Magyar Nemzet, 1904. március (23. évfolyam, 52-78. szám)
1904-03-01 / 52. szám
Budapest, 1904. XXIII. évfolyam, 52. szám. Kedd, márczius 1. Munkára. Budapest, február 29. Elérkeztünk az utolsó határidőhöz. A delegáczió elvégezte munkáját s mindazok a remények, melyeket az obstrukczió e terminushoz fűzött, füstbe szállottak. Azt mondták és híresztelték, hogy ha a delegácziókig nem lesz újoncz, Tisza megbukik. Nem bukott meg. Azt mondták és híresztelték, hogy a delegácziókban ki fog derülni Tisza programmjának keresztülvihetetlensége. És kiderült, hogy azzal a programmal teljesen tisztában van minden alkotmányos tényező, annak lelkiismeretes és pontos végrehajtása biztosítva van, s nincs és nem is konstruálható ellentét e tekintetben a magyar és a közös kormány között. Az obstrukció táplálásának vagy igazolásának ez a módszere se vált tehát be. Mire fog még ezután hivatkozni az a tizenkét férfiú, aki még mindig fennen hirdeti eltökéltségét az országfelforgató politika folytatására, nem tudjuk. Hiszszük, hogy ők maguk is torkig vannak a maguk főztjével, mert látják, hogy undor fogja el már az országot is és mert tudják, hogy az abnormis küzdelemnek most már igazán nincs czélja. A függetlenségi táborból is hangzik feléjük az »eddig és ne tovább« s a dilemma, melyet e táborból eléjük állítanak, valóban észre téríthetné a legvadabb obstruktort is, hogyha még él benne egy kis igaz szeretet a haza iránt. Megengedjük, hogy az obstrukczió utóhada röstelli, hogy három hónapos pótküzdelme hiábavaló lett légyen. Megengedjük, hogy ha most leszerel, azt a jogos szemrehányást el nem kerülheti, hogy mire való volt ez a három hónapi haszontalan időpocsékolás ? De most már annyira érettek, sőt túlérettek a viszonyok, hogy ezt a röstelkedést és ezt a szemrehányást el kell szenvedni, hogy még nagyobb röstelkedést és szemrehányást kerüljenek el. Hazafias érzésüknek erősebbnek kell lenni e pillanatban, mint a politikai önérzetnek. Hisz ez utóbbi csak karikatúra lehet, ha amannak rovására nyer kielégítést. Márpedig továbbhajszolni a lehetetlent, tovább kínozni és gyötörni a póttartalékosokat, tovább zülleni engedni a közviszonyokat, melyeken az ex-lex úgyis annyi sebet ejtett s megakasztani a parlament működését, amikor az eleven országos érdek türelmetlenül követeli a munkásságot, ez nem lehet hazafias czél, ez nem lehet komoly népképviselőknek ambícziója. Az elintézésre váró törvényjavaslatok egész sora, köztük életbevágók, készen várják a parlament tevékenységét. A kormány most újabbakat fog előterjeszteni, köztük azt, amely a katonai reformnak egy igen nagy jelentőségű momentumára vonatkozik s bizonyítékát szolgáltatja annak, hogy a komány végre akarja hajtani programmját. A beruházások, a kereskedelmi szerződések kérdése — hogy csak a legégetőbbekre utaljunk — komoly és beható parlamenti munkát igényelnek s legfőbb ideje, hogy az ex-lex okozta erkölcsi ember és állat; s hogy mindeme teremtmények szaporodhassanak, megteremtő Isten a Szerelmet, parancsot adván neki, hogy ő legyen egyúttal a Boldogság is. Ezek után pedig Brahma maga elé idézte Visnut és mondá neki: — Te már a földet tökéletesebbé nem teheted, minthogy pedig az égiekről én gondoskodom, eredj pihenni, ezek a lények pedig, a kiket te embereknek nevezel, hadd szőjék életüknek fonalát a mi segélyünk nélkül. Visnu engedelmeskedett Brahma parancsának. Ettől fogva az embereknek magukra hagyva kellett gondolkodniok és cselekedniük. Jó gondolataik örömben nyilvánultak, a roszszak szomorúságban; megdöbbenve vették észre, hogy az élet nem folytonos megelégedettségből áll, de hogy az a fonál, melyről Brahma beszélt, két takácsnak a munkája; az egyiknek ajkain mosoly játszik, a másiknak szemében könycsepp ragyog. Panaszszal járultak Visnu trónja elé: — Uram, sok bánatunkban nehéz az életet viselni! — A szerelem meg fog vigasztalni. — Felelte az isten. Erre békével hazamentek. A szerelem tényleg tovaűzte a bánatot, a boldogság révén, melyet adni nem volt fukar. Csakhogy a szerelem egyúttal az Élet megalkotója, és lett volna bár még oly nagy is Visnu birodalma, nem