Magyar Nemzet, 1969. szeptember (25. évfolyam, 203-227. szám)
1969-09-11 / 211. szám
Csütörtök, 1909. szeptember 11. Magyar Nemzet Nyereség — veszteség Az emberi természetből fakad, hogy szeretjük az egyszerű, világos kérdésfeltevéseket és válaszokat. „Mi a jó és mi a rossz?”, „Mi fehér, mi fekete?”, „Mi pozitív, mi negatív?” stb. A gazdasági életben az utóbbi időben „mi nyereséges, mi veszteséges” az egyszerű kérdésfeltevés. A dramaturgia nyelvén szólva: a nyereség a pozitív hős, a veszteség pedig a negatív figura. Ez eddig rendjén is volna! Nagy eredmény, hogy a gazdasági irányítás reformjának bevezetése óta eltelt másfél év elegendő volt korábbi közgazdasági értékítéleteink ilyen átformálására. Az élet azonban nem követi egy naiv színmű szabályait, még akkor sem, ha szívesen vennénk az egyszerű és világos fordulatokat. A pozitív hős (adott esetben a „nyereség”) nem minden tulajdonsága vonzó, és megfordítva: a negatív szerepet játszó „veszteség” gyakran önhibáján kívül vált rosszá. Ezért hajlamosak vagyunk arra, hogy a pozitív hőstől megvonjuk rokonszenvünket, a negatív figurát pedig megszánjuk. Ez egy színielőadás keretében teljesen indokolt lehet, de már kevésbé lehet az egy objektív viszonyok alapján működő gazdaságban. A népgazdaságban és a vállalatoknál a nyereség és a veszteség mérhető, reális nagyságok, függetlenül attól, hogy miből adódott, és hogy azután milyen következményeket fűzünk ahhoz, hogy volt-e és mekkora nyereség vagy veszteség egy-egy gazdasági szervezetnek Ráfordítások és hozamok Nyereség — amint ismeretes — akkor adódik, ha a hozamok (jövedelmeik, bevételek) meghaladják a ráfordításokat. Ha pedig a ráfordítások nagyobbak, mint a hozamok, akkor veszteség jelentkezik. A „veszteséges-e, vagy nyereséges-e egy-egy szervezet (tevékenység)” kérdésre adandó válasz tehát igen egyszerű, ha ismerjük, meghatározzuk a hozamok és a ráfordítások nagyságát. És itt van az első akadály! Hogyan állapítsuk meg a ráfordítások és hozamok reális nagyságát? Melyik az az ugrópont, amelynél a veszteségből nyereség lesz? Egy működő vállalatnak vannak a termeléssel összefüggő folyó ráfordításai (anyagokat kell beszereznie, béreket kell fizetnie stb.), és vannak olyan fix ráfordításai, amelyek akkor is felmerülnek, ha történetesen áll az üzem (az eszközlekötési járulék, az amortizációs költségek stb.). A vállalat egésze akkor nyereséges, ha a jövedelmei, a hozamok meghaladják az összes (a folyó és a fix) ráfordításokat. Egy-egy újabb megrendelés elfogadása vagy visszautasítása esetén azonban már más szempontokat mérlegel a vállalat. Feltéve, hogy van termelőkapacitása és más, jobb megrendelést nem tud szerezni, érdemes lesz elvállalnia minden olyan megrendelést, amely nagyobb hozamot biztosít számára, mint amennyit az adott megrendelésre fordítandó folyó ráfordítások kitesznek. Az ilyen megrendelés ugyanis még akkor is „nyereséges” a vállalat szempontjából, ha az azzal kapcsolatos hozamok, bevételek nem elegendők a fix költségek (az adott megrendelésre arányosan jutó fix költségek) fedezetére. Ilyen esetben ugyanis a vállalat két alternatíva között választhat: 1. nem vállalja el az átlagosnál kedvezőtlenebb megrendelést és az összes fix ráfordítások a kedvezőbb, de a kapacitásokat optimálisan ki nem töltő megrendeléseket terhelik; 2. elvállalja a