Magyar Nemzet, 1969. október (25. évfolyam, 228-254. szám)
1969-10-09 / 235. szám
Csütörtök 1969. október 9. Iskolagondok Újpesten Panaszkodnak az újpesti szülők, akiknek gyermekei ez évben lépték át a január 10. téti iskola kapuját, illetve az első a-osztály küszöbét. Huszonkét kis elsőosztályos szoronkodik itt sűrűn, egymás mellett, nedves falaknak támaszkodva, mert a padoknak nincs támlája. Az alig négyszer négy méteres „tanteremben” az első padban ülő nebulók fél méterre sem ülnek a táblától. De ülnek az ablak alatt, a tanító néni asztala előtt Mozgási lehetőség ot nincs. A tanítónő A szülők igazat beszéltek. Ez az iskola — beleértve az első a-osztályt is — enyhén szólva nem felel meg a korszerű oktatás céljainak. Első utam az első a-osztályba vitt. Nemesi Lajosné tanítónő fogadott kedvesen, szinte mentegetőzve. — Huszonkét gyerek jár ebbe a kis osztályba. 98 százalékuk újpesti munkásszülők gyereke. Sajnos, itt mozgási lehetőségük nincs, tornaóráról szó sem lehet... De ígérik, hogy változtatnak valamit majd a fejlesztési tervben... Míg a tanítónő beszélt, én a nyirkos, salétromos falakat néztem, amelyek ridegségét a szülők gondossága igyekezett nylonlepedők felszögelésével enyhíteni. A „tanterem” légköbméternyi nagyságához képest óriási kályha áll a sarokban. — Mi lesz itt télen, ha fűteni kell? — kérdem tőle. — Megsülnek a gyerekek, mert ablakot nyitni nem lehet. — Bizony nem, legfeljebb az osztály ajtaját nyithatjuk ki. Csakhogy az ajtón át a mellékhelyiségek „illata” áramlik be friss levegő helyett. A folyosók szűkek, nyomasztóak, a falakon még látszik az elkésett tatarozás meztelensége, meszelésre még csak ezután kerül sor. Az igazgatónő Dr. Kunos Klára igazgatónőnek, akivel a napközi otthon ebédlőjével találkoztam — amely épp olyan kicsi a 141 napközis befogadására, mint a már említett osztály a huszonkét gyerek számára — ezt a kérdést tettem fel: — Önök is itt étkeznek? — Nem. Végre sikerült egy kis szobát kapnunk tanári ebédlőnek, akkor azonban, amikor még együtt ebédeltünk a gyerekekkel, előfordult az is, hogy ping-ponglabda röpült a levesünkbe. Meg se intettük őket, valahol végül is mozogniuk, játszaniuk is kell. A tanári szobán át bementünk az igazgatónő nagyon szerény szobájába, folytatni a beszélgetést. — Húsz éve tanítok ebben a kerületben,, azóta, mióta megszereztem a diplomámat. Nyolc éve vagyok igazgató ebben az iskolában. Négyszáz gyermek jár ide. A napközibe már reggel hat órára érkeznek, együtt indulnak a dolgozó szülőkkel. Tantestületünk jó. A gyerekek szeretnek ide járni. — Mindezt elhiszem önnek, de ugye ön is tudja, hogy ezen a helyzeten változtatni kell. — Tulajdonképpen igen. Ígéretünk is van rá, hogy a következő ötéves tervben, talán ... — Nincs megoldás az épület bővítésére? — Bővítési lehetőség lenne. Négy tantermet is nyerhetnénk, de e kérdésben Borosok István, a kerületi tanács oktatási osztályának a vezetője illetékes nyilatkozni. A tanács Elmentem hát Börcsök Istvánhoz és elmondtam neki mindazt, amit láttam és hallottam, s megkérdeztem tőle, hogy mit óhajtanak, illetve tudnak változtatni az iskola mostoha állapotán. — Előre kell bocsátanom — mondotta —, hogy a szóbanforgó iskolát — szakemberek véleménye szerint — nem érdemes bővíteni, egyébként is ötmillió forintba kerülne, ha hozzányúlnánk, és ez az összeg e célra nem áll rendelkezésünkre. A kerületi oktatási intézményeinek feltételei nem a