Magyar Nemzet, 1904. március (23. évfolyam, 52-78. szám)

1904-03-01 / 52. szám

Budapest, 1904. XXIII. évfolyam, 52. szám. Kedd, márczius 1. Munkára. Budapest, február 29. Elérkeztünk az utolsó határidőhöz. A delegáczió elvégezte munkáját s mindazok a remények, melyeket az obstrukczió e terminushoz fűzött, füstbe szállottak. Azt mondták és híresztelték, hogy ha a dele­­gácziókig nem lesz újoncz, Tisza meg­bukik. Nem bukott meg. Azt mondták és híresztelték, hogy a delegácziókban ki fog derülni Tisza programmjának keresztül­­vihetetlensége. És kiderült, hogy azzal a programmal teljesen tisztában van min­den alkotmányos tényező, annak lelki­­ismeretes és pontos végrehajtása biztosítva van, s nincs és nem is konstruálható el­lentét e tekintetben a magyar és a közös kormány között. Az obstrukc­ió táplálá­sának vagy igazolásának ez a módszere se vált tehát be. Mire fog még ezután hivatkozni az a tizenkét férfiú, a­ki még mindig fennen hirdeti eltökéltségét az országfelforgató politika folytatására, nem tudjuk. Hiszszük, hogy ők maguk is torkig vannak a maguk főztjével, mert látják, hogy undor fogja el már az országot is és mert tudják, hogy az abnormis küzdelemnek most már iga­zán nincs czélja. A függetlenségi táborból is hangzik feléjük az »eddig és ne tovább« s a dilemma, melyet e táborból eléjük állítanak, valóban észre téríthetné a leg­vadabb obstruktort is, hogyha még él benne egy kis igaz szeretet a haza iránt. Megengedjük, hogy az obstrukczió utó­hada röstelli, hogy három hónapos pótküz­delme hiábavaló lett légyen. Megengedjük, hogy ha most leszerel, azt a jogos szemre­hányást el nem kerülheti, hogy mire való volt ez a három hónapi haszontalan idő­­pocsékolás ? De most már annyira érettek, sőt túlérettek a viszonyok, hogy ezt a rös­­telkedést és ezt a szemrehányást el kell szenvedni, hogy még nagyobb röstelkedést és szemrehányást kerüljenek el. Hazafias érzésüknek erősebbnek kell lenni e pilla­natban, mint a politikai önérzetnek. Hisz ez utóbbi csak karikatúra lehet, ha aman­nak rovására nyer kielégítést. Már­pedig továbbhajszolni a lehetetlent, tovább kí­nozni és gyötörni a póttartalékosokat, tovább zülleni engedni a közviszonyokat, melyeken az ex-lex úgyis annyi sebet ejtett s megakasztani a parlament műkö­dését, a­mikor az eleven országos érdek türelmetlenül követeli a munkásságot, ez nem lehet hazafias czél, ez nem lehet ko­moly népképviselőknek ambícziója. Az elintézésre váró törvényjavaslatok egész sora, köztük életbevágók, készen várják a parlament tevékenységét. A kor­­­mány most újabbakat fog előterjeszteni, köztük azt, a­mely a katonai reformnak egy igen nagy jelentőségű momentumára vonatkozik s bizonyítékát szolgáltatja annak, hogy a komány végre akarja haj­tani programmját. A beruházások, a keres­kedelmi szerződések kérdése — hogy csak a legégetőbbekre utaljunk — komoly és be­ható parlamenti munkát igényelnek s leg­főbb ideje, hogy az ex-lex okozta erkölcsi ember és állat; s hogy mindeme teremtmények szaporodhassanak, megteremtő Isten a Szerel­met, parancsot adván neki, hogy ő legyen egyúttal a Boldogság is. Ezek után pedig Brahma maga elé idézte Visnut és mondá neki: — Te már a földet tökéletesebbé nem teheted, minthogy pedig az égiekről én gon­doskodom, eredj pihenni, ezek a lények pedig, a kiket te embereknek nevezel, hadd szőjék életüknek fonalát a mi segélyünk nélkül. Visnu engedelmeskedett Brahma paran­csának. Ettől fogva az embereknek magukra hagyva kellett gondolkodniok és cselekedniük. Jó gondolataik örömben nyilvánultak, a rosz­­szak szomorúságban; megdöbbenve vették észre, hogy az élet nem folytonos megelégedettségből áll, de hogy az a fonál, melyről Brahma be­szélt, két takácsnak a munkája; az egyiknek ajkain mosoly játszik, a másiknak szemében könycsepp ragyog. Panaszszal járultak Visnu trónja elé: — Uram, sok bánatunkban nehéz az éle­tet viselni! — A szerelem meg fog vigasztalni. — Fe­lelte az isten. Erre békével hazamentek. A szerelem tény­leg tovaűzte a bánatot, a boldogság révén, me­lyet adni nem volt fukar. Csakhogy a szerelem egyúttal az Élet megalkotója, és lett volna bár még oly nagy is Visnu birodalma, nem