kedvezőtlenebb megrendelést, és az ily módon a folyó ráfordításokon felül adódó hozam minden forintja csökkenti a fix ráfordítások amúgy is meglevő terhét. Gazdaságossági meggondolásokból a vállalat — ha más lehetősége nincs — biztosan a második alternatívát fogja választani. Lehet, az olvasó arra gondol, hogy semmi szüksége nincs magától értetődő megállapításokra. Mégis hadd kérjem egy kis türelmét! Jelenlegi gyakorlatunk és szemléletünk tükrében ugyanis mégsem ilyen egyértelműek ezek a következtetések. Különös egyenlet Hagyjuk el a vállalatok szféráját, és nézzük a „nyereség-veszteség” kérdését az állami irányító szervek szintjén. A kiinduló pont itt is ugyanaz, ami az előbb: ha a hozamok meghaladják a ráfordításokat, akkor a vállalat (vagy iparág) nyereséges. A „hozam”, és a „ráfordítás” azonban az állami irányítás szintjén kissé más értelmet nyer, mint az előbb. A vállalati „ráfordítások” egy része ugyanis állami szinten „hozam” (pl. eszközlekötési járulék, amortizációs befizetések, illetményadó, kamatok stb.). A vállalat „hozamainak” egy része pedig állami ráfordítás (pl. dotációk, állami visszatérítések stb.). Az állam, mint tulajdonos szempontjából egy már meglevő vállalat (iparág) akkor is nyereséges, ha a vállalat valóságos hozama, a piacítéleten alapuló tényleges értékesítési árakon számított hozama (figyelmen kívül hagyva tehát mindazokat a bevételeket, amelyeket különféle támogatások és dotációk címén kap a vállalat) meghaladja a termelés folyó ráfordításait (lényegében az anyag- és bérköltségeket). A folyó ráfordításokat meghaladó hozam minden forintja állami szempontból ugyanis már „nyereség”, hiszen a meglevő vállalatok „fix” költségei amúgy is felmerülnek. Ebből következik, hogy — ha van munkaerő, illetve a munkaerő nem csoportosítható át más ágazatba, vagy vállalathoz — akkor érdemes minden olyan vállalatot működtetni, amely a folyó ráfordításait meghaladóan tud tényleges hozamra szert tenni. E minimális követelménynek pedig vállalataink túlnyomó többsége eleget tud tenni. Gyakorlatilag tehát alig merülhetne fel annak a szükségessége, hogy egy-egy vállalat működését azért kellene megszüntetni, mert nem éri el a nyereség alsó határát, azaz tényleges hozamai nem fedezik a folyó (közvetlen) ráfordításokat. Ha ez így van — és az erre vonatkozó gazdasági számítások a fenti megállapítást egyértelműen igazolják — akkor nem világos, hogy miért teszik ki az állami kiadások egyik igen jelentős tételét a különféle címeken elszámolt állami dotációk és visszatérítések. Ha alig van olyan vállalat, amelynek folyó ráfordításai meghaladják a tényleges (valóságos értékesítési árakon számolt) hozamait, akkor miért van szükség nagy összegű különféle állami térítésekre a vállalataink nagy részénél? Állami újrafelosztás A válaszért vissza kell kanyarodnom a cikk elején felvetett problémához: a gazdaságirányítási reform bevezetése után a nyereség lett a „pozitív hős”, a veszteségé a negatív szerep. E pozitív hős, vagy a negatív figura azonban — amint láttuk — nem jelleméből adódóan, hanem a tőle nagyrészt független körülmények folytán lett pozitív vagy negatív. Más szóval: a vállalatok által reálisan elért nyereség (aár az összes, akár a minimális értelemben vett nyereség) nagysága, amihez a különböző anyagi és erkölcsi konzekvenciákat fűzzük, csak