legjobbak. Tizenhét óvodából három teljesen elavult. Tizenhat iskola közül három nem iskola céljára épült, többségük a század elején. Hét iskolában nincs előadóterem, négy iskolában szükség-tornaterem van csupán, hiányzik négy helyen az úttörőszoba, két helyen az orvosi szoba. Én egy éve dolgozom ebben a kerületben, ismerem iskoláink problémáit, a hivatalsegéd-hiánytól kezdve a tantermek hiányáig és mégsem jutunk előbbre, csak nagyon lassan. Elbúcsúztunk és én azzal az érzéssel távoztam az újpesti tanács oktatási osztályától, hogy minden látszólagos nehézség ellenére mégis megoldást kell keresni. Hiszen gyermekekről van szó. R. F. K. Karinthy Ferenc EPEPE Regény (4) A szállodától nem messzire egy kis teret ömlött körül a forgalom, középütt sárga korláttal szegélyezett, széles lépcső vezetett az utca szintje alá, temérdek nép tódult le s föl. A korlát színe és alakja ismerősnek rémlett: az este, mikor a busz behozta a repülőtől, hajthattak el ehhez hasonlók mellett. Amint az átkelőhelyen szabadra váltott a lámpa, a fekete csődületté tömörült gyalogosokkal együtt ő is a terecske közepére sodródott, s rögtön le a lépcsőn. Úgy volt, ahogy gondolta, a földalatti vasút, a városi metró egyik állomására került, ovális, jókora csarnokba, melyből több járás ágazott szét, s fölfestett nyilak meg kisebb-nagyobb — számára változatlanul rejtélyes — feliratok jelezték a különböző irányokat. A mindenünnen idegyűlő, céljukhoz érkezett vagy itt átszálló utasok öszszevegyültek az utcáról végtelen oszlopban betódulókkal, alig-alig áthatolható, vastagon kavargó sürgés-forgással töltve meg a helyiséget. Amellett, mint később észrevette, túloldalt a mélyebb szintek felé vezető, föl-alá járó mozgólépcsők is szüntelen ontották és nyelték el, cserélték, keverték a zajló-lüktető sokadalmat, ebben az örökös nyüzsgésben és pezsgésben nehéz volt megvetnie a lábát. Mégis tovább próbálta dolgozni magát, balra a falon hatalmas, szemléltető metrótérképet pillantott meg, oda iparkodott. Eközben azonban belegabalyodott a mozgólépcsőkhöz tartó emberáramba, és az ellenállhatatlan vitte, ragadta a csarnok túlsó végébe, pedig ő nem akart most sehová utazni, legalábbis itt a városban nem. Mindazonáltal lehetetlen volt szembefordulni a szélesen előnyomuló hadrenddel, még kevésbé feltartóztatni, s csupán valóságos közelharc árán, csakugyan térddel és ököllel, s többeket szétlökdösve bírt kitörni és kecmeregni a vonulat szélére, ahol a másfelé igyekvők már kissé letompították a menet iramát. Az üvegre ragasztott térkép vázlatosan ábrázolta a földalatti vasút hálózatát, a megállókat és átszállóhelyeket, különféle színekkel az egyes vonalakat, amelyek eléggé sűrűn, s nagyjából koncentrikus körökben, illetve sugarasan szétfutva szövődtek egymásba. Alul billentyűzet volt, és minden megállónak külön gombja lehetett: ha megnyomták, fent kivilágosodott az innen odavezető útvonal. Kivárta, míg rákerül a sor, mert itt is számosan tolongtak, majd vaktában lezongorázott néhány gombot. Emidé közvetlen járat ment, másává kétszer-háromszor is át kellett szállni, de mivel a térkép csak a földalatti viszonylatokat mutatta, a felszín utcáit és tereit, vagyis magát a várost nem, sehogy sem igazodhatott el rajta. És, ha netán el bírta volna olvasni a megállók nevét, akkor se tud mit kezdeni velük, hovámiképp elhelyezni őket a csupa ismeretlen, nagy süket semmiben. Ez az állomás, ahol jelenleg