Magyar Nemzet, 1905. szeptember (24. évfolyam, 211-236. szám)
1905-09-01 / 211. szám
Budapest, 1905. XXIV. évfolyam, 211. szám. Péntek, szeptember 1. Szerkesztőség: VII., Miksa utcza 8. szám II. em. Telefon : 58—92. Városközi (Interurban) telefon 31. Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyedévre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fillér. Kiadóhivatal, VII. ker., Kerepesi út 54. szám. Telefonszáma: 64—01—02—03. A nemzet akarata? Budapest, augusztus 31. A koalíció, amely következetesen tagadta a többség jogait, sőt az obstrukció rendszerével kisebbségi diktatúrát gyakorolt a parlamentben, most az unalomig hirdeti a többség mindenhatóságát. S miért hirdeti ? Mert a magyar közvélemény pillanatnyi eltévelyedése megszerezte neki a majoritást. Nem követjük a koalíczióban összefogódzott pártok hagyományos eljárását, s többségre jutásuk eszközeit (izgatást, népbolondítást, erőszakot) górcsövi vizsgálat alá ezúttal nem veszszük. Azt azonban kereken állítjuk, hogy a választási hadjárat nem a kommandó, sőt még csak nem is a 67-es vagy 48-as politika jegyében folyt le. Az általános szavazati jog hirdetése folytán például több ellenzéki képviselő jutott mandátumhoz, mint a katonai kérdések hirdetése által. Ha jól vagyunk tájékozva, a koalíció emberei közül közel százan tettek ígéretet a népnek, hogy az általános szavazati jogért élni-halni készek. (Értjük tehát, ha a függetlenségi pártban mozgalom indult meg, amely minden junkuim nélkül is a nép millióinak tett ünnepélyes ígéret feltétlen beváltását sürgeti.) Igaz, a koalíció nagyzási hóbortjában folyton és rendszeresen összetéveszti önmagát a nemzettel. Holott az igazság az, hogy sem a kommandó, sem a 67-es politikával való szakítás kérdésében a nemzetet meg nem kérdezték. Amiből világos, hogy a nemzet megkérdezésének útja még nyitva áll. Mikor a Fejérváry-kormány helyét elfoglalta, a koalíció férfiai hirdették az egész földkerekségen: a kormány parlamentárissá válik nyomban, ha a képviselőház bizalmatlansági szavazata elől a nemzet ítélőszéke elé menekül. Még nem is oly régen, a soproni beszédben is olvastunk erre nézve önérzettől duzzadó felhívást: ha a korona nem fogadja el nemzeti akarat gyanánt a koalíció makacs akaratát, ám kérdezze meg újra az országot. Ily előzmények után igazán érthetetlen, hogy a kormánynak parlamenti kormánynyá való átváltozása ellen miért dühöngenek éppen azok, akik a nemzetre való appellálást az egyetlen alkotmányos útnak ítélték? S a koronát — Sopronban — némi gúnyaival erre a térre invitálták? Vagy tán tartanak ettől a népítélettől, mely az említett kérdésekről megkérdeztetvén, ezek felé hajlana és cserbenhagyná a koalíczió terméketlen, doktriner makacskodását? Vagy Bácsbodrogmegye határozatától riadtak meg? Van is rá okuk, mert az a határozat kijózanítja a megtévesztetteket abból az álhitből, hogy a koalíció a nemzet, hogy minden az ő táborában van. És megmutatja, hogy vannak az országban még higgadt és megfontolt elemek igen nagy számmal, akik unják és elítélik a nemzet életbevágó érdekeivel űzött könnyelmű és kockázatos játékot. Még Kossuth Ferencz nyugodt elméje püspök, Jósika Lajos báró, Zeyk Károly vitték s nem Mikó. Miniszterséget is presszióval vállalt az Andrássy-kabinetben, dokumentálni akarván az uniót azzal is, hogy egy erdélyi ember is foglaljon helyet a kabinetben, és így lett Mikóból kényszerült miniszter, kitűnő vezetőt kapva tározójához a Hollán Ernő államtitkár személyében. Mint közlekedésügyi miniszter, ő hozta Erdélyt a világ forgatóba azzal, hogy elkezdeje a vasút építtetést. Sürgetésére, négy évi szolgálata után megválhatott a tározójától. De ha Mikó Imre gróf úgynevezett politikus nem is volt, és e folytán nem ékesíté fel magát az »államférfiúi« czímmel, annál tevékenyebb volt egyéb réven úgy, hogy Erdély Széchenyijét látta benne. Az ötvenes éveket a Mikó Imre gróf korszakának lehetne Erdélyben elnevezni, mert minden valamire való hazai ügy az ő közvetítésével oldatott meg. A gondviselés úgy akarta, hogy Erdély éppen azon időben Mikó Imre grófban egy oly hn legyen, ki állása, készültsége s magas szelleménél fogva a cselekvés terén fellépésre volt hivatva. Nem volt oly nemzeti intézmény, mi azon időben ne az ő nevéhez tapadt volna!... Ma megalapítja az erdélyi kölcsönös jég- és tüzkementő-egyletet, holnap már a gazdasági egylet érdekében agitál, anélkül, hogy azért ne szakítna időt a színházra való felügyeletre