Magyar Nemzet, 1969. szeptember (25. évfolyam, 203-227. szám)

1969-09-11 / 211. szám

Csütörtök, 1909. szeptember 11. Magyar Nemzet Nyereség — veszteség Az emberi természetből fa­kad, hogy szeretjük az egy­szerű, világos kérdésfeltevése­ket és válaszokat. „Mi a jó és mi a rossz?”, „Mi fehér, mi fekete?”, „Mi pozitív, mi ne­gatív?” stb. A gazdasági élet­ben az utóbbi időben „mi nye­reséges, mi veszteséges” az egyszerű kérdésfeltevés. A dramaturgia nyelvén szólva: a nyereség a pozitív hős, a vesz­teség pedig a negatív figura. Ez eddig rendjén is volna! Nagy eredmény, hogy a gaz­dasági irányítás reformjának bevezetése óta eltelt másfél év elegendő volt korábbi közgaz­dasági értékítéleteink ilyen átformálására. Az élet azonban nem követi egy naiv színmű szabályait, még akkor sem, ha szívesen vennénk az egyszerű és vilá­gos fordulatokat. A pozitív hős (adott esetben a „nyere­ség”) nem minden tulajdonsá­ga vonzó, és megfordítva: a negatív szerepet játszó „vesz­teség” gyakran önhibáján kí­vül vált rosszá. Ezért hajla­mosak vagyunk arra, hogy a pozitív hőstől megvonjuk ro­­konszenvünket, a negatív fi­gurát pedig megszánjuk. Ez egy színielőadás keretében tel­jesen indokolt lehet, de már kevésbé lehet az egy objektív viszonyok alapján működő gazdaságban. A népgazdaság­ban és a vállalatoknál a nye­reség és a veszteség mérhető, reális nagyságok, függetlenül attól, hogy miből adódott, és hogy azután milyen következ­ményeket fűzünk ahhoz, hogy volt-e és mekkora nyereség vagy veszteség egy-egy gaz­dasági szervezetnek Ráfordítások és hozamok Nyereség — amint ismere­tes — akkor adódik, ha a ho­zamok (jövedelmeik, bevéte­lek) meghaladják a ráfordítá­sokat. Ha pedig a ráfordítások nagyobbak, mint a hozamok, akkor veszteség jelentkezik. A „veszteséges-e, vagy nyeresé­ges-e egy-egy szervezet (tevé­kenység)” kérdésre adandó vá­lasz tehát igen egyszerű, ha ismerjük, meghatározzuk a hozamok és a ráfordítások nagyságát. És itt van az első akadály! Hogyan állapítsuk meg a ráfordítások és hoza­mok reális nagyságát? Melyik az az ugrópont, amelynél a veszteségből nyereség lesz? Egy működő vállalatnak vannak a termeléssel össze­függő folyó ráfordításai (anyagokat kell beszereznie, béreket kell fizetnie stb.), és va­nnak olyan fix ráfordításai, amelyek akkor is felmerül­nek, ha történetesen áll az üzem (az eszközlekötési járu­lék, az amortizációs költsé­gek stb.). A vállalat egésze akkor nyereséges, ha a jöve­delmei, a hozamok meghalad­ják az összes (a folyó és a fix) ráfordításokat. Egy-egy újabb megrendelés elfogadása vagy visszautasítá­sa esetén azonban már más szempontokat mérlegel a vál­lalat. Feltéve, hogy van ter­melőkapacitása és más, jobb megrendelést nem tud szerez­ni, érdemes lesz elvállalnia minden olyan megrendelést, amely nagyobb hozamot biz­tosít számára, mint amennyit az adott megrendelésre fordí­tandó folyó ráfordítások ki­tesznek. Az ilyen megrendelés ugyanis még akkor is „nyere­séges” a vállalat szempontjá­ból, ha az azzal kapcsolatos hozamok, bevételek nem ele­gendők a fix költségek (az adott megrendelésre arányo­san jutó fix költségek) fede­zetére. Ilyen esetben ugyanis a vállalat két alternatíva kö­zött választhat: 1. nem vál­lalja el az átlagosnál kedve­zőtlenebb megrendelést és az összes fix ráfordítások a ked­vezőbb, de a kapacitásokat op­timálisan ki nem töltő meg­rendeléseket terhelik; 2. elvál­lalja