részben (gyakran igen kis részben) függ a vállalat jó vagy rossz munkájától. A tényleges értékesítési árakra (külföldi árak, belső fogyasztói árak stb.) csak igen kismértékben van a vállalat befolyással; folyó ráfordításait (anyagárak, bérszint) csak kismértékben tudja szabályozni, „fix” ráfordításait pedig nagyrészt központi rendelkezések szabják meg. Ez egyébként rendjén is van. Ily módon azonban a vállalatok között igen nagy eltérések vannak abból a szempontból, hogy reálisan számítva mekkora a nyeresége vagy vesztesége. Ezek az eltérések bár■ mennyire objektívek is, a gazdálkodó egyéneket szubjektíve igen sokszor különös helyzetbe hozták volna, érdemeiktől jórészt független, igen pozitív vagy negatív megvilágításba kerültek volna. Annak érdekében tehát, hogy a pozitív hőst ne jutalmazzuk olyan erényekért, amelyek az ő szempontjából nem tekinthetők erénynek, és a „negatív figurát” mentsük fel annak a kellemetlen helyzetnek következményei alól, amelybe tőle függetlenül került, az állam újrafelosztja a nyereségeket. A vállalati ráfordításként elszámolt, de valójában az állam számára tiszta hozamot jelentő összegekből — különféle térítések formájában — megnöveli a vállalatok egy részének hozamát. A vállalat szemszögéből nézve, ezután már teljesen közömbös — nem is lehet más —, hogy a hozamának mely része származik a tényleges értékesítési árból és mely része állami visszatérítésből. A tényleges jövedelmezőség A gazdaságirányítási rendszer reformjának bevezetésekor egyik fő cél — amint ismeretes — az volt, hogy az átmenet ne okozzon zökkenőket, megrázkódtatásokat a vállalatok életében és emellett szilárdítsuk meg a népgazdaság külső és belső egyensúlyát. Az 1968. és 1969. év eddig eltelt időszakának tapasztalatai arra utalnak, hogy ez a fő cél megvalósult. E fő cél megvalósításának egyik eszköze volt, hogy a vállalatok tevékenységének megítélésénél háttérbe szorítottuk a tényleges jövedelmezőséget, az egyenletesebb megoszlást mutató újrafelosztott jövedelmezőséggel szemben. E körülmény azonban néhány olyan negatív következménynyel járt, amely negatív következményeket a népgazdaság hatékonyabb fejlesztése érdekében előbb-utóbb ki kell küszöbölnünk. Az újrafelosztás — és részben más körülmények — révén ugyanis olyan vállalatok is igen nyereségesnek látszanak, amelyek valójában alig nyereségesek és megfordítva veszteségesnek, vagy alig nyereségesnek látszhatnak igen nyereséges vállalatok. Ez a körülmény nagymértékben zavarja a fejlesztést, mert ott képződnek források, ahol ez talán nem is indokolt, és megfordítva: a fejlesztendő ágazatok nem jutnak elegendő forráshoz. A népgazdaság hatékony fejlesztése érdekében az elvek és a várható következmények megfelelő tisztázása után felül kell vizsgálnunk a valóságos nyereség vállalatok közti újrafelosztásának jelenlegi mértékét. Mindezt megtehetjük annak a reális veszélye nélkül, hogy ily módon a vállalatok egész sora válna veszteségessé. Lehetséges persze, hogy ily módon az államhoz befolyó hozamok csökkennek, de nem csökken az állam nyeresége, mert a különféle visszatérítések is csökkennek. Az viszont szinte biztos, hogy csökkenne a vállalatok nyeresége. Ez azonban talán nem is volna olyan nagy baj! Dr. Zala Júlia A korzót fenn kell tartani Baróti Géza vezércikkéhez én is szeretnék hozzászólni. Szerintem