tartózkodott, pirossal volt bekarikázva, meg elpiszkolódottabb is a többinél, ahogy az utasok a papirosra nyomhatták ujjukat. Ám ennek a nevét ugyanúgy képtelen kibetűzni, csupán annyit észlelt, hogy a térkép bal alsó részén van, az egyik körív és sugár metszőpontján, körülbelül fél úton a centrum és a szélek között, tehát eszerint a városnak valamelyik délnyugati negyedében fekszik. Ha ugyan itt is az északot rajzolják felülre, és így tovább. Visszatért az utcára, kissé távolabb egy minden eddig látottnál magasabb felhőkarcoló épült. Budai, nyakát görbítve. megszámolta: mostanáig a hatvannegyedik emeletig jutottak, ám észrevehetően még többet tervezhettek. A csupasz acélvázon vagy félig elkészült falakon rengetegen dolgoztak, rajzottak, itt-ott szinte feketélltek az állványokon, akár a hangyák, s a ház oldalain teherfelvonók szállították az embereket, anyagokat, előregyártott idomdarabokat, roppant paneleket — az épület arányai, a munka mérete nem is annyira tiszteletet keltők, inkább ijesztők, mintha az egész bármely percben a fejére dőlhetne, örökre eltemethetné ... De hát nem azért indult el, hogy bámészkodjék; a következő csemegeüzletbe már befordult, és ezúttal türelmesen végigvárt mindent, mint a többi vevő. S noha itt sem értették, nem tágított, továbbnyomni se hagyta magát, míg az elárusítók ki nem szedték és mérték neki, amire rámutatott. Külön sort kellett állnia a felvágottért, a vajért és sajtért, kenyérért, aztán a túlsó oldalon egy sült halért, amelyet még megkívánt. Így is csak blokkot kapott, s azzal újból a pénztár előtti emberkígyóba kényszerült. Fizetett, nem tudva, mennyit nyújt át, eltette a visszajárót, majd az árukiadónál várakozott ismét, a teljes procedúra vagy másfél óráig tartott. A szálló kapujában ott posztolt most is az a kövér alak, az aranyzsinóros sapkájával: vajon mikor alszik, ötlött Budai eszébe. A kulcsát megint csak úgy kapta meg, hogy leírta a 921-est, utána a cédulát a szobaszámával mindenesetre a felöltője zsebébe süllyesztette. A liftnél figyelte egy darabig, melyik fülkében van az a szőke kezelőnő; ma a középsőben dolgozott, erre ő is ahhoz helyezkedett. A lány olvasott, föl se nézett a könyvéből, míg az utasok bemondására a gombokat nyomogatta. Csak, amikor Budai, nem tudván másként közölni, hogy a kilencedik emeleten száll ki, megérintette a karját, tekintett fel. Egy-két szemrebbenésig rátévedt, furcsa kis ámulattal, mint aki mély álomból ébred, aztán kinyílt az önműködő ajtó, megérkeztek. Amíg távol volt, szobáját rendbe rakták, kitakaríthatták, ágyát bevetették. Pizsamáját a takaró alatt találta, papucsát az éjjeliszekrényben. Ezen egy picikét elrémült: őt ilyen állandó vendégnek hiszik itt? Ám rögtön el is hessegette ezt a csacsiságot, elvégre mégsem a személyzet dolga, mit tudják azok ... Kibontotta a csomagjait, s mohón nekilátott, zsebkésével fölszeletelte a kenyeret, szendvicseket készített. Mindennek szokatlan volt az íze, más, mint otthon, valahogy édeskésebb, a felvágott, kenyér, uborka, még a hal is. Ami megmaradt, gondosan visszacsomagolta, és kitette az ablakba. Végre jóllakott, csupán a kávé hiányzott az étkezés után. De ezért már nem volt kedve külön lemenni. Inkább pihent volna egy kicsikét, némi önelégültséggel, hogy íme, akármilyen nehéznek látszott, mégiscsak sikerült megtöltenie a hasát. Lerúgta hát a cipőjét, és végigheveredett a letakart agyon. Mindössze két-három