Magyar Nemzet, 1906. április (25. évfolyam, 78-101. szám)

1906-04-01 / 78. szám

Szerkesztőség: VII., Miksa­ utcza 8. szám II. em. Telefon: 53—92. Városközi (Interarban) telefon 31. 4- Budapest, 1906. ^ ^ XXV. évfolyam, 78. szám. Vasárnap, áprilisi. Magyar Nemzet r . ... , • . . • , ' Egész érre 24 kor., félévre 12 kor., negyedén. 8 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szára helyben és vidéken 8 fillér. Kiadóhivatal, VII. ker., Kerepesi­ út 54. szám. Telefon­száma: 64—01—02—03. Visszafelé: Budapest, márczius 31. A nemzet sohasem adott megbízást a koalícziónak arra, hogy közte és a ko­rona közt, bármily kérdés fölvetésével, élére állítsa a helyzetet. Mindenkor in­dokolatlan nagyzolásnak mondottuk, ha a koaliczió és vezérei a nemzet nevében beszéltek és cselekedtek. A koaliczió fel­tolta magát mandátum nélkül a nemzeti vezérségre és sikere volt annyiban, hogy jelszavaival, terrorizmusával és erőszakos­ságával megtántorított és a maga táborába­n hajszolt sokakat, a­kiknek eszük ágában sem volt azelőtt kalandorpolitikát támo­gatni. Segédcsapatokra akadt a megye uraiban s a népjogok és a szabadelvűség minden úri ellenségében. Ez magyarázza sikereit, de ez bizo­nyítja egyúttal lelkiismeretlenségét és könnyelműségét. Nemzeti védelemnek nevezte önző, ma­kacs és párttaktikából eredt harczát és immár több mint egy esztendő keserves megpróbáltatása és pusztítása bizonyítja, hogy agyonvédte a nemzetet. Azt még el lehet tűrni egy ideig, hogy valaki feltolja magát ügyemnek védőjéül, azt is meg lehet érteni, hogy fanatizmusával engem is rácsábít vagy ráhajszol szélsőségekre, de a­mikor észreveszem, sőt világosan látom és keservesen érzem, hogy a védelemnek ez a módja érdekeim ellen, sőt a leg­nagyobb ártalmamra van, visszafelé fordí­tom a rudat és elkergetem magam mellől azt, a­ki akaratom ellenére bajba vitt. Abból a válságból, a­melybe a koa­líczió a nemzetet, megkérdezése és akarata nélkül, belehajszolta, most már csak egy kivezető út marad. Miután a koalíczió tel­jesen képtelennek bizonyult a megoldásra, miután kiderült, hogy csak a nemakarás­ban egységes, de az akarásban pártokra és frakc­iókra szakadozott és így a kormány­zás állandóságára és komolyságára semmi garanczia nem található benne, világos, hogy a koalicziós politika teljesen csődbe jutott s a koalicziós szövetség az országot ki nem vezetheti az útvesztőből, a­melybe belejuttatta. A nemzetnek magának kell tehát a kibontakozás útját keresni és megtalálni. Hosszabb vagy rövidebb idő alatt, de végig kell csinálni visszafelé azt a pro­­c­esszust, a­mely eddig folyt a nemzet bőrére a koalíczió érdekében. A koalíczió bőrére és a nemzet érdekében kell meg­indulnia egy tisztulási és tisztítási pro­­czesszusnak, hogy a kibontakozás ösvényére juthassunk megint. Ha oly könnyű volna maga a proczesszus, mint a­mily egyszerű annak megjelölése, máról-holnapra rendbe­jöhetne az ország állapota. Fájdalom, az ellentállásba és a küzdelembe belehajszolt közvélemény kijózanodása nem oly könnyű, mint a­mily könnyű volt az eltántorítás és a fanatizálás műve. Pedig ez az első stáczió a kibontakozás útján. A nemzet­ben elemi erővel fel kell ébredni a be­látásnak, hogy a­kiket eddig vezéreinek hitt és követett, lidérczfény-kergetésre hasz­nálták és ingoványba vitték. Ha ezt meg­értette és menekülni akar, követelnie kell, hogy vezessék visszafelé az elhagyott, de szilárd ösvényre. A nemzet kell hogy kényszerítse a koalícziót, a­mely nem akarja és nem tudja kivezetni az anarchiá­ból, hogy álljon félre és bízza a mentés és a kimenekülés munkáját azokra, a­kik ismerik a terepet és a­kik mindig óva figyelmeztették a végzetes veszedelemre, a­melybe a koaliczió a nemzetet viszi. A kijózanodás pillanata egyúttal a cselekvő erélye is kell hogy legyen. Ha a nemzet egyesei, csoportjai, társadalmi és gazdasági szervei tudatára jutnak, hogy tovább nem lehet menni és vissza kell fordulni, köve­teljék meg azoktól, a­kik a válság okai, hogy hagyjanak fel a nemzetgyilkos véde­lem módszerével. A nemzet, egyesek és szervezetek, kapac­itálják a maguk immár tisztán meglátott igazságáról a még mindig elfogult és makacsságában megrögzött koa­líc­iót s kényszerítse arra, hogy ha már előmozdítani nem tudja, de legalább ne akadályozza a kibontakozás folyamatát. A megduzzadt folyam, ha ledönthetet­­len akadályba ütközik, kénytelen vissza­felé folyni. S ez a természetellenes pro­c­esszus addig tart, míg valahol rés