soká nem volt elég oda az erdőben, hogy befogadja a megsokasodott embereket, sem elég méz a sziklahasadékokban, sem elég gyümölcs a fá­kon, hogy enyhítse éhségüket. Ekkor a legbölcsebbek elhatározták, hogy és anyagi visszahatástól az ország végre megszabaduljon. Ilyenkor azzal tetézni az eddigi szerencsétlenséget, hogy a véglete­kig vitt makacssággal a parlamentarizmus veszélyeztessék és az ország újabb és még sokkal súlyosab megrázkódtatásoknak le­gyen kitéve, valóban herostratesi vállal­kozás. Lehetetlennek tartjuk, hogy az a tizen­két férfiú, a­kinek elhatározása a parla­ment további sorsára hathat ki, ez utolsó pillanatban mérlegre ne vesse a koc­káza­­tot, mely az országot fenyegeti, szemben a maga egyéni felfogásával és akaratával. Érezniük kell, hogy a küzdelem folytatása most már oly térre siklik, a­hol végzetes következményei lehetnek, a­melyek az or­szág legféltettebb javait érintik. Igazán hazafiasan érző léleknek nem lehet gyö­nyörűsége oly küzdelemben, a­mely bár­miképpen forduljon is, minden körülmény közt az országra szenvedést, kárt és vesz­teséget hoz. Az obstrukc­ió képzelt terminusai mind lejártak. Itt az utolsó, de ez már az országé. Az ország nem várhat tovább, az ország sürgeti a rendet, a normális viszonyokat, a parlament munkaképességét. Lesz-e ereje, lesz-e bátorsága tizenkét férfiúnak maka­csul szembeszállni az ország akaratával? A „MAGYAR NEMZET“ TÁRGYAJA. — Február 29. — A két mező. (Hindu legenda.) Irta: Sienkiewicz Henrik. Volt két nagy, óriási nagy mező. Tiszta­­vizű patak csörgedezett köztük. Egy bizonyos helyen mindkét part szelíd lankásban ereszke­dett alá, sekély gázlót képezve. Ez a hely csen­des, átlátszó vizű tónak tetszett. Az azúrkék vizen át csillogva látszott az aranyszínű tófenék, a­honnan lótusz-indák fa­kadtak. Rózsaszínű és fehér virágkelyhek úsztak a tó nyugodt tükörén, körülrajongva szitakötők és pillangók ezreitől. A parti pálmák ágai kö­zött és fenn a magasban, ragyogó napsugártól övezve madarak énekeltek, hasonlóan kis ezüst csöngetyük zengéséhez. Íme ilyen volt a két tájat elválasztó gázló. Az egyik az élet mezője volt a másik a halálé. Mindkettőt a fenséges és mindenható Brahma isten alkotta. A jóságos Visnura bizta az élet birodalmát, a halál birodalmát pedig bizta volt a bölcs Sivára. És mondá nekik: »Uralkodjatok ezen országok felett legjobb belátástok szerint«. És elkezdett ekkor forrni Visnu országá­ban az élet. A nap fölkelt, majd ismét lenyű­gözött, támasztva nappalt és éjszakát, a ten­gernek végtelen keble emelkedett és visszahúzó­dott; az égbolton esővel terhes felhők jelentek meg, a föld zöld ruhába öltözött . . ., nyüzsgött . A képviselőház holnap, márczius hó 1-én, délelőtt 10 órakor, egy havi szünet után újra megkezdi tanácskozásait. Holnap a Háznak egyelőre csak formális ülése kiirtják az erdőt, megművelik a földeket, be­vetik gabonával és csinálnak aratást, így született a Munka. Kevés idő múlva mindnyájuknak munkába kellett állni, úgy hogy az többé már nemcsak föltétele volt a létnek, de az egész lét munká­ból állott. Csakhogy a munka Fájdalmat szül és a fájdalom Fáradtságot. S a tömeg újra megostromolta Visnu tró­nusát : — Uram, — kiálta, kinyújtva feléje ezernyi karját — testünk elkorcsosult a munkában; csontjainkba vette magát a fáradtság, pihenni szeretnénk, de a lét folytonos munkára kény­szerít. És Visnu felelt erre: A nagy Brahma nem engedte meg, hogy az életet továbbra is javítsam, de hatalmam­ban van teremteni valamit, a­mi megszakítsa azt és ez által nyugalmat hozzon. És megteremte az Álmot. Az emberek örömmel fogadták az új aján­dékot és nemsokára legtöbbre becsülték mind­ama sok jó között, mit az Isten kezeiből kap­tak. Alvás közben elszállt a gond, a kétségbe­esés ; alvás közben visszatért a csüggedő erő; az alvás gondos anyaként szár­ta föl a bá­nat könyeit, a feledés hallgatag ködébe bur­kolva az álmodó fejét. Az emberek lelkesültek az álomért, mondván: — Begy áldott, te jobb vagy az ébren­létnél ! Csupán azt veték szemére, hogy nem tart örökké, hogy követi a fölserkenés és ezzel újra kezdetét veszi a gond, a munka, a fáradság. Budapest, február 29.

Next