Magyar Nemzet, 1905. szeptember (24. évfolyam, 211-236. szám)

1905-09-01 / 211. szám

Budapest, 1905. XXIV. évfolyam, 211. szám. Péntek, szeptember 1. Szerkesztőség: VII., Miksa­ utcza 8. szám II. em. Telefon : 58—92. Városközi (Interurban) telefon 31. Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyedévre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fillér. Kiadóhivatal, VII. ker., Kerepesi­ út 54. szám. Telefon­száma: 64—01—02—03. A nemzet akarata? Budapest, augusztus 31. A koalíc­ió, a­mely következetesen ta­gadta a többség jogait, sőt az obstrukc­ió rendszerével kisebbségi diktatúrát gyako­rolt a parlamentben, most az unalomig hirdeti a többség mindenhatóságát. S miért hirdeti ? Mert a magyar közvélemény pil­lanatnyi eltévelyedése megszerezte neki a majoritást. Nem követjük a koalíczióban össze­­fogódzott pártok hagyományos eljárását, s többségre jutásuk eszközeit (izgatást, nép­­bolondítást, erőszakot) górcsövi vizsgálat alá ezúttal nem veszszük. Azt azonban ke­reken állítjuk, hogy a választási hadjárat nem a kommandó, sőt még csak nem is a 67-es vagy 48-as politika jegyében folyt le. Az általános szavazati jog hirdetése folytán például több ellenzéki képviselő jutott mandátumhoz, mint a katonai kér­dések hirdetése által. Ha jól vagyunk tá­jékozva, a koalíc­ió emberei közül közel százan tettek ígéretet a népnek, hogy az általános szavazati jogért élni-halni ké­szek. (Értjük tehát, ha a függetlenségi pártban mozgalom indult meg, a­mely minden junkuim nélkül is a nép milliói­nak tett ünnepélyes ígéret feltétlen bevál­tását sürgeti.) Igaz, a koalíc­ió nagyzási hóbortjában folyton és rendszeresen összetéveszti ön­magát a nemzettel. Holott az igazság az, hogy sem a kommandó, sem a 67-es poli­tikával való szakítás kérdésében a nem­zetet meg nem kérdezték. A­miből világos, hogy a nemzet megkérdezésének útja még nyitva áll. Mikor a Fej­ér­váry-kormány helyét el­foglalta, a koalíc­ió férfiai hirdették az egész földkerekségen: a kormány parla­mentárissá válik nyomban, ha a képviselő­ház bizalmatlansági szavazata elől a nem­zet ítélőszéke elé menekül. Még nem is oly régen, a soproni beszédben is olvas­tunk erre nézve önérzettől duzzadó fel­hívást: ha a korona nem fogadja el nem­zeti akarat gyanánt a koalíc­ió makacs akaratát, ám kérdezze meg újra az or­szágot. Ily előzmények után igazán érthetet­len, hogy a kormánynak parlamenti kor­­mánynyá való átváltozása ellen miért dühöngenek éppen azok, a­kik a nemzetre való appellálást az egyetlen alkotmányos útnak ítélték?­ S a koronát — Sopronban — némi gúnyaival erre a térre invitálták? Vagy tán tartanak ettől a népítélettől, mely az említett kérdésekről megkérdez­­tetvén, ezek felé hajlana és cserbenhagyná a koalíczió terméketlen, doktriner makacs­­kodását? Vagy Bácsbodrogmegye határo­zatától riadtak meg? Van is rá okuk, mert az a határozat kijózanítja a meg­­tévesztetteket abból az álhitből, hogy a koalíc­ió a nemzet, hogy minden az ő táborában van. És megmutatja, hogy van­nak az országban még higgadt és megfon­tolt elem­ek igen nagy számmal, a­kik unják és elítélik a nemzet életbevágó ér­dekeivel űzött könnyelmű és koc­kázatos játékot. Még Kossuth Ferencz nyugodt elméje püspök, Jósika Lajos báró, Zeyk Károly vitték s nem Mikó. Miniszterséget is presszióval vállalt az Andrássy-kabinetben, dokumentálni akarván az uniót azzal is, hogy egy erdélyi em­ber is foglaljon helyet a kabinetben, és így lett Mikóból kényszerült miniszter, kitűnő vezetőt kapva tározójához a Hollán Ernő államtitkár személyében. Mint közlekedésügyi miniszter, ő hozta Erdélyt a világ forgatóba azzal, hogy el­kezdeje a vasút építtetést. Sürgetésére, négy évi szolgálata után megválhatott a tározójától. De ha Mikó Imre gróf úgynevezett poli­tikus nem is volt, és e folytán nem ékesíté fel magát az »államférfiúi« czímmel, annál­ tevéke­nyebb volt egyéb réven úgy, hogy Erdély Szé­chenyijét látta benne. Az ötvenes éveket a Mikó Imre gróf korszakának lehetne Erdélyben elne­vezni, mert minden valamire való hazai ügy az ő közvetítésével oldatott meg. A gondviselés úgy akarta, hogy Erdély éppen azon idő­ben Mikó Imre grófban egy oly hn legyen, ki állása, készültsége s magas szel­leménél fogva a cselekvés terén fellépésre volt hivatva. Nem volt oly nemzeti intézmény, mi azon időben ne az ő nevéhez tapadt volna!... Ma megalapítja az erdélyi kölcsönös jég- és tüz­­kem­entő-egyletet, holnap már a gazdasági egy­let érdekében agitál, a­nélkül, hogy azért ne szakítna időt a színházra való felügyeletre