is, hogy még az egyéb számtalan közszükségleti dolgok véghezvitele mellett az irodalom terén is bazáitokig léphessen fel, hogy mindezen páratlan munkálkodását megkoronázhassa a múzeum létrehozásával. Oly férfiút, mint Mikó, aki annyit tegyen is egyensúlyát vesziti, ha a népítélet kérdésének eshetőségeit tárgyalja. Legutóbbi czikkében is haragosan tárgyalja, hogy a kormány a székely kérdés felvetésével s az általános szavazati jog csillogtatásával a magyar néplélekre kíván hatni. Kérdezzük, a nemzeti ítélet újabb kikérésének már a puszta gondolataim is miért kél »méla sóhaj Milford öblei felől? Miért bélyegzik előre is gonosz, sőt ördögi szándéknak, ha ő felsége kormánya nagyszabású szocziális és gazdasági problémák felvetését tervezné ? Miért akarják — egy igen előkelő 67-es koalícziós vezér hírlapi tanácsára — vád alá helyezéssel nem itűni el a kormányt ? Elnémítani talán abban a pillanatban, mikor a népmilliók anyagi és szellemi érdekeit, jogait, az ország demokratikus irányú haladását és kiépítését kívánja szolgálni üdvös javaslatok egész sorával ? Csak korteskedni és izgatni szabad reformok és jogok ígérgetésével a népet ? Az üres és csalfa ígéreteket megvalósíttni a hazaárulás ? Bizony ezek a tanok és ezek a koaliczionális fejtegetések kissé gyermekesek. Amíg bíztak a félrevezetett nép szenvedélyében, lázasan buzdították a koronát, appelláljon a nemzetre újólag. De mikor attól tartanak, hogy a hosszú és keserves vajúdások kínja kezdi elűzni a mámort, s mikor úgy sejtik, hogy a népbolondítás művészetében oly nagy rekordot elért szövetkezetük ellen a kormány nem üres kézzel, hanem éles, hatásos, csontig ható fegyverekkel kíván síkra szállani, félre nemzete érdekében egyet sem tud az elmúlt század Erdélyben felmutatni! Erdély sohasem volt oly férfiak szűkében, akik népükés hazájuk nagy kérdéseit értő és érző lélekkel bírtak; de férfiút, aki Mikóhoz haasonlólag annyira össze lett volna olvadva Erdély minden egyes kulturális stb. korkérdéseivel, tudtomra nem mutathatunk az elmúlt századból fel előtte. O Titus római császárként, minden napot elveszettnek látszik tartani, amelyen hazája javáért, előmeneteléért nem volt tevékeny, honszerelmének nem hozott áldozatot. S hogy mennyire meghajlottak Mikó érdemei előtt még a nemzetiségbeliek is, mi sem bizonyítja jobban, mint egy akkori szász lap 1858 április havában kelt egyik vezérczikkének a következő sorai : »Vannak dolgok, a mikro, nem szólhatni az ismétlés hibájába esés nélkül. Ezek közé tartozik a Mikó Imre gróf hazafias áldozatkészsége is. Nem létezik honunkban hiszonárasztó emberi tevékenységnek mezeje, a melyet e nagy hazafi nem miveit, a melynek temékenyitéséhez dús adománynyal nem járult volna. A honi folyóiratok majdnem mindenik száma mint újabb adományairól szól a nemes grófnak, minden felekezet és nemzetbeli egyházak s’ iskolák számára jótékonysága megható vonásairól.« E néhány sor közlése is fényesen illusztrálja Mikó tapintatos modorát, ki a legnagyobb magyar létére a nemzetiségek rokonszenvét ■ is meg tudta nyerni az őket illető humánus czélokra való adakozásai által. Hogy az elnyomatás korszakában a lnagyps.'székelység fenn tudá tartani faji jellegét, ezt az akkori irói gárdának köszönhető, a kik lelkesen A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Augusztus 31. — Mikó Imre gróf. • Irta: Ürmössy Ilnrés, I. A sepsziszentgyörgyi ev. ref. székely Mikókollégium, a magyar társadalom részvételével most e hónap 4-én, hídvégi Mikó Imre gróf szülőházát, hol ma Mikes Ármin gróf kastélya van, születése napjának századik évfordulóján Zubola községben emléktáblával ünnepélyesen meg fogja jelölni. Ez ünnepélyre, melylyel a kollégium alapításával szemben érzett háláját le akarja róni, az érdeklődőket is meghívja a rendezőség. És e meghívás visszhangot kelt Erdélyben, s aki ott nem lesz, gondolatban vesz részt az emlékünnepen. Mikó százéves születésének évfordulatakor én nem életiratot akarok adni, hanem maradandó alkotásáról emlékszem meg, mint amely feledhetetlenné tévé nevét az erdélyi részeken. Értem ezalatt az »Erdélyi Múzeum« megteremtését. Mikó az volt Erdélynek, ami Széchenyi Magyarországnak, nem volt úgynevezett politikus, hála ebben is volt része, mikor az alkotmányos élet rövid időre 1861-ben helyreállott, de a vezérszerepet Erdélyben a hatvanas évek első felében, amíg az anyaországgali egyesülés meg nem történt, a politika terén Kemény Ferencz báró, Haynald Lajos katolikus