Magyar Nemzet, 1905. október (24. évfolyam, 237-262. szám)

1905-10-01 / 237. szám

Budapest, 1905. XXIV. évfolyam, 237, szám. Vasárnap, október I. Szerkesztőség: VII., Miksa-utcza 8. szám II. em. Telefon : 58—92. Városközi (Interurban) telefon 31. Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyedévre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fillér. Kiadóhivatal: VII. kér., Kerepesi-ut 54. szám. Telefon száma: 64—01—02—03. Rossz szolgálat. Budapest, szeptember 30. A koalicziós sajtó egyrésze semmibe veszi a 3-ik pont valódi értelmét helyre­állító miniszterelnöki nyilatkozatot. Kifo­gástalan lévén a nyilatkozat közjogi tar­talma, a formát kifogásolják. Sőt a koali- czió érdekeitől teljesen távol álló, függet­len újságok is jobban szeretnék, ha vala­mely ünnepélyesebb formában esett volna meg a reparáczió. Akárhogy van is a dolog, a Fejérváry bái'ó nyilatkozata, még inkább egy köz- tiszteletben álló, a koaliczió iránt nem ellenséges érzésű államférfin meghivatása és meghallgatása azt bizonyítják, hogy a korona a parlamentáris többséggel szemben nem helyezkedik a rideg megközelíthetet­lenség álláspontjára. S habár akadnak ma­gas állásokat betöltött, tehát a köteles diszkréczió törvényeit igen jól ismerő politikusok, a kik székek elhelyezéséből s más külső jelekből igyekeznek bebizonyí­tani, hogy a koaliczió vezéreinek Becsben szándékos sértést kellett elszenvedniük: a közvélemény ma már nyugodtabban Ítéli meg a múlt szombati audienczia esemé­nyeit s nem tekinti a nemzet megaláztatá­sának azt, a mi ott történt. Nem, már csak azon formai okból sem, mert a kihallgatáson megjelent poli­tikusok a parlamenti többségnek s nem az országgyűlésnek, tehát nem a nemzetnek A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. ■— Szeptember 29. — Camille Desmoulins. Páris, szeptember 24. Ezen a meginditóan szép és fájdalmas su­gárzással teli őszi délutánon mindannyian a Palais Royal kertjébe özönlöttünk. Itt, ugyan­azon a szent helyen, a hol hajdan éles szavával átharsogta a teret és sovány karjával belerán­tott a forradalom harangkŐfclóbe: immár fehér márványszobra állott dicső Desmoulins Ka- millnak. Messziről egy nagy fehér folt volt ez, a nap fényétől átszűrt lilaszin párázásban. Előtte és körülötte az ünneplő vendégek fekete tömege állott, mint sötét alapja a tündöklő fehérség­nek. Közelebb érve, a szobor arcza kibontotta a maga megejtő vonalait: az égnek emelt hom­lok, a rajongó tekintet, a vállra omló baj lágy keretében, a fesztelen és mégis elegáns maga­tartás, az egész alkotásnak megkapó ereje, őszintesége s úgyszólván históriai akczentusa a lezajlott távoli idők izzó sjrettenetes légkörét érez­tette, a forradalmi tumultus tovarohanó zsivaját. Az alacsony gránittalapzaton álló szobrot valami megejtő liév és brio úgyszólván tovaragadja az élő gesztus s lázas indulat mozdulatában. A forradalmár egyéni karaktere és jellegzetessége megejtő közvetlenséggel hat. A kifejező erőnek már-már a túlzásba vitt hatalma. Az élet he­vét, szilajságát, vágyait s fájdalmát is hömpöly- geti e lihegő anyagon át. A mozdulat egysze­rűsége. könnyedsége és intimitása mintegy a küldöttei voltak. Egy párt politikájának, programmjának voltak hirdetői, egy párt nevében szólották, — nem az országgyű­léstől, tehát nem a nemzettől, csak pártjuk­tól volt megbízatásuk. Egy »beszélgetést« kivéve, a mely még a székek elhelyezéséből és ő felsége főhajtá­sából és sarkantyupengéséből is érvet kovácsol a korona sértő szándékának be­bizonyítására, — holott az Ischlbe nem tudjuk mi uton-módon eljuttatott memo­randumból titkot sem csinál —• ezt a »beszélgetés«-t kivéve,akihallgatáson jelen­levő férfiak valamennyien tartózkodnak a kiszinezéstől, a kérdés elmérgesítésétől, a közvélemény hangulatának fellovalásától. Dicséretükre legyen mondva. Kossuth és Apponyi még nem adták fel a békés ki­bontakozás reményét, sőt a nehézségek feltorlódása daczára Apponyi egyenesen azt mondja, hogy sohasem állottunk köze­lebb a kibontakozáshoz. Szóval, — talán a sajtó egy részét kivéve — nincs senki, a ki a szombati kihallgatásból nagy tüzet akarna rakni, s nincs senki, a ki az egyik kísérlet sikertelensége miatt feladná a partidét és dühében felborítaná a sakk- figurákat. íme egyik bécsi újság híradása szerint Apponyi gróf még mindig nem látja ki­merítve a szerencsés közvetítés eszközeit. Sőt egyenesen rá is mutat a szerencsés kezű közvetítőre, a kinek fellépésétől ő sokat várna, a Széli Kálmán személyében. jelen pillanatnak örökíti meg, a mi rég a múlté már; a fehér alak a dupla gallé­ros redingotban, a hajtókás alacsony