a korzót régi formájában fenn kell tartani, sőt a kétoldalas Buchwald-karosszékekhez hasonló, erős, modern vasszékeket kell ott elhelyezni, hogy azok is pihenhessenek, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy a korzón felépítendő nagy szállodák luxusteraszain uzsonnázzanak vagy vacsorázzanak. Vissza kellene helyezni a régi szép erős öntöttvas láncokat. A korzón kocsiforgalmat nem szabad megengedni. Nagyobb gond a Március 15 tér rendezése. Én már annak idején javasoltam az Erzsébethíd kiváló tervezőjének, Sávoly Pál Kossuth-díjas főmérnöknek, tegyen javaslatot a hídra támaszkodó gótikus templomnak a tér közepére való helyezése ügyében. Megemlítettem neki, hogy pár évvel előbb kezembe került egy vékony illusztrált könyvecske az első Erzsébet-híd építéséről. E szerint a városi tanács csaknem egy éven át folytatott tárgyalásokat a hídfőhöz szükséges terület megvásárlása ügyében, miután ez a piarista rendház tulajdonát képezte. Már akkor felajánlották, hogy a templomot lebontják és egy másikat építenek a tér közepén, még szebbet, mint a régi. A rendházzal ugyan létre is jött az egyezség, de a templomhoz nem engedtek nyúlni. A technika félszáz év alatt előrehaladt, ma már a templomot nem kellene lebontani, hanem sínekre helyezve át lehetne tolni a tér közepére. Ebből a tervből sem lett semmi. Egyéves volt az új híd, amikor egyszer gyalog jöttem át Budáról és azt láttam, hogy az optikai csalódás és a vajszínű festés miatt a templom nagyobbnak tűnt, mint volt és megtörte a híd vonalát. Egyszerre csak mellém állt Sávoly Pál (soha többé nem láttam), mielőtt elbúcsúztunk volna, azt mondotta: „Igazad volt, a templomot el kellett volna tolni a híd mellől.” Még ma sincs késő! Itt vannak a fiatalok, nekik kellene tanulmányozni a lehetőségeket . . Gosztonyi Gyula mérnök „A közért van a Közért?” Az augusztus tó-i számukban megjelent olvasólevélre közöljük: A III., Virág Benedek utca 33. szám alatti bolt megszüntetésével kétségtelen, hogy a környék lakóinak vásárlási lehetősége romlott. A boltot azért kellett bezárni, mert a ház alapjai megrogggyantak, a födémet tartó oszlopok egy része összeomlott, és így az épület életveszélyesssé vált. Más megoldás híján a szemben levő húsboltot kellett megszüntetni és a helyébe tejboltot létesíteni, hogy a lakosságot a legszükségesebb napi cikkekkel, tej, tejtermék, pékáru stb. elláthassuk. A környéken más helyiség nem állt rendelkezésre. I.kII. kerületi Közért Élelmiszerértékesítő V. Ki garantálja a garanciát? Nap mint nap olvashatunk a lapok levelezési rovatában panaszkodó vagy felháborodott leveleket arról, hogy az újonnan vásárolt háztartási, vagy más gép garanciális javítására hónapokig várni kell, és a reklamációra gyakran még válasz sem érkezik. Minden elromlott eszköz javíttatása bosszúság, hiszen közben hiányzik, nem használható — de a garanciális javíttatás kétszeresen az. Jóllehet, a minőségvédelem érdekében újabb és újabb megszigorítások látnak napvilágot, a garanciális javítások helyzete gyökeresen mégsem javul. Az újságok olvasóleveleire ugyan többnyire hirtelen elhárulnak az addig elháríthatatlannak látszott akadályok, de nem fordul mindenki újságokhoz, s a lapoknak sem lehet fő feladatuk a jogos reklamációk szorgalmazása. De hát akkor kinek a feladata? Ezt próbáltam felderíteni, eleddig