a kedvezőtlenebb meg­rendelést, és az ily módon a folyó ráfordításokon felül adó­dó hozam minden forintja csökkenti a fix ráfordítások amúgy is meglevő terhét. Gaz­daságossági meggondolásokból a vállalat — ha más lehető­sége nincs — biztosan a má­sodik alternatívát fogja vá­lasztani. Lehet, az olvasó arra gon­dol, hogy semmi szüksége nincs magától értetődő megál­lapításokra. Mégis hadd kér­jem egy kis türelmét! Jelen­legi gyakorlatunk és szemlé­letünk tükrében ugyanis még­sem ilyen egyértelműek ezek a következtetések. Különös egyenlet Hagyjuk el a vállalatok szféráját, és nézzük a „nyere­ség-veszteség” kérdését az ál­lami irányító szervek szintjén. A kiinduló pont itt is ugyan­az, ami az előbb: ha a hoza­mok meghaladják a ráfordítá­sokat, akkor a vállalat (vagy iparág) nyereséges. A „ho­zam”, és a „ráfordítás” azon­ban az állami irányítás szint­jén kissé más értelmet nyer, mint az előbb. A vállalati „rá­fordítások” egy része ugyanis állami szinten „hozam” (pl. eszközlekötési járulék, amor­tizációs befizetések, illetmény­­adó, kamatok stb.). A válla­lat „hozamainak” egy része pedig állami ráfordítás (pl. dotációk, állami visszatéríté­sek stb.). Az állam, mint tulajdonos szempontjából egy már meg­levő vállalat (iparág) akkor is nyereséges, ha a vállalat va­lóságos hozama, a piacítéleten alapuló tényleges értékesítési árakon számított hozama (fi­gyelmen kívül hagyva tehát mindazokat a bevételeket, amelyeket különféle támoga­tások és dotációk címén kap a vállalat) meghaladja a terme­lés folyó ráfordításait (lénye­gében­ az anyag- és bérkölt­ségeket). A folyó ráfordításo­kat meghaladó hozam minden forintja állami szempontból ugyanis már „nyereség”, hi­szen a meglevő vállalatok „fix” költségei amúgy is fel­merülnek. Ebből következik, hogy — ha van munkaerő, il­letve a munkaerő nem cso­portosítható át más ágazatba, vagy vállalathoz — akkor ér­demes minden olyan vállala­tot működtetni, amely a folyó ráfordításait meghaladóan tud tényleges hozamra szert tenni. E minimális követelménynek pedig vállalataink túlnyomó többsége eleget tud tenni. Gyakorlatilag tehát alig me­rülhetne fel annak a szüksé­gessége, hogy egy-egy válla­lat működését azért kellene megszüntetni, mert nem éri el a nyereség alsó határát, azaz tényleges hozamai nem fede­zik a folyó (közvetlen) ráfor­dításokat. Ha ez így van — és az erre vonatkozó gazdasági számítá­sok a fenti megállapítást egy­értelműen igazolják — akkor nem világos, hogy miért te­szik ki az állami kiadások egyik igen jelentős tételét a különféle címeken elszámolt állami dotációk és visszatérí­tések. Ha alig van olyan vál­lalat, amelynek folyó ráfordí­tásai meghaladják a tényleges (valóságos értékesítési árakon számolt) hozamait, akkor miért van szükség nagy össze­gű különféle állami térítések­re a vállalataink nagy részé­nél? Állami újrafelosztás A válaszért vissza kell ka­nyarodnom a cikk elején fel­vetett problémához: a gazda­ságirányítási reform bevezeté­se után a nyereség lett a „po­zitív hős”, a veszteségé a ne­gatív szerep. E pozitív hős, vagy a negatív figura azon­ban — amint láttuk — nem jelleméből adódóan, hanem a tőle nagyrészt független kö­rülmények folytán lett pozitív vagy negatív. Más szóval: a vállalatok által reálisan elért nyereség (a­­ár az összes, akár a minimális értelemben vett nyereség) nagysága, amihez a különböző anyagi és erkölcsi konzekvenciákat