is, hogy még az egyéb számtalan közszükségleti dolgok véghezvitele mellett az irodalom terén is bazáitokig léphessen fel, hogy mindezen pá­ratlan munkálkodását megkoronázhassa a mú­zeum létrehozásával. Oly férfiút, mint Mikó, a­ki annyit tegyen is egyensúlyát vesziti, ha a népítélet kér­désének eshetőségeit tárgyalja. Legutóbbi czikkében is haragosan tár­gyalja, hogy a kormány a székely­ kérdés felvetésével s az általános szavazati jog csillogtatásával a magyar néplélekre kíván hatni. Kérdezzük, a nemzeti ítélet újabb ki­kérésének már a puszta gondolataim is miért kél »méla sóhaj Milford öblei felől? Miért bélyegzik előre is gonosz, sőt ördögi szándéknak, ha ő felsége kormánya nagy­szabású szocziális és gazdasági problémák felvetését tervezné ? Miért akarják — egy igen előkelő 67-es koalícziós­ vezér hírlapi tanácsára — vád alá helyezéssel nem­ it­ű­ni el a kormányt ? Elnémítani talán abban a pillanatban, mikor a népmilliók anyagi és szellemi érdekeit, jogait, az ország demo­kratikus irányú haladását és kiépítését kí­­­vánja szolgálni üdvös javaslatok egész so­rával ? Csak korteskedni és izgatni szabad reformok és jogok ígérgetésével a népet ? Az üres­ és csalfa ígéreteket m­egvalósíttni a hazaárulás ?­­ Bizony ezek a tanok és ezek a koali­­czionális fejtegetések kissé gyermekesek. A­míg bíztak a félrevezetett nép szenvedé­lyében, lázasan buzdították a koronát, ap­­pelláljon a nemzetre újólag. De mikor attól tartanak, hogy a hosszú és keserves vajúdások kínja kezdi elűzni a mámort, s mikor úgy sejtik, hogy a népbolondítás művészetében oly nagy rekordot elért szö­vetkezetük ellen a kormány nem üres kézzel, hanem éles, hatásos, csontig ható fegyverekkel kíván síkra szállani, félre nemzete érdekében egyet sem tud az elmúlt század Erdélyben felmutatni! Erdély sohasem volt oly férfiak szűkében, a­kik népük­­és hazá­juk nagy kérdéseit értő és érző lélekkel bírtak; de férfiút, a­ki Mikóhoz haasonlólag annyira össze lett volna olvadva Erdély minden egyes kulturális stb. korkérdéseivel, tudtomra nem mutathatunk az elmúlt századból fel előtte. O Titus római császárként, minden napot elveszett­nek látszik tartani, a­melyen hazája javáért, előmeneteléért nem volt tevékeny, honszerelmé­­nek nem hozott áldozatot. S hogy mennyire meghajlottak Mikó érde­mei előtt még a nemzetiségbeliek is, mi sem­ bi­zonyítja jobban, mint egy akkori szász lap 1858 április havában kelt egyik vezérczikkének a következő sorai : »Vannak dolgok, a mikro, nem szólhatni az ismétlés hibájába esés nélkül. Ezek közé tartozik a Mikó Imre gróf hazafias áldozatkészsége is. Nem létezik honunkban hi­szon­­árasztó emberi tevékenységnek mezeje, a melyet e nagy hazafi nem miveit, a melynek temékenyité­­séh­ez dús adománynyal nem járult­ volna. A honi folyóiratok majdnem mindenik száma min­t újabb adományairól szól a nemes grófnak, min­den felekezet és nemzetbeli egyházak s’ iskolák számára jótékonysága megható vonásairól.« E néhány sor közlése is fényesen illusztrálja Mikó tapintatos modorát, ki a legnagyobb magyar létére a nemzetiségek rokonszenvét ■ is meg tudta nyerni az őket illető humánus czélokra való adakozásai által. Hogy az elnyomatás korszakában a lnagyps.'­­székelység fenn tudá tartani faji jellegét, ezt az akkori irói gárdának köszönhető, a kik lelkesen A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Augusztus 31. — Mikó Imre gróf. • Irta: Ürmössy Ilnrés, I. A sepsziszentgyörgyi ev. ref. székely Mikó­­kollégium, a magyar társadalom részvételével most e hónap 4-én, hídvégi Mikó Imre gróf szülőházát, hol ma Mikes Ármin gróf kastélya van, születése napjának századik évfordulóján Zubola községben emléktáblával ünnepélyesen meg fogja jelölni. Ez ünnepélyre, melylyel a kollégium alapításával szemben érzett háláját le akarja róni, az érdeklődőket is meghívja a rendezőség. És e meghívás visszhangot kelt Erdélyben, s a­ki ott nem lesz, gondolatban vesz részt az emlékünnepen. Mikó százéves születésének évfordulatakor én nem életiratot akarok adni, hanem mara­dandó alkotásáról emlékszem meg, mint a­mely feledhetetlenné tévé nevét az erdélyi részeken. Ér­tem ezalatt az »Erdélyi Múzeum« megteremté­sét. Mikó az volt Erdélynek, a­mi Széchenyi Magyarországnak, nem volt úgynevezett poli­tikus, hála ebben­ is volt része, mikor az alkot­mányos élet rövid időre 1861-ben helyreállott, de a vezérszerepet Erdélyben a hatvanas évek első felében, a­míg az anyaországgali egyesülés meg nem történt, a politika terén Ke­mény Ferencz báró, Haynald Lajos katolikus

Next