. szám

Budapest, 1904. XXIII. évfolyam, 28. szám, Kedd, február 2. Szerkesztőség és kiadóhivatal: is JÓKAI MÓR VII., Miksa­ utcza 4. sz. I. emelet, főszerkesztő. ________________________________________________________ ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Egész évre 21 kor., félévre 12 kor., negyed­évre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fill . delegácziók. Budapest, február 1. A magyar közvélemény jogos önérzet­tel nézte pár év előtt az osztrák politika káoszát. Nem kárörömmel, mert politikai szövetségben és gazdasági közösségben élő államok egyike, ha nagybeteg, okvetlenül megérzi azt a másik állam is. De önérzet­tel azért, mert a magyar parlamentarizmus felsőbbsége az osztrák fölött fényesen ki­tűnt. Minél veszedelmesebb volt az osztrák züllés, s a belső háborúság minél inkább sorvasztotta Ausztria életerejét és nemzet­közi tekintélyét, annál jobban kidomboro­dott az igazság, — a­melyet már Savoyai Jenő, Metternich s más híres államférfiak régóta beláttak és régóta hirdettek — hogy a Habsburgok monarchiájában Magyar­­országra és a magyarokra lehet és kell főképpen támaszkodni. A kormányzás ter­mészetes súlypontja nem Bécs, hanem Bu­dapest. Ifjú és ragyogó fővárosa egy egy­séges államnak, egy politikailag és kato­nailag nagyra hivatott nemzetnek. A szomszéd állam politikai élete a vérmérgezés tüneteit mutatta. Nem egysé­ges nép tört ott egységes czél felé; szét­húzó elemek csatáztak, hogy egymás fö­lébe kerekedjenek. A fajgyűlölet marako­dott a birodalmi gyűlésben, a tartományi gyűléseken, sőt magában a társadalomban. Elvakult szenvedélyek támadtak egymásra. Az állam jövőjével senki sem gondolt. Németek és szlávok arra fordították min­den erélyüket, hogy egymásnak ártsanak. Ezzel szemben Magyarországon béke volt. Nem voltak dühös párttusák. S ha a parlamentben képviselt pártok össze is mérték fegyverüket egy közös nagy czél­­ban: a nemzeti állam kiépítésében, a ma­gyarság politikai, gazdasági és kulturális túlsúlyának biztosításában mindannyian összefogtak és összeforrtak. Az obstrukc­ió jóvoltából mindez im­már fél év alatt teljesen megváltozott. Az osztrák bomlás még nem szűnt meg, de lokalizáltatott. Ellenben Magyarország köz­életében úrrá lett az anarchia. Egy eszkö­zeiben nem válogatós, törpe kisebbség ma­gához ragadta a hatalmat s a parlamenti forradalmat a képviselőház tanácskozásai­ban állandósította. Nem elégedett meg az­zal, hogy az újonczlétszám felemeléséről szóló javaslatot a hóban megrekesztette, hanem ex-lexbe vitte bele az országot, s könyörtelenül ex-lexben tartja. A nemzet egész életét pusztítja és dúlja a makacs kisebbségi erőszak. Se szép szó, se komoly intés nem használ. A rombolás látványa őket eszükre nem téríti. Az alkotmányo­san kormányzott népek szánakozva nézik: egy maroknyi »desperado« hogy gyakorol rémuralmat egy jobb sorsra méltó ország közéletében. A végső leszámolás időpontjától már csak pár hét választ el bennünket. Mihelyt a delegáczió elvégezte feladatát s a közös költségvetést tető alá hozta: ki kell szaba­dítani az országot a politikai anarchia ör­vényéből. Ki kell szabadítani feltétlenül és bármi áron. Az osztrák delegáczió működésének végéhez jutott. A magyar még csak most ül össze, az obstrukc­ió nagyobb dicsősé­gére. Ez bizony nem növeli tekintélyün­ket, s a magyar viszonyok züllött állapotá­nak ez a körülmény a fokmérője. Hanem ezen már nem segíthetünk. Az, hogy a közös ügyek intézése is csakhamar eljutott a fennakadás határához, csak egy okkal több arra, hogy minden erőnket összeszed­jük s visszavigyük a nemzetet a normális parlamenti élet ösvényére. A delegáczióban az idén is érdekes vitákra, nagyjelentőségű nyilatkozatokra lehetünk elkészülve. Az ország érdeklő­dése sok oknál fogva fokozottabb mér­tékben fogja kísérni a tárgyalások mene­tét s az elméknek, álláspontoknak, törek­véseknek mérkőzését. Az ellenzéki pártok figyelme is a de­legáczió tárgyalásaira fog irányulni. A kor­mány hívei és ellenségei egyaránt hiszik és reményük, hogy a delegáczióban el­hangzó autoritatív kijelentések sokban gyakorolnak majd befolyást a magyar par­lamenti helyzet további alakulására. A kormány hível azt reménjük, hogy a katonai reformok dolgában, főleg a ka­tonai oktatás terén, kedvező és megnyug­tató nyilatkozatok fognak történni a had­ügyminisztérium részéről. Viszont az