fűzzük, csak részben (gyakran igen kis részben) függ a vállalat jó vagy rossz munkájától. A tényleges értékesítési árakra (külföldi árak, belső fogyasz­tói árak stb.) csak igen kis­mértékben van a vállalat be­folyással; folyó ráfordításait (anyagárak, bérszint) csak kismértékben tudja szabályoz­ni, „fix” ráfordításait pedig nagyrészt központi rendelke­zések szabják meg. Ez egyéb­ként rendjén is van. Ily mó­don azonban a vállalatok kö­zött igen nagy eltérések van­nak abból a szempontból, hogy reálisan számítva mek­kora a nyeresége vagy vesz­tesége. Ezek az eltérések bár­­■ mennyire objektívek is, a gazdálkodó egyéneket szub­­jektíve igen sokszor különös helyzetbe hozták volna, érde­meiktől jórészt független, igen pozitív vagy negatív megvilá­gításba kerültek volna. Annak érdekében tehát, hogy a pozi­tív hőst ne jutalmazzuk olyan erényekért, amelyek az ő szempontjából nem tekinthe­tők erénynek, és a „negatív figurát” mentsük fel annak a kellemetlen helyzetnek követ­kezményei alól, amelybe tőle függetlenül került, az állam újrafelosztja a nyereségeket. A vállalati ráfordításként el­számolt, de valójában az ál­lam számára tiszta hozamot jelentő összegekből — külön­féle térítések formájában — megnöveli a vállalatok egy ré­szének hozamát. A vállalat szemszögéből nézve, ezután már teljesen közömbös — nem is lehet más —, hogy a hoza­mának mely része származik a tényleges értékesítési árból és mely része állami visszatérí­tésből. A tényleges jövedelmezőség A gazdaságirányítási rend­szer reformjának bevezetése­kor egyik fő cél — amint is­meretes — az volt, hogy az átmenet ne okozzon zökkenő­ket, megrázkódtatásokat a vállalatok életében és emel­lett szilárdítsuk meg a nép­gazdaság külső és belső egyensúlyát. Az 1968. és 1969. év eddig eltelt időszakának tapasztalatai arra utalnak, hogy ez a fő cél megvalósult. E fő cél megvalósításának egyik eszköze volt, hogy a vállalatok tevékenységének megítélésénél háttérbe szorí­tottuk a tényleges jövedelme­zőséget, az egyenletesebb meg­oszlást mutató újrafelosztott jövedelmezőséggel szemben. E körülmény azonban néhány olyan negatív következmény­nyel járt, amely negatív kö­vetkezményeket a népgazda­ság hatékonyabb fejlesztése érdekében előbb-utóbb ki kell küszöbölnünk. Az újrafelosz­tás — és részben más körül­mények — révén ugyanis olyan vállalatok is igen nye­reségesnek látszanak, amelyek valójában alig nyereségesek és megfordítva veszteségesnek, vagy alig nyereségesnek látsz­hatnak igen nyereséges válla­latok. Ez a körülmény nagy­mértékben zavarja a fejlesz­tést, mert ott képződnek for­rások, ahol ez talán nem is indokolt, és megfordítva: a fejlesztendő ágazatok nem jut­nak elegendő forráshoz. A népgazdaság hatékony fejlesztése érdekében az elvek és a várható következmények megfelelő tisztázása után felül kell vizsgálnunk a valóságos nyereség vállalatok közti újra­felosztásának jelenlegi mérté­két. Mindezt megtehetjük an­nak a reális veszélye nélkül, hogy ily módon a vállalatok egész sora válna veszteséges­sé. Lehetséges persze, hogy ily módon az államhoz befolyó hozamok csökkennek, de nem csökken az állam nyeresége, mert a különféle visszatéríté­sek is csökkennek. Az viszont szinte biztos, hogy csökkenne a vállalatok nyeresége. Ez azonban talán nem is volna olyan nagy baj! Dr. Zala Júlia A korzót fenn kell tartani Baróti Géza vezércikkéhez én is szeretnék