Magyar Nemzet, 1904. november (23. évfolyam, 261-286. szám)

1904-11-01 / 261. szám

gogspr­iffy­ Budapest, 1904. XXIII. évfolyam, 261. szám. Kedd, november 1.Magyar Né­ZET Szerkesztőség: VII., Miksa­ utcza 4. szám I. em. Telefon­száma: 58—92. Egész évre 21 kor., félér­e 12 kor., negyed évre 6 kor. egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fill. Kiadóhivatal: VII. ker., Kerepesi-út 54. szám Telefon­száma: 52—73. Az első próba: Budapest, október 31. A hágai békekongresszust az orosz czár kezdeményezésére hívták össze. Azok a nemzetközi megállapodások, melyek ott történtek, így tehát közvetve a czárnak köszönhetők. Van benne valami az osztó igazságból, hogy most a czár veszi legközelebb hasz­nát a hágai konvencziónak, a­midőn egy nemzetközi jogi kérdés valóban a konven­­czió értelmében kerül döntésre s elkerül­hetővé válik egy beláthatatlan bonyo­­dalmú konfliktus, nem csupán Anglia és Oroszország, hanem esetleg több európai nagyhatalom között. A hágai konvenczió most fogja első próbáját kiállani, a­mikor két nagyhatalom a fegyver helyett a jogra appellál s a dön­tést választott bíróság kezébe teszi le. A nemzetközi vizsgáló­bizottság a hágai kon­venczió értelmében fog megalakulni és működni; meg fogja vizsgálni, megfelel-e a tényeknek az orosz admirális azon elő­adása, hogy az angol halászbárkák közt torpedóhajók voltak, a­melyek az orosz balti flottát esetleg fenyegették, vagy csu­pán rémképeket láttak-e az orosz tengeré­szek, s könnyelműen, belső ok nélkül lövöl­döztek az angol halászokra ? Ehhez képest fog aztán dönteni a választott bíróság. S ha úgy fogja találni, hogy az orosz ten­gerészek tényleg hibát vagy bűnt követtek el, a­kzár nem habozhatik megbüntetni a bűnösöket s a megsértett jogérzetet ex­piálni. A konfliktus nagyon éles volt már s óráról-órára mindjobban kiélesedett,Ja mint az angol közvélemény a megtorlást sür­gette, orosz részről pedig a balti flotta parancsnokának jelentését várták s halasz­tani igyekeztek az angol kormány által sürgetett magyarázatot. Végre általános megkönnyebbülésre megegyezett a két hatalmas birodalom, hogy perét választott bíróságra bízza. Ez­zel egyszeriben elvonultak Európa egéről a háborús felhők s ma már mindenki meg van győződve, hogy a halli katasztrófából nem fejlődhetik ki az annyira félt európai konflagráczió. Hogy Oroszország a maga jószántából határozta-e el magát e lépésre, vagy Francziaország közvetítette a két ha­talom közt a választott bírósági eszmét, még nem tudjuk. Bizonyos az, hogy Ang­liában a közvélemény csakhamar megnyu­godott ebben az eszmében, mert kilátást nyújt neki a teljes elégtételre, a­nélkül, hogy pénz- és véráldozatba kerülne. Orosz­országot is kielégítheti ez a megoldás, mert csak ily módon menekülhet abból a dilemmából, a­melybe a balti flotta pa­rancsnokának szinte képtelen és hihetetlen mentegetőzése juttatta. A választott bíróság felmenti Oroszországot attól a kényszertől, hogy vagy hitelt ad saját admirálisának s akkor súlyos konfliktusba kerül Angliával, vagy dezavuálja azt s akkor éppen e há­borús időkben a katonai pártot elkedvte­­leníti, hadvezéreinek szavahihetőségét le­rontja, presztízsüket tönkreteszi s karak­terüket a legsötétebb színben tünteti fel. Kétségkívül nagy örömmel fogadják maga pihenés nélkül szántja a sorokat s mégis érzi, éreznie kell, hogy az igazgató szúró, hideg tekintete miként tapad reá. Mintha sohasem lenne megelégedve vele. Ott sétál hátratett kézzel a szobában; egyik-másik lányhoz nem egyszer intéz nyájas, olykor csipkedő szavakat, — talán éppen ahhoz, a­ki legléhább — , hozzá azonban még nem volt szava, sem korholó, sem elismerő. Mikor esténként beviszi hozzá a már kész iratokat, hogy aláírja: sokszor összeránczolt, szinte fe­nyegető tekintettel mered reá, aztán nagy unottan aláfirkantja a nevét, ezt is tán csak azért, hogy mihamarabb megszabaduljon tőle, azzal vége. Szó, beszéd akkor nincs. Csak ke­gyetlen dölyf, kegyetlen ridegség. Mindez egyszerűen elviselhetetlen. Matild nem tagadhatja, ez a számba nem vétel régóta bántja a büszkeségét s haragos gondolatokat támaszt benne, a­hányszor csak eszébe jut. Már pedig alig van olyan percze a napnak, hogy eszébe ne jutna. Azonban mindegy. Hősiesen tűr és dolgozik. Otthon elaggott édesanyja van, a­kinek ő a fentartója. Ezért a szegény elárvult életért tehát tűrnie kell, ha megszakad­t a szíve. Társnői nem szerették. Komoly, hideg, zár­kózott volt, hozzá példátlanul szorgalmas, nem illett közéjük. És a­mi leginkább fölkeltette a boszankodásukat: szép volt, mint egy Madonna; szeme nagy, ábrándos, melynek mélységében a