Magyar Nemzet, 1905. december (24. évfolyam, 290-314. szám)

1905-12-01 / 290. szám

Budapest, 1905. XXIV. évfolyam, 290. szám. Péntek, deczember I. Szerkesztőség: VII., Miksa-utcza 8. szám II. em. Telefon: 58—92. Városközi (Interurban) telefon 31. Egéaz ént 24 kor., félévre 12 kor., negyedévre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fillér. Kiadóhivatal: VII. kér., Kerepesi-ut 54. azám. Telefon száma: 64—01- 02—03. A mi feltétBeniil szükséges. Budapest, november 30. A függetlenségi párt hivatalos lapjá­ban Kossuth Ferencz, a függetlenségi párt vezére és a szövetkezett ellenzék vezér­bizottságának elnöke, a maga nyugodt, előkelőén európai és mindig lojális hang­ján visszatér az általános szavazati jog kérdésére, s elmélkedéseit ő felségének ama nyilatkozatába kapcsolja bele, a mely szerint »a választói jog megvalósítása fel­tétlenül szükséges és többé fel nem tartóz­tatható«. Tiszteletlenség volna Kossuth Ferencz egyénisége iránt, ha czikkére nem reagálnánk. Teszszükezt annál szívesebben, mert ha nem is ringatózhatunk abban a reményben, hogy e czikk fonalán még el lehetne jutni a kibontakozás ösvényére, ámde annyi haszonnal e vállalkozásunk mégis kecsegtet, hogy kiderithetök lesznek a mai komor helyzetnek egynémely vitás pontjai s a netán fenyegető újabb bonyo­dalmak küszöbén meg lesz világosan álla­pítható, az eddig történtekért s a jövendő eseményeiért kit és mekkora mértéke ter­hel az erkölcsi és politikai felelősségnek. Kossuth Ferencz czikke nem vitázik ö felsége nyilatkozatával; helyesnek fogadja el a maga részéről is, hogy a választói jog általánossá tétele feltétlenül szükséges és A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Jíovember 30. — Beszéd és gondolat. — Nyelvészet — szólt barátom a politikus, és ajkán az a bizonyos gúnyos mosoly játsza­dozott. — Nyelvészet ! Ez is ama bizonyos »tudományok« közé tartozik, — bogy ki tudta lianghordozásával a gúnyos idézőjeleket fejezni! — a melyekhez semmi egyéb sem kell, hanem sok-sok türelem. A czédulák világa az, bará­tom, ábéczé-rendbe szedve, de nem tudomány. Gyerekeknek való munka, szókergetés, játék szóképeink megfelelő bangalakjaival, semmi más. Egy fejezete annak az igazán alakuló regény­nek, a melynek czime: A tudományos törekvé­sek csődje. A nemzetek sorsa háttérbe szorul e szóvadászok előtt s inig a magában ostoba nyelvi forma tanulmányával játszanak el, addig meg­feledkeznek lelkűnknek tartalmáról. Mennyi hiábavaló áldozat, mennyi szocziális feladatot meg lehetne oldani ezen sok czédulára kidobott pénzen! . . . Tüzes tekintete most villámokat szórt. Meg­állt előttem, hogy szinte leszegezzen e becsmérlő véleményével. Odaátról ezer csillag, parti, villany­csillag világította meg a Dunát. Elébe képzel­tem a tömeget, mely szavaira tapsviharba tör ki s materiális örömével harsogva kiáltja: Él­jen! Éljen! — Nono, várjunk csak egy kicsit. Ne fe­ledd, hogy a nyelvészet nemcsak a szavak tudo­többé fel nem tai'tóztatható. De tévedne, a ki azt hinné, hogy ebből Kossuth Ferencz azt a következtetést kész levonni, hogy foglalkozzék tehát a képviselőház legelső sorban kizárólag azzal, a miről immár a függetlenségi párt vezére és a koaliczió vezérlő-bizottságának elnöke is nyilváno­san elismeri, hogy elkerülhetlenül szüksé­ges, feltétlenül sürgős és semmiféle módon többé fel nem tartóztatható. Nem, Kossuth Fei'encz nem vonja le ezt a következtetést. Kossuth Ferencz egyáltalában semmiféle következtetést nem von le. Hanem csak apasági keresetet indít ö felsége ellen. Kimutatja hosszú hasábokon, hogy a függetlenségi párt már régebben követelte az általános szavazati jogot. Már sokkal régebben. Még a Tisza-kabinet mé­zes heteiben. És követelte akkor nagy nyo­matékkai olyformán, hogy még tartós le­szerelést is Ígért érte cserében. Ezekre emlékeztet Kossuth Ferencz. Kit emlékeztet ezekre? Ő felségét? A kor­mányt? Az ország nagy közvéleményét? Ezek nem szorultak semmi ilyen emlékez- tetésre. Egyikük sem feledte el, hogy a függetlenségi párt a januári választások előtt ilyen kötelezettségeket vállalt. Sőt e tényezők mindegyike méltán ámulhatott rajta, hogy a mikor a függetlenségi párt által követelt és sürgetett reform a király jóváhagyásával a kormányprogramul