hozzászólni. Szerintem a korzót régi formá­jában fenn kell tartani, sőt a kétoldalas Buchwald-karosszé­­kekhez hasonló, erős, modern vasszékeket kell ott elhelyez­ni, hogy azok is pihenhesse­nek, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy a korzón fel­építendő nagy szállodák luxus­teraszain uzsonnázzanak vagy vacsorázzanak. Vissza kellene helyezni a régi szép erős öntött­vas láncokat. A korzón kocsi­forgalmat nem szabad megen­gedni. Nagyobb gond a Március 15 tér rendezése. Én már annak idején javasoltam az Erzsébet­­híd kiváló tervezőjének, Sávoly Pál Ko­ssuth-díjas fő­mérnöknek, tegyen javaslatot a hídra támaszkodó gótikus templomnak a tér közepére való helyezése ügyében. Meg­említettem neki, hogy pár év­vel előbb kezembe került egy vékony illusztrált könyvecske az első Erzsébet-híd építéséről. E szerint a városi tanács csak­nem egy éven át folytatott tár­gyalásokat a hídfőhöz szüksé­ges terület megvásárlása ügyé­ben, miután ez a piarista rend­ház tulajdonát képezte. Már akkor felajánlották, hogy a templomot lebontják és egy másikat építenek a tér köze­pén, még szebbet, mint a régi. A rendházzal ugyan létre is jött az egyezség, de a temp­lomhoz nem engedtek nyúlni. A technika félszáz év alatt előrehaladt, ma már a templo­mot nem kellene lebontani, hanem sínekre helyezve át le­hetne tolni a tér közepére. Eb­ből a tervből sem lett semmi. Egyéves volt az új híd, ami­kor egyszer gyalog jöttem át Budáról és azt láttam, hogy az optikai csalódás és a vaj­színű festés miatt a templom nagyobbnak tűnt, mint volt és megtörte a híd vonalát. Egy­szerre csak mellém állt Sávoly Pál (soha többé nem láttam), mielőtt elbúcsúztunk volna, azt mondotta: „Igazad volt, a templomot el kellett volna tol­ni a híd mellől.” Még ma sincs késő! Itt van­nak a fiatalok, nekik kellene tanulmányozni a lehetősége­ket . . Gosztonyi Gyula mérnök „A közért van a Közért?” Az augusztus tó-i számukban megjelent olvasólevélre közöljük: A III., Virág Benedek utca 33. szám alatti bolt megszüntetésével kétségtelen, hogy a környék la­kóinak vásárlási lehetősége rom­lott. A boltot azért kellett bezár­ni, mert a ház alapjai megrogg­­gyantak, a födémet tartó oszlo­pok egy része összeomlott, és így az épület életveszélyesssé vált. Más megoldás híján a szemben levő húsboltot kellett megszüntet­ni és a helyébe tejboltot létesí­teni, hogy a lakosságot a legszük­ségesebb napi cikkekkel, tej, tej­termék, pékáru stb. elláthassuk. A környéken más helyiség nem állt rendelkezésre. I.kII. kerületi Közért Élelmiszerértékesítő V. Ki garantálja­­ a garanciát? Nap mint nap olvashatunk a lapok levelezési rovatában panaszkodó vagy felháboro­dott leveleket arról, hogy az újonnan vásárolt háztartási, vagy más gép garanciális ja­vítására hónapokig várni kell, és a reklamációra gyakran még válasz sem érkezik. Min­den elromlott eszköz javítta­tása bosszúság, hiszen köz­ben hiányzik, nem használha­tó — de a garanciális javít­tatás kétszeresen az. Jóllehet, a minőségvédelem érdekében újabb és újabb megszigorí­tások látnak napvilágot, a ga­ranciális javítások helyzete gyökeresen mégsem javul. Az újságok olvasóleveleire ugyan többnyire hirtelen elhárulnak az addig elháríthatatlannak látszott akadályok, de nem fordul mindenki újságokhoz, s a lapoknak sem lehet fő fel­adatuk a jogos reklamációk szorgalmazása. De hát akkor kinek a fel­adata? Ezt próbáltam felde­ríteni, eleddig