nem nyílik, a­melyen lassan, de fokozatosan le­folyhat a megduzzadt víztömeg. A koalíczió állította fel az akadályt, a koalíczió kor­bácsolta fel és duzzasztotta a hullámokat. Rést csak úgy lehet nyitni, ha félreállanak az útból, a­kik az akadályt támogatják és fentartják. A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Márczius 31. — Régiek és újak. Irta: Sándor Tivadar. A képzőművészetek divatját éljük. A jól­­neveltségnek, a társasághoz tartozásnak ma­napság fontosabb feltétele a festészetről való tájékozottság látszata, a megfelelő szakfrázi­sok ismerete, mint akármiféle erkölcsi kvali­tás. Ilyképpen érthető, hogy felburjánzott nálunk is egy olyan had, mely a divatból akar élni vagy rajta akar élősködni. A divat­nál nincs jobb protektor. Az egyszerre el­helyezi, boldogítja azt, a­ki a szája íze sze­rint tudja magát gerálni. Innen a nagy tüle­kedés a divatosság irányában. Mindenki azt hajszolja, mert drága bért és olcsó dicsősé­get ad. Pedig isten óvja a művészetet a divatos­ságtól. »Gyűlöld az avatatlanokat és távolí­tsd el őket magadtól!« Örökkön igazmondás. Hisz az avatatlanok, a divat után szaladok, a mű­vészet piaczi egyénei csak kompromittálják a művészet bármiféle irányait. Mert a­mit egy nagy művészegyéniség cselekszik, próbál, meg­indít, abban mindig van igazi emberi és kul­­túrérték. A jövő kritikája ám megállapíthatja tévedéseit, egyoldalúságait, az új fejlődés megc­áfolhatja, elmoshatja törekvéseinek egy részét, de mindig marad még valami, a­mi túléli őt, a­mi kiemelkedik a tévedéseiből, a­miben az ő egyéni felfogása megtalálta a többi emberiségben is szunnyadó igazság kifejezését. De a nagy művészegyéniséghez kullancs­ként akaszkodik az avatatlan, még­pedig se­regestül. A siker szaga csábítja őket. Azt hiszik, hogy mivel a nagy ember az ő egyéni erejével tévedései, hibái mellett is dicsőséget aratott, ők is erre a sorsra vannak kiválasztva. És utánozzák a nagyot. Mivel pedig a nagy­ság nem utánozható, hanem elidegeníthetet­len tulajdona az egyénnek, mert lelki tartal­mából ered, utánozzák azt, a­mi hozzáfér­hető nekik is, a külsőségeket, a hibákat, a tévedéseket, így keletkeznek az iskolák s ez­által pusztulnak is el. A sok csűrbe kompro­mittálja, lejáratja az eszmét, az elvet, az irányt, a­melyet nagy egyéniségek adtak az emberiségnek a maguk erejével. így jutunk el arra a tapasztalatra, hogy minden igazságnak az avatatlan prozeliták a legnagyobb ellenségei, a­kiktől jobban kellene óvni az igazságokat, mint a legélesebb ellen­ségeitől.­­Mindezt az »Egy festő halálára« czímű czikkünk folytatásaképpen mondjuk el. Ez a czikkünk erős visszhangot keltett. A műkri­­tika egy része nyilván a maga régérzeti s itt­­ott halványan kifejezett benyomásának erő­teljes akcientuálását találta meg benne. Tegnapi műcsarnoki tudósításunkban sivár, érzést keltőnek mondotta a tavaszi tárlat legnagyobb részét. Ezt a hangulatot feje­zik ki egyéb napilapjaink, kritikái is, kivált a »Pesti Hírlap,« a melynek tározójában kezdi Kovács László »egyik estilapból« jelzés­sel­­ közli említett czikkünket, a melylyel magát teljesen azonosítja, mondván: »Művészeink közül, különösen a fiatalok, megtagadnak minden tiszteletreméltó művészi tör­­vést, melyen a mai magyar művészet föl­épült ... És leszólnak minden más művészi törekvést.« Hasonló feltámadását a kritikai lelki­­ismeretnek találjuk másoknál is, olyanoknál, a kik a modernség zászlóvivői s a­k­i a tár­lattal egyben megemlékeznek az előcsarnok­ban álló ravatalról, koszorút, nemes, egy­szerű zöld koszorút helyezve Bihari Sándor koporsójára, egyben felszólalnak az avatatla­nok, a tanulatlanok, a külsőségmajmolók el­szaporodása ellen. Kiváltképp jellemző a «Pesti Napló» tárczájában Gerő Ödön maró­­szatirája, a­melylyel az álmoderneket Maureau dr. szigetének állatokból formált álembereihez hasonlítja. Nyíltan megmondja, hogy a mo­dernek is dogmatikusak, hogy a sok avatatlan divathajszoló kontárkodása iskolássá tette az új törekvéseket is. A Doktor Maureau állatembereiről később ki­derült, hogy mégsem emberek, a divat modern­jeiről mindjárt kiviláglik, hogy nem modernek. Szakasztott olyan iskolaiak, szabványosok és szokványosok, mint azok, a­kik akadémikus utánzók. Nekem az újak utánzói ugyanolyanok, mint a régiek utánzói. Egyéni eredetileg félre­értéséből sémákat formálnak, s e sémákat , be­tartják. Szabályszerűen, konokul. Vagy pedig azt a tanulságot Vonják le a moderneknek ,uj igaz»

Next