percet szundíthatott, akkor hirtelen felriadt, szorongó, szívdobogtató nyugtalansággal. Mi ez az agyrém, elmebaj, hogy ő itt fekszik, miközben Helsinkiben már folyik a nyelvészkongresszus, ahol várják, föl is kell szólalnia, talán már az első vagy második napon, valamilyen bizottságba is beválaszthatták, s nyilván nem tudják mire vélni a késését? Mit keres ő itt, és egyáltalában, mi ez az itt, hol van, melyik városban, országban, földrészen, mily istenverte táján a világnak? Megpróbálta még egyszer átgondolni az egész lehetetlen históriát, bízott a logikájában, a tudományos munkában kifejlődött következtető készségében, s nem utolsósorban az úti tapasztalataiban is, hisz diákkora óta sokfelé megfordult külföldön. Most azonban hiába idézte föl újra és újra, oda és vissza az elmúlt huszonnégy órát, sehogyan se jött rá, mit kellett volna másképp tennie, hova, kihez fordulhatott, vagy mi egyebet művelhetett volna. S noha nem kétséges, hogy a félreértés, amelynek folytán idekerült, előbb-utóbb tisztázódni fog, és akkor tüstént továbbutazhat, e pillanatban meglehetősen tanácstalannak érezte magát: barátok, ismerősök, sőt, iratok nélkül, s a jelek szerint teljesen elhagyatva egy vadidegen városban, melynek még a nevét se tudja, ahol senki beszédét nem érti, és őt sem értik, bármi sok nyelvben jártas, legalábbis mostanáig nem talált olyat a mindent elborító és örökké hemzsegő-rohanó, sohasem ritkuló embertömkelegben, akivel két szót válthatott volna. Igyekezett összegezni, ami kevés tapasztalatot erről a városról ez ideig szerzett. Nagy város lehet, ennyi valószínűnek látszik, metropolisz, világváros, ahol ő még bizonyosan nem volt. Egyelőre azt sem sejti, hogy a földgolyó melyik részén fekszik, hazulról számítva, mily irányban vagy megközelítőleg, milyen távolságban. Ezt az utóbbit ugyan tegnap még nagyjából kikövetkeztethette volna, jutott most az eszébe, tudniillik a szakállából, hogy mekkora borostája nőtt a repülőúton, amelyet végigaludt, s ebből azért többé-kevésbé kiszámítható, hány órát tölthetett a gépen, és meddig juthatott el légvonalban. De az este, amikor ideérkezett és megborotválkozott, nem gondolt erre, kissé még kábult is lehetett, s ma már semmiképp nem bírt viszaemlékezni rá, hogy milyen hosszú szőrzetet kapart le a képéről... Sűrűn lakott város, ez is kétségtelen, sűrűbben, mint bármelyik, ahol ő valaha járt, ám hogy mily fajtájú vagy bőrszínű a lakosság többsége, az eddigi észleletei alapján megint csak aligha meghatározható. A legfeltűnőbb azonban, hogy itt, úgy tetszik, nemigen beszélnek idegen nyelveket, mármint azokat nem, amikben ő otthonos, még egy ilyen hatalmas szállodában sem, csakis a saját anyanyelvüket. Ez viszont oly különösen hangzik, semmi máshoz nem hasonlítható, számára merő halandzsa, és az írásuk is üres, értelmetlen ákom-bákom. Nem igazította el az időjárás se: száraz, hideg, télies, akár odahaza a február, amikor elindult. A csemegeboltban kapható élelmiszerek sem árultak el sokat az ország éghajlatáról, olyasfélék voltak, mint bárhol, húsok, felvágottak, sajtok, alma, citrom, narancs, banán, konzervek, üveges befőttek, gyümölcslevek, kávé, édesség, tengeri halak, megállapíthatatlan, hogy melyik ittteni termék és melyik az import. A divat sem igen tért el a civilizált világ szabványaitól, szaküzlet és áruházi konfekció csak a minőségben különbözött, s az egyéb cikkek is a nemzetközi formákban, kivitelben