kevés sikerrel. Pedig a példa, amelyet vá­lasztottam, minden tekintet­ben sarkított: a javítás elmu­lasztása azonos a kivitelező­vel (tehát nincs gyár és javí­tószolgáltatás érdekellentéte), továbbá a kérdéses mulasztás tárgya nem is vitatott tétel (amely bonyolíthatná a köve­telés és kötelezettség esetleges nézetkülönbségét). Végezetül, s talán ez a legfontosabb: a hozzáállás fogyatékosságaira vet fényt, az adott esetben, s feltehetőleg minden hasonló esetben is. A XVIII. Kislakásépítő Ktsz (elnök: Rossy Pál, műszaki ve­zető: Bellosevitch János) fel­épített egy házat, el kell is­merni, a körülményekhez ké­pest nem is rosszul Még a legjobban felépített házban is akadnak hibák — erre szolgálnak a garanciális javítások. Az alvállalkozók, a rájuk eső részt, nem huza­vona mentesen ugyan, de lé­nyegében elvégezték — és ez az első tanulság: az alvállal­kozó nem a fogyasztóval áll szemben, hanem a fővállalko­zóval. Vitás eseteiket polgári perré vihetik, de ezt lehető­leg kerülik, egymásra vannak utalva. A fővállalkozó, a reá tartozó javítások dolgában azonban már a fogyasztóval áll szemben, azaz a lakóval. Tehát, mi történik, mint az adott esetben is, amikor egy körülbelül húsz négyzetméte­res betonozási és némi festési hibákban differencia támadt? A szövetkezet, még 1968 októ­berében egy rendkívül udva­rias levelet kapott, amelyben arra kérik, hogy tekintse meg a felrepedt betont — hogy tör­tént-e hiba, jogos-e a rekla­máció vagy sem. Csupán ennyi: tessék megnézni. Azóta — noha a kérdéses ház szom­szédságában a szövetkezet szá­mos más házat is épít, ame­lyet vezetői gyakran megszem­lélnek — erre a húsz négy­zetméterre közel egy éve va­lahogyan sose jut idejük. Ezalatt az említett levélen túl többet is kapott a szövet­kezet, utóbb már a Buda­pesti Építőipari KISZÖV-től, majd a Kisipari Szövetkeze­tek Országos Szövetségétől, az OKISZ-tól is. Utóbbinak vá­laszolt is, beszámolt a tetőtől a pincéig mindenről, csak arról a bizonyos betonról meg festésről hallgatott. Meg ar­ról, hogy miért hallgatott ed­dig is. Mit tehet ilyenkor a lakó (általánosabban: a mindenko­ri vevő, megrendelő)? Nos, ezzel a kérdéssel for­dultam az előbb említett szer­vekhez. Rendkívül készségesen rendelkezésre álltak, s nem rajtuk múlott, hogy teljesen eredménytelenül. E szervek ma már ugyanis nem felügye­leti, hanem érdekvédelmi szervek. S noha iparkodtak közvetíteni, voltaképpen a ki­vitelező érdekét védik, s nem a fogyasztóét. De kihez for­dulhat a fogyasztó, a megren­delő? A bírósághoz. Csakhogy ez esetben felme­rül a kérdés, amely minden józan gondolkodó fejében megfordul: egyet lehet-e azzal érteni, hogy akkor, amikor a kormányzat a minőség védel­mében mindenféle garanciális kötelezettséget fokozatosan szigorít, csupán peres úton le­hessen rákényszeríteni egy vállalatot (szövetkezetet) arra, hogy a reklamálóval szóba álljon? Hozzátéve, hogy a per költségeit és a hozzá szükséges időt a kárvallott kénytelen a saját zsebéből előlegezni, és idejéből elvenni. Mennyiben egyeztethető ez össze a szocia­lista társadalomnak az új gaz­dasági irányításban is válto­zatlanul érvényben levő alap­­elveivel? Talán szónoki kérdéseknek tűnnek, de realitásukat éppen a valóság bizonyítja, így te­hát feltettem az OKISZ-nak is, amely részletes válaszában elöljáróban leszögezte, hogy nem felügyeleti szerv, s így intézkedési, utasítási