kevés sikerrel. Pedig a példa, amelyet választottam, minden tekintetben sarkított: a javítás elmulasztása azonos a kivitelezővel (tehát nincs gyár és javítószolgáltatás érdekellentéte), továbbá a kérdéses mulasztás tárgya nem is vitatott tétel (amely bonyolíthatná a követelés és kötelezettség esetleges nézetkülönbségét). Végezetül, s talán ez a legfontosabb: a hozzáállás fogyatékosságaira vet fényt, az adott esetben, s feltehetőleg minden hasonló esetben is. A XVIII. Kislakásépítő Ktsz (elnök: Rossy Pál, műszaki vezető: Bellosevitch János) felépített egy házat, el kell ismerni, a körülményekhez képest nem is rosszul Még a legjobban felépített házban is akadnak hibák — erre szolgálnak a garanciális javítások. Az alvállalkozók, a rájuk eső részt, nem huzavona mentesen ugyan, de lényegében elvégezték — és ez az első tanulság: az alvállalkozó nem a fogyasztóval áll szemben, hanem a fővállalkozóval. Vitás eseteiket polgári perré vihetik, de ezt lehetőleg kerülik, egymásra vannak utalva. A fővállalkozó, a reá tartozó javítások dolgában azonban már a fogyasztóval áll szemben, azaz a lakóval. Tehát, mi történik, mint az adott esetben is, amikor egy körülbelül húsz négyzetméteres betonozási és némi festési hibákban differencia támadt? A szövetkezet, még 1968 októberében egy rendkívül udvarias levelet kapott, amelyben arra kérik, hogy tekintse meg a felrepedt betont — hogy történt-e hiba, jogos-e a reklamáció vagy sem. Csupán ennyi: tessék megnézni. Azóta — noha a kérdéses ház szomszédságában a szövetkezet számos más házat is épít, amelyet vezetői gyakran megszemlélnek — erre a húsz négyzetméterre közel egy éve valahogyan sose jut idejük. Ezalatt az említett levélen túl többet is kapott a szövetkezet, utóbb már a Budapesti Építőipari KISZÖV-től, majd a Kisipari Szövetkezetek Országos Szövetségétől, az OKISZ-tól is. Utóbbinak válaszolt is, beszámolt a tetőtől a pincéig mindenről, csak arról a bizonyos betonról meg festésről hallgatott. Meg arról, hogy miért hallgatott eddig is. Mit tehet ilyenkor a lakó (általánosabban: a mindenkori vevő, megrendelő)? Nos, ezzel a kérdéssel fordultam az előbb említett szervekhez. Rendkívül készségesen rendelkezésre álltak, s nem rajtuk múlott, hogy teljesen eredménytelenül. E szervek ma már ugyanis nem felügyeleti, hanem érdekvédelmi szervek. S noha iparkodtak közvetíteni, voltaképpen a kivitelező érdekét védik, s nem a fogyasztóét. De kihez fordulhat a fogyasztó, a megrendelő? A bírósághoz. Csakhogy ez esetben felmerül a kérdés, amely minden józan gondolkodó fejében megfordul: egyet lehet-e azzal érteni, hogy akkor, amikor a kormányzat a minőség védelmében mindenféle garanciális kötelezettséget fokozatosan szigorít, csupán peres úton lehessen rákényszeríteni egy vállalatot (szövetkezetet) arra, hogy a reklamálóval szóba álljon? Hozzátéve, hogy a per költségeit és a hozzá szükséges időt a kárvallott kénytelen a saját zsebéből előlegezni, és idejéből elvenni. Mennyiben egyeztethető ez össze a szocialista társadalomnak az új gazdasági irányításban is változatlanul érvényben levő alapelveivel? Talán szónoki kérdéseknek tűnnek, de realitásukat éppen a valóság bizonyítja, így tehát feltettem az OKISZ-nak is, amely részletes válaszában elöljáróban leszögezte, hogy nem felügyeleti szerv, s így intézkedési, utasítási hatáskörrel