soká nem volt elég oda az erdőben, hogy befogadja a megsokasodott embereket, sem elég méz a sziklahasadékokban, sem elég gyümölcs a fákon, hogy enyhítse éhségüket. Ekkor a legbölcsebbek elhatározták, hogy és anyagi visszahatástól az ország végre megszabaduljon. Ilyenkor azzal tetézni az eddigi szerencsétlenséget, hogy a végletekig vitt makacssággal a parlamentarizmus veszélyeztessék és az ország újabb és még sokkal súlyosab megrázkódtatásoknak legyen kitéve, valóban herostratesi vállalkozás. Lehetetlennek tartjuk, hogy az a tizenkét férfiú, akinek elhatározása a parlament további sorsára hathat ki, ez utolsó pillanatban mérlegre ne vesse a kockázatot, mely az országot fenyegeti, szemben a maga egyéni felfogásával és akaratával. Érezniük kell, hogy a küzdelem folytatása most már oly térre siklik, ahol végzetes következményei lehetnek, amelyek az ország legféltettebb javait érintik. Igazán hazafiasan érző léleknek nem lehet gyönyörűsége oly küzdelemben, amely bármiképpen forduljon is, minden körülmény közt az országra szenvedést, kárt és veszteséget hoz. Az obstrukció képzelt terminusai mind lejártak. Itt az utolsó, de ez már az országé. Az ország nem várhat tovább, az ország sürgeti a rendet, a normális viszonyokat, a parlament munkaképességét. Lesz-e ereje, lesz-e bátorsága tizenkét férfiúnak makacsul szembeszállni az ország akaratával? A „MAGYAR NEMZET“ TÁRGYAJA. — Február 29. — A két mező. (Hindu legenda.) Irta: Sienkiewicz Henrik. Volt két nagy, óriási nagy mező. Tisztavizű patak csörgedezett köztük. Egy bizonyos helyen mindkét part szelíd lankásban ereszkedett alá, sekély gázlót képezve. Ez a hely csendes, átlátszó vizű tónak tetszett. Az azúrkék vizen át csillogva látszott az aranyszínű tófenék, ahonnan lótusz-indák fakadtak. Rózsaszínű és fehér virágkelyhek úsztak a tó nyugodt tükörén, körülrajongva szitakötők és pillangók ezreitől. A parti pálmák ágai között és fenn a magasban, ragyogó napsugártól övezve madarak énekeltek, hasonlóan kis ezüst csöngetyük zengéséhez. Íme ilyen volt a két tájat elválasztó gázló. Az egyik az élet mezője volt a másik a halálé. Mindkettőt a fenséges és mindenható Brahma isten alkotta. A jóságos Visnura bizta az élet birodalmát, a halál birodalmát pedig bizta volt a bölcs Sivára. És mondá nekik: »Uralkodjatok ezen országok felett legjobb belátástok szerint«. És elkezdett ekkor forrni Visnu országában az élet. A nap fölkelt, majd ismét lenyűgözött, támasztva nappalt és éjszakát, a tengernek végtelen keble emelkedett és visszahúzódott; az égbolton esővel terhes felhők jelentek meg, a föld zöld ruhába öltözött . . ., nyüzsgött . A képviselőház holnap, márczius hó 1-én, délelőtt 10 órakor, egy havi szünet után újra megkezdi tanácskozásait. Holnap a Háznak egyelőre csak formális ülése kiirtják az erdőt, megművelik a földeket, bevetik gabonával és csinálnak aratást, így született a Munka. Kevés idő múlva mindnyájuknak munkába kellett állni, úgy hogy az többé már nemcsak föltétele volt a létnek, de az egész lét munkából állott. Csakhogy a munka Fájdalmat szül és a fájdalom Fáradtságot. S a tömeg újra megostromolta Visnu trónusát : — Uram, — kiálta, kinyújtva feléje ezernyi karját — testünk elkorcsosult a munkában; csontjainkba vette magát a fáradtság, pihenni szeretnénk, de a lét folytonos munkára kényszerít. És Visnu felelt erre: A nagy Brahma nem engedte meg, hogy az életet továbbra is javítsam, de hatalmamban van teremteni valamit, ami megszakítsa azt és ez által nyugalmat hozzon. És megteremte az Álmot. Az emberek örömmel fogadták az új ajándékot és nemsokára legtöbbre becsülték mindama sok jó között, mit az Isten kezeiből kaptak. Alvás közben elszállt a gond, a kétségbeesés ; alvás közben visszatért a csüggedő erő; az alvás gondos anyaként szárta föl a bánat könyeit, a feledés hallgatag ködébe burkolva az álmodó fejét. Az emberek lelkesültek az álomért, mondván: — Begy áldott, te jobb vagy az ébrenlétnél ! Csupán azt veték szemére, hogy nem tart örökké, hogy követi a fölserkenés és ezzel újra kezdetét veszi a gond, a munka, a fáradság. Budapest, február 29.