sar­kalatos pontjává lett, akkor a Kossuth Ferencz pártja már nem emlékezett arra, hogy valamikor tartós leszerelésre is haj­landó volt az általános választói jog fejé­ben s most mégis egyazon táborban áll azokkal, a kik e reformot tüzzel-vassal akarják kiirtani a föld színéről. Kinek szól hát a Kossuth Ferencz em- lékeztetése? Nyilván azoknak, a kikre na­gyon is ráfér ez az emlékeztetés: a koali- cziónak, a koaliczióban a függetlenségi pártnak és a függetlenségi pártban magá­nak Kossuth Ferencznek is. Szívesen lát­juk, hogy Kossuth Ferencz saját magán kezdi a kapaczitácziót, mert őt kapaczitál- ható embernek ismerjük. S reméljük, hogy noha az egészsége nem olyan szilárd, mint a milyennek ez országban mindenki kí­vánná, mégis alá fogja magát vetni annak a fáradságnak, hogy elvtársait és fegyver, barátait is meggyőzze arról, a mire saját magát ime kapaczitálja. Egyelőre attól kell tartanunk, hogy ez a munka sok nehézséggel fog járni. Mert hiszen a nyilvánosság még nem feledte el azt a fontos felvilágosítást, a melyet Polónyi Gézától kapott az általános válasz­tói jogra a koaliczióban váró sors dolgában. mánya. A nyelv életében nemcsak szavak van­nak. A szó a legegyszerűbb, a legkönnyebben felfogható nyelvi tény, de nemcsak maga adja a nyelvnek egész tartalmát. Mintha azt mond­tad volna, hogy a mezőn csak füvek vannak. Tudod-e barátom, hogy a »füvek« táblákká egyesülnek, melyek mesgyékkel vannak egymás­tól elválasztva. Fü! Ez már maga is gyűjtő fogalom. Te nagyvárosi, mennyi botanikai képet zavarsz te bele a fü fogalmába. Mondatok van­nak szónokom! és nem szavak. Egy szó már maga is mondat, ha kiejtetted. így együgyüen, izoláltan, hogy hát: ajtó, ablak nem beszélünk. Ha azt mondod: ajtó, akkor bizonynyal ránéztél a szoba egyrészére, telkedben feltűnt az a kép, a mely^egy hang­sornak, lelki lenyomata, s a mely úgy hozza majdan mozgásba, tüdődet, gégédet, szádat, hogy azt mondod: ajtó! Veszed-e észre, hogy a tom­pán hangzó nyelvi forma világából átmentünk egy másikba Hogy él bennünk egy kimondat­lan nyelv, mielőtt beszélnénk? Hogy mint éret­len dalok zsonganak a költők lelkében, úgy zsonganak bennünk is kimondatlan gondolatok, a melyek éppen akkor lesznek csak tudatosak, ha szóképek alakjában jelentkeznek. Szavak, mondatok, hangok stádiuma maga is szép stádium, de veszed észre, bogy van a nyelvé­szetnek filozófiaibb része is? Ne vesd meg a czédulázókat. Filozófiai gondolatok so’se keletkezhettek volna, ha a ter­mészeti jelenségeket hangyaszorgalommal nem gyűjtögeti a természetnek sok tudománya. No meg aztán az összegyűjtött nyelvi anyag szép törvényekhez vezet, a melyek igazán filozófiai magaslaton állanak . . , — De az már nem nyelvészet, barátocs- kám, hanem nyelvfilozófia. — Bánom is én, nevezzed, a hogy akarod. (Már te is kezdel skatulyázni, csakhogy te tár­sadalomtudós vagy, te nem szavakat, hanem egész tudományokat skatulyázol!) Mindenki tudja, hogy a nyelv maga nem egyéb, mint rövid, alkalmas jeleknek konvenczionális rend­szere. Mért hívjuk magyarul az ajtó-1, ajtó­nak. Nem keresve most e szó etimológiai fej­lődését, vagy elképzelve az ős nyelvi állapoto­kat, csak azért, mert ezt megszoktuk. Hidd meg, nem mosolyognál, ha a magyar közszokás az ahlak hangalakot szentesítette volna meg az ajtó fogalom hordozójául. Gyönyörűen mondja Alexander Bernát uj lélektanában, A Művelt­ség Könyvtárában: »A szó sztcnogrammája a gondolatnak.« (A 700. lapon.) De bizony ezek a sztenogrammok nagyon gyarlók. Kevés olyan tökéletlen kultura-eszközünk van, mint a nyelv. — Ugyan ne beszélj — szólt barátom, a politikus, a szónok. — Hatottál-e már tömegre ? Láttad-e, mint lesi ajkadnak mozdulatát, sza­vadnak hangzását, láttad e már a gondolataid hallatára felgyűlő tekinteteket, a mint ragadod őket szólásoddal oda, a hova akarod. Ezt a nyelvet nevezed te tökéletlennek. Megint mosolygott. Visszafordultunk a Pe- tőfi-térnél. A Gellért-hegyen, tán fent a ven­déglőben, kigyult egy lámpa. — Hát tökéletlen az a nyelv, a min Rousseau megírta Vallomásait? Tökéletlenül közié gondolatait Homérosz? Dadogott Byron, gondolatközlésben szánalmasan vergődött Pe­tőfi? A franczia nyelv elegáns hajlékonysága, az angol szókincs tökéletlen?

Next

/
Thumbnails
Contents