csizmában mintha e perezben szökött volna fel a gránit­talapzatra és egy szalmaszéket jobb lába alá kapva, kifeszitett balkarját a tömeg felé irá­nyítja, mig az arcz a magasba mered s a re­megő ajk az égboltozat felé hajítja a szabadság legelső sikolyát. A mint e mozdulat le van kötve, ki van élesítve, úgyszólván kitrombitálva: az egész mü csakugyan többet jelent egy sze­gény szilaj hu emlékkövénél. A művészi gyönyö­rűség, az alkotás rejtelmes szépsége mintegy az eszmék varázslatát váltja ki a rideg anyagból, az emberi gondolatnak, a népeket megindító jelszavaknak, törekvéseknek s ábrándoknak nagy és rettenetes játékát szögezi elénk. A mi szent lidérezfényt kergethetünk, mind itt gyűl össze izzó lángkévébe a szobornak ördögiesen ájtatos tekintete előtt. A mit bizonyos nagy felszaba­dulások öröméről s üdvéről hallottunk, tanul­tunk s magunkba szívtunk, a szobor arczát le­begi át mintegy a kéj szédületében. A mit re­mélni lehet s a miért élni s küzdeni kell, mind itt van. S a mibe bele kell pusztulni s a miért meghalni kell, az is itt van mellette. Bájosan naiv és fájdalmasan veszélyes alkotás, a mint a maga gyújtó tanulságával az emberi törekvések értékét túlbecsüli s idealizálja s bizonyos vonzó s lehetetlen kábulatok felé terel népeket s töme­geket, a mikor pedig emezek sorsa már rég el van végezve. A mint ezt a szobrot nézi és csodálja az ember, legjobb szeretné leemelni az alacsony gránitról, megölelni és megcsókolni ... De azoknak, a kik esetleg vakon hinnének a sza­vának. nem volna szabad látniok. Egyébként a Palais Royal kertje napfé­E »tánezra való felhívás« pikáns személyi vonatkozásaival a »Budapesti Napló« vezér- czikke foglalkozik. Mi csak a tünetet, a jelen séget, az idők jelét látjuk) benne. Azt látjuk, hogy az ellentétek kiegyenlítésében és nem kiélesitésébén, hidak építésében és nem lerombolásában keresik a megoldást a vezető politikusok. A békés megegyezés­nek e hangulata egyenesen forró béké- vágvgyá fokozódik a közvéleményben, az országban. A nemzet megunta az anarchisz­tikus állapotokat. Megunta, mert felismerte veszedelmeit az állami élet teljes meg- akasztásának. Megunta a gazdasági pan­gást, a tőke félénk elbujását, a haladás és emelkedés szünetelését s mindazt a sok erkölcsi és politikai kárt, mely a könnyel­műen felidézett liarczból a nyakunkba szakadt. Nem azok tesznek jó szolgálatot a nemzetnek, a kik a válság medrét — új­ságírói szenzáczióhajhászatból, vagy olcsó népszerűség verőfénye után áhítozva — mind mélyebbre ássák, s a kik a korona békés hajlandóságának bizonyítékain napi­rendre térnek. S viszik, tolják előre az or­szágot azon az utón, a melynek végében kemény, el nem mozdítható kőfalak mere- deznek felénk. Budapest, szeptember 30. = A megczáfolt püspöki kinevezések. A Budapesti Tudósító-1 illetékes helyről annak kijelentésére kérték fel, hogy a mai lapok ama nyes, üde s bájos volt. A háttérben, egészen mélyen, a kerület szegényebb népe gyülekezett, számos fiatal mama a tarkaruhás gyerekekkel, a kik kavicsokat guritgattak, a napfényben csillámló kavicsokat, mint a gyémántok. Rendes szokás szerint egy gyalogezred zenekara játszott nagybuzgón mindenféle potpourri-kat, termé­szetesen vonós hangszerek nélkül, ellenben a mindenféle fa- és rézfuvók megdöbbentő luxusá­val. A karmester — kapitányi rangban — mint valami czifra báb verte az ütemet, helye­sebben mindenféle geométriai formákkal rajzolta tele a levegőt maga előtt s komor érzéktelen- sége daczára, istenem, olyan megelégedettnek látszott. A szobor ililet teljes fönségéhez fel-felszó- lottak a szónokok s a végtelen sorozatban éppen Clementel miniszter kezdett bele ünnepi beszédjébe, a mikor a gyalogezred zenekara a távoli, de mindegyre közelgő mennydörgés hanghul­lámaival az oly illuzóriusan hallgatag »Porticii néma« akkordjaira zenditett rá, a végig való eljátszás oly nyilvánvaló szándékával, hogy az egész gyülekezeten a rémület érzése borzongott át. A mindenféle tiltakozó jelek, kiáltások, in­tések valóságos fergetege zudult a mereven és megelégedetten vezénylő automata felé, többen oda is szaladtak hozzá, beszéltek vele, felvilá­gosították, meg akarták győzni vagy meg akarták hatni, de minden szó, minden hang úgy pergett le róla, mint a vízcsepp az üveglapról, egy katonakarmester! A maga kötelességén kívül, mely a többi zenedarabokkal egyetemben a »Porticii néma« eljátszásában kulminált, nem akart tudni' egyebet. És eljátszotta, végig el­játszotta ! - " t ' A vészesen dúló hangorkánban Clementel miniszter szavai mint a záporban megriadt fees-

Next

Sign up   
/
Thumbnails
Contents