nem rendelkezik. „A szövetkezetek állami felügyeletét az illetékes ágazati miniszter, valamint a tanácsi szervek gyakorolják, azonban ez a felügyelet is csak a szövetkezet alapszabály-, illetve jogszabályszerű működésére terjed ki, de nem biztosít intézkedési vagy felelősségrevonási jogkört a szövetkezetek szerződésszegéseinek esetére...” — Tehát a fogyasztó, vevő, építtető hozzájuk is hiába fordul. — „A szerződés megszegéséből eredő jogviták eldöntése a polgári bíróság hatáskörébe tartozik — írja továbbá az OKISZ. — Ez vonatkozik arra az esetre is, ha a kivitelező szövetkezet részéről olyan garanciális javítási kötelezettség áll fenn, amelyet nem ismer el. Mit lehet tenni? A bíróság végül is megítéli a jogos követelések teljesítését (az elvesztegetett időre, idegre, energiára ő sem adhat kárpótlást). A vállalati, szövetkezeti önállóságot sem lenne célszerű újra csorbítani, amikor végre megteremtettük. A kiskapukat azonban, amelyek a felelősség alóli kibúvásra szolgálnak, mindenkor, minden esetben és ügyben be kell zárni. Csak meg kell találni hozzájuk a megfelelő zárat, s ez a zár nem feltétlenül fegyelmi-főhatósági jellegű kell hogy legyen. Lehet anyagi, gazdasági Elvileg a garanciális javítások költségei terhelik a gyártó, kivitelező vállalatok, szövetkezetek zsebét, s így érdekük az, hogy csökkentsék. Gyakorlatilag azonban az a helyzet, hogy ezt a terhelést alig-alig érzik meg. Először is, számtalan módja van annak (a bemutatott is közéjük tartozik), hogy a garanciális kötelezettséget elhárítsák, vagy évekig elodázzák (a peres eljárások költsége, a jogtanácsos fizetése stb. nem von pénzügyi szankciót maga után). Ha mégis elvégzik, a rezsiköltségek, munkabér-rovatok, anyagnorma-ráhagyások stb. lehetőséget adnak arra, hogy a garancia — mint dupla munka — ne ugorjék ki tehertételként. S végül: legtöbb helyen előre bekalkulált tétel a garanciák költsége, és nyereségvesztesége. Tétel, amellyel számolnak, amelyet előre leírnak. Márpedig, ha valahol, akkor itt lehet üstökön ragadni a dolgot. Ha már szégyennek nem tekintik némelyek, hogy rosszul végzett munkájukat helyrehozni is elmulasztják, legalább érezzék kényszerítő szükségnek! E sorok írója nem közgazdász, de szívesen hallaná közgazdászok véleményét: megoldható-e, a garanciális költségeknek a kihatását a nyereségre és a nyereségrészesedésre, az eddigieknek a többszörösére emelni? Megoldható-e, hogy ezt összekössék a garancia elvégzésének időtartamával, márpedig mindkét irányban: ha időben történik, akkor a teher csökken, de ha később végzik el, akkor a teher nő? Tudom, hogy a kérdés összetett, és anyag-, alkatrész-, munkaerőhiány is bonyolítja. De meggyőződésem, hogy nem megoldhatatlan, akár mosógépről, akár televízióról, akár lyukas tetőről van szó. Mert így százasokkal, ezresekkel károsodik a lakosság, és milliókkal károsodik a népgazdaság. Hogy a szocialista munkaerkölcs mennyivel károsodik, az már nem mérhető forintban. Bogáti Péter SZEPTEMBER 12-ÉN MEGNYITJUK KONYHAÉS LAKÁSFELSZERELÉSI SZAKÜZLETÜNKET X„ KÖRÖSI CSOMA SÁNDOR UTCA 35—43. SZÁM ALATT! NAGY VÁLASZTÉKBAN KAPHATÓ: konyha- és lakásfelszerelés! cikkek, gázkészülék és olajkályha, elektromos háztartási gépek, üveg-, porcelán- és műanyagaink Nyitva: hétköznap 9—18 óráig, szombaton 9—15 óráig! FŐVÁROSI VAS- ÉS EDÉNYBOLT VÁLLALAT r