hatáskör­rel nem rendelkezik. „A szö­vetkezetek állami felügyeletét az illetékes ágazati miniszter, valamint a tanácsi szervek gyakorolják, azonban ez a fel­ügyelet is csak a szövetkezet alapszabály-, illetve jogsza­bályszerű működésére terjed ki, de nem biztosít intézkedési vagy felelősségrevonási jog­kört a szövetkezetek szerződés­szegéseinek esetére...” — Te­hát a fogyasztó, vevő, építtető hozzájuk is hiába fordul. — „A szerződés megszegéséből eredő jogviták eldöntése a polgári bíróság hatáskörébe tartozik — írja továbbá az OKISZ. — Ez vonatkozik arra az esetre is, ha a kivitelező szövetkezet részéről olyan ga­ranciális javítási kötelezettség áll fenn, amelyet nem ismer el. Mit lehet tenni? A bíróság végül is megítéli a jogos köve­telések teljesítését (az elvesz­tegetett időre, idegre, energiá­ra ő sem adhat kárpótlást). A vállalati, szövetkezeti önálló­ságot sem lenne célszerű újra csorbítani, amikor végre meg­teremtettük. A kiskapukat azonban, amelyek a felelősség alóli kibúvásra szolgálnak, mindenkor, minden esetben és ügyben be kell zárni. Csak meg kell találni hozzájuk a megfelelő zárat, s ez a zár nem feltétlenül fegyelmi-főha­tósági jellegű kell hogy le­gyen. Lehet anyagi, gazdasági Elvileg a garanciális javí­tások költségei terhelik a gyártó, kivitelező vállalatok, szövetkezetek zsebét, s így ér­dekük az, hogy csökkentsék. Gyakorlatilag azonban az a helyzet, hogy ezt a terhelést alig-alig érzik meg. Először is, számtalan módja van annak (a bemutatott is közéjük tar­tozik), hogy a garanciális kö­telezettséget elhárítsák, vagy évekig elodázzák (a peres el­járások költsége, a jogtanácsos fizetése stb. nem von pénz­ügyi szankciót maga után). Ha mégis elvégzik, a rezsiköltsé­gek, munkabér-rovatok, anyag­­norma-ráhagyások stb. lehe­tőséget adnak arra, hogy a garancia — mint dupla mun­ka — ne ugorj­ék ki teherté­telként. S végül: legtöbb he­lyen előre bekalkulált tétel a garanciák költsége, és nyere­ségvesztesége. Tétel, amellyel számolnak, amelyet előre le­írnak. Márpedig, ha valahol, akkor itt lehet üstökön ragadni a dolgot. Ha már szégyennek nem tekintik némelyek, hogy rosszul végzett munkájukat helyrehozni is elmulasztják, legalább érezzék kényszerítő szükségnek! E sorok írója nem közgazdász, de szívesen halla­ná közgazdászok véleményét: megoldható-e, a garanciális költségeknek a kihatását a nyereségre és a nyereségrésze­sedésre, az eddigieknek a többszörösére emelni? Meg­oldható-e, hogy ezt összekös­sék a garancia elvégzésének időtartamával, márpedig mindkét irányban: ha időben történik, akkor a teher csök­ken, de ha később végzik el, akkor a teher nő? Tudom, hogy a kérdés összetett, és anyag-, alkatrész-, munkaerő­­hiány is bonyolítja. De meg­győződésem, hogy nem meg­oldhatatlan, akár mosógépről, akár televízióról, akár lyukas tetőről van szó. Mert így szá­zasokkal, ezresekkel károso­dik a lakosság, és milliókkal károsodik a népgazdaság. Hogy a szocialista munka­erkölcs mennyivel károsodik, az már nem mérhető forint­ban. Bogáti Péter SZEPTEMBER 12-ÉN MEGNYITJUK KONYHA­ÉS LAKÁSFELSZERELÉSI SZAKÜZLETÜNKET X„ KÖRÖSI CSOMA SÁNDOR UTCA 35—43. SZÁM ALATT! NAGY VÁLASZTÉKBAN KAPHATÓ: konyha- és lakásfelszerelés! cikkek, gázkészülék és olajkályha, elektromos háztartási gépek, üveg-, porcelán- és műanyagaink Nyitva: hétköznap 9—18 óráig, szombaton 9—15 óráig! FŐVÁROSI VAS- ÉS EDÉNYBOLT VÁLLALAT r

Next