csodás kék ég lángolása összefolyt az éjszaka feketeségével; arcza halvány, rajta az a lemondó melanchólia, mely a kevésbé szép arczát is magasztossá szokta tenni. Az, hogy gyűlölték ezt a vézna teremtést, a miért akaratlanul is Francziaországban is ezt a megoldást. Sőt ott tán inkább, mint bárhol másutt. Mert Francziaországra nézve roppant kínos lett volna a helyzet, ha az orosz-angol kon­fliktus komoly fordulatot vesz. Franczia­ország szövetségben van Oroszországgal, de Angliával is igen jó viszonyt tart fenn. Hogyha háborúra került volna a dolog, az előtt a kínos választás előtt állt volna, hogy vagy támogatja szövetségesét Anglia ellen, a­melylyel baráti viszonyban van, vagy ország-világ előtt tehetetlenségét és szö­­vetségszegését árulja el, ha Oroszországnak nem segít. Belső zavarokat idézett volna fel a franczia köztársaságban ez a dilemma, a­mely zavarokból beláthatatlan fejlemé­nyek keletkezhettek volna. Mindenképpen súlyos gondtól és válságtól szabadult meg tehát Francziaország is, hála a hágai kon­­venc­iónak. S habár kisebb mértékben, de a többi európai hatalmakra is örvendetes ez a békés fordulat. Lehetetlen lett volna vala­mennyire nézve a közömbösség vagy a nyugalom, hogyha két, esetleg három euró­pai hatalom fegyveres összeütközésére ke­rül a dolog. A szövetségi viszonyok háló­zatában szakadások állottak volna be s az első áldozat mindenesetre az európai béke lett volna, a­minek őrzése és fentartása pedig valamennyinek főczélja és feladata. A­kik abban bizakodtak, hogy az orosz-japán háborúra most döntő esemé­nyek állanak küszöbön az európai kon­flagráczió révén, beláthatják, hogy számí­táson kívül hagytak egy fontos tényezőt: az európai hatalmak szolidaritását az é­vi­csodálniok kellett. Igazi örömükre szolgált volna, ha szép szerivel távozott volna a bankból. Hegyes, fullánkos nyelvecskéjükkel csipkedtek is eleget, hogy vegye észre magát. Az igazgató különös magaviseletében alattomos szövetséges társukat látva, sokszor férfiak közé illő gorombaságot vágtak a szemébe. Hiába, nem tudták elüldözni. Lelke olyan volt, mint a kőszirt, a bántalom, a sok mérges nyíl lepattant róla. Még a legnagyobb bántalmak idején is ha haza ment a kis földszintes lakásba, a­hol egy pár törpe ákácz, egy pár illatos jázmin s rongyos koldus gyermekek nézegettek be a le­­süppedt ablakon, már olyan vidám, derült volt az arcza, mintha csupa vigasságban telt volna el a nap. Kosárkájából rendre előszede­­gette a hűsítő gyümölcsöt, csemegefélét, a melyet megtakarított pénzén vásárolt, hogy egy kis örömöt szerezzen a szegény betegnek, s mindezt úgy adta oda, mintha a kedves, jó társnői küldték volna. — Ezt most Margit küldte. Tegnap uzsonna volt náluk. Emezt meg Leona rej­tette a kosaramba. A jó léleknek eszébe jutott a mama, ámbár nem is ismeri . . . Oh, olyan jó leányok azok egytől egyig, akár csak test­véreim volnának. — Az Isten áldja meg őket, óh áldja! — sirdogált a jó asszony örömében, hogy a sors ilyen jó helyre vezérelte az ő szegény gyer­mekét. Oh, mert másképpen, ha nehéz szomorú gondok között tudná Mati­cot, talán a szive is megszakadna . . . Pedig éppen ma történt, hogy a derék lányok oda álltak elébe, csípőre tett kézzel, mint valami sárkányok s képtelen vádat találtak ki, hogy megtámadhassák. A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Október 31. — Varázsütésre. Irta: Szabó Ferencz. Matild, a kis fehérarczú rabszolga, seré­nyen dolgozott a hivatalban. Körülötte vidám lányok, ugyanolyan rabszolgák, mint ő, a mo­dern élet kenyérkereső gondja által kiszakítva a békés családi tűzhelyek köréből, hogy fiatal­ságukat feláldozzák a nagy bankok taposó-mal­­mában. E lányok azonban vidámak és gond­talanok, nevetgélve beszélnek egymással apró szerelmi történetekről, a­melyek mézédes sza­vakon kezdődnek, fényes örömben, suhogó se­lyemben, vágtató kocsikon folynak, végük azon­ban hasonlatos a láng körül csapongó pillér­hez: tépett szárnyakkal, keserű csalódásokkal hullanak le a magasból. Itt azonban, a bezárt falak között, nem látják ezt a szomorú véget, csak a csillogás, a fény az irigyelt boldogság lebeg előttük és sóvárogva vágyakoznak utána. Matild nem hallgat ezekre a balga, lángok után sóvárgó pille­beszédre. Nemes, ártatlan, komoly lelke nem engedi. Dolgozik, reményke­dik, hogy szinte szakad róla a veríték. Nem akar okot szolgáltatni az igazgató haragjára. Oh, ha csak egyszer megérhetné, hogy nyája­san mosolyogna rá ez a szigorú ember! Miért van ez igy? nem tudja. Nap-nap után legelső a hivatalban s legutoljára távozik. Míg a többiek könnyelműen, kaczagva lopják az időt.

Next