ob­strukc­ió emberei s azok, a­kik titkos rokonszenvvel kísérik annak működését, a helyzet rosszabbodását, sőt felbontását reményük a delegáczió vitáiból. Azt hi­szik, sikerülni fog ellentétet konstruál- A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Február 1. — A boszorkány arczképe. Dank­o Hori. Élénken él még bennem annak a vidéknek emléke: szakadékos, vízmosásos tájék a hegység lejtőjén... Az én kis nyaralóm a hegynek leg­magasabb pontján emelkedett, teljesen elszige­telten a falutól. Egyik barátomat láttam akkortájt vendé­gül, Orkoffot ezt a nagy művészt, a­ki festmé­nyei révén épp oly híres volt, mint különcrkö­­dései révén. Teljesen befolyása alatt állottam erős egyéniséget kisugárzó lényének. Nem em­lékszem, hogy valaha is el tudtam volna fogad­­tatni vele valamelyik nézetemet, ha az ő­ nézete eleve különbözött az enyémtől. És mégis szerettem s magam kértem, hogy töltse el velem a nyárnak egy részét kis nyara­lómban, a­melyet akkoriban szereztem. Nap közben ritkán távoztunk hazulról és csupán estenben indultunk eszeveszett kirándu­lás­okra ... bele a sötétségbe ... a szakadéko­kon, a kopár és köves hegycsúcsokon át, új, különös szenzácziókra szomjasan. Egyszer, a­mikor épp egy ilyen éjjeli ki­rándulásról tértünk haza s a falu felé ballag­tunk, egy nagy fekete kutya állta el váratlanul az utamat. El akartam kerülni, de a fekete állat nem tágított és fenyegetően kezdett mo­rogni, erre rávágtam a botommal. Az állat egy tompát hörgött, rám szegezte egy pilla­natra vörös tűzben fénylő szemet, azzal lassan, lekonyult farkkal elczammogott. És miközben a kutya eltakarodott, valami rekedt, leírhatatlan hang, a­mely mintha átkozódás lett volna, csapta meg fülemet; az a hang valahogy alólam hatott föl. Arra felé tartottam lámpásomat, a­merről a hangot hallani véltem ... és egy szörnyű nő­alakot pillantottam meg, a­mint összekuporodva ült a földön. Beám vetette apró, ijesztő, sóvár szemét. Az arcza csupa ráncz volt, az ínye tel­jesen fogatlan, az álla beesett, a szája széle kicsere­pezett. Valami rettenetes átkot dünnyöghetett és a­hogy a hangtalan szavak elröppenni látszot­­tak irtózatos szájából, valami ördögi Szibillá­nak hatását tette az emberre az ijesztő némber. Lehetetlen elképzelni azt a hatást, a­mit az átkozódó némber a nyugalomnak, a csöndes­ségnek közepette tett reánk, és soha, soha vissza nem tudnám adni sem szóval, sem ecset­tel irtózatos szájának mozgását. Megvallom, roppant mély hatást tett reám ez a jelenet. . . Barátom azonban érzéketlenül állt mellettem, majd megfordult és szép lassan megindult előre. Utána siettem, és egy félig betett kapu mögül egy fekete fej bukkant elő egy pillanatra s halk hangon ezt súgta valaki felém a sö­tétben : — Isten óvjon! Megütötted a boszorkány kutyáját! Másnap nem is gondoltam már az esetre s Orkosfot vártam haza, a­ki valami ürügygyel elment hazulról s nem hitt magával. Végre hazakerült. — Tudja-e, — kérdezte hirtelen — hogy a faluban egyébről sem beszélnek, mint a maga esetéről? — No bizony érdemes is arra szót vesz­tegetni! — feleltem és vállat vontam. — Csak úgy látszik, hogy nem, — mondta Orkoff roppant nyugodtan. — A parasztok azonban, úgy vettem észre, nincsenek az ön nézetén. »Megütni a boszorkány kutyáját!...« Ha látta volna, milyen rémüldözve mondták... A nagy titokzatoskodás és ijedtség láttára magam is érdeklődni kezdtem az iránt a banya iránt és a kiktől felvilágosítást kértem, halk hangon és miközben számtalanszor keresztet vetettek, beszélték, hogy a banya mindig is olyan vén és fogatlan volt, mint most... A falu vénei jól emlékeznek reá, hogy a banya már akkor is ugyanolyan volt, a­mikor még ők gyerekek voltak! Dühös, boszuálló teremtés, a­ki a legborzasztóbb boszura kész mindjárt; az átka megfogja azt, a­kit megátkoz és ha még úgy is elzárkózik előle az ember, megjelenik az álmában ... és akármeddig, akárhova elmegy utána .. . Mindenre, mindenre képes az a ném­ber, pedig — és ez a legcsodálatosabb —■ ki nem mozdul zugából, a­hol annyi esztendeje él összekuporodva, annak az egy fekete kutyá­nak oltalma alatt, a mely a boszorkánynak leg­drágább jószága ... s a melyen ön abban a szerencsétlen pillanatban jónak látott végig­­verni. ~~ Hát, ezeket beszélik erre tájt — tol­dotta elbeszélését némi szünet múlva Orkoff; majd félig komolyan, félig tréfálva, így foly­tatta :

Next