készültek — a tájékozódáshoz mindez alig több a nullánál; egyenlet, csupa ismeretlen taggal. Mit lehet tenni? A helyi szerveknek, a szállodai adminisztrációnak föltehetően nincs tudomása róla, hogy ő csak tévedésből, szándéka ellenére érkezett ide, különben már intézkedtek volna, visszaadják az útlevelét, satöbbi... Az útlevele, ez is rejtélyes, megfoghatatlan: miért őrzik, hol őrzik, hisz mindenütt az a szokás, hogy a bejelentés formaságai után a vendég ismét kézbe kapja. "És hová lett az az ősz portás, aki tegnap elvette tőle, azóta se látta, hogyan és kin kérje számon, ezt is, a repülőjegyét is, és egyáltalán, kinek, miképp és milyen nyelven magyarázza meg az egészet? Még most is viszolygott, ha a reggeli kínos jelenetre gondolt, az ostoba, céltalan hepciáskodására — de hát annyiban azért mégse hagyhatja, vagy meddig fog még itt heverészni, ahol az égvilágon semmi dolga, egy idegen város idegen szállójának kilencedik emeletén? (Folytatjuk.) - Magyar Nemzet - Kitüntetéseket adott át a budapesti finn nagykövet M. J. Ingman, a Finn Köztársaság budapesti nagykövete október 8-án fogadást adott amelynek keretében átadta a magyar—finn kapcsolatok ápolásában kiemelkedő szerepet játszó személyeknek az Urho Kekkonen köztársasági elnök által adományozott állami kitüntetéseket. A Finn Fehér Rózsa parancsnoki érdemrend első fokozatát kapta: dr. Bognár József professzor, a KKI elnöke, Szilágyi Béla külügyminiszter-helyettes , dr. Szalai Béla külkereskedelmi miniszterhelyettes. A Finn Oroszlán parancsnoki érdemrend első fokozatát kapta: Lugossy Jenő művelődésügyi miniszterhelyettes; Horváth Gyula könnyűipari miniszterhelyettes; dr. Rosta Endre, a KKI ügyvezető elnöke; Keres Emil, a Thália Színház igazgatója; Kazimir Károly, a Thália Színház főrendezője; Rácz Pál nagykövet, a Külügyminisztérium protokoll főosztályának vezetője; Esztergályos Ferenc nagykövet, a Külügyminisztérium főosztályvezetője. A Finn Fehér Rózsa parancsnoki érdemrendet kapta: dr. Randé Jenő, a Külügyminisztérium sajtófőosztályának vezetője; Mádai István, a Külkereskedelmi Minisztérium főosztályvezetője; dr. Nagy Károly, a budapesti ELTE rektora; Ottó István vezérőrnagy. A Finn Oroszlán parancsnoki érdemrendet kapta: Kallós Ödön, a Magyar Kereskedelmi Kamara elnöke; dr. Hajós György akadémikus; Kállai Sándor ezredes; Faragó Ferenc, a Külügyminisztérium főosztályvezető-helyettese. A Finn Fehér Rózsa lovagrend első fokozatát kapta: Hűvös Sándor légügyi főigazgató; dr. Palotás Magda, a Magyar Posta vezérigazgató-helyettese; dr. Kozáry István, a KPM főosztályvezetője; Lénárt György, a MALÉV vezérigazgatója; dr. Vámos György, a Papíripari Kutató Intézet igazgatója; Gáti Péter, a Könnyűipari Beruházási Vállalat igazgatója; Czimer László, a Papíripari Vállalat vezérigazgatója; Kővári Péter, a Külkereskedelmi Minisztérium főosztályvezető-helyettese; Gergely Miklós, a Metalimpex vezérigazgatója; dr. Nyirkos István adjunktus. A Finn Oroszlán Lovagrend első fokozatát kapta: dr. Lakatos Béla, a Magyar Kereskedelmi Kamara finn szekciójának vezetője; Horváth Lajos, a pécsi városi tanács végrehajtó bizottságának elnöke: dr. Fekete László, a miskolci városi tanács végrehajtó bizottságának elnöke; dr. Tilinger István, a székesfehérvári városi tanács végrehajtó bizottságának elnöke; dr. Benkő Lóránt profeszszor; dr. Hajdú Péter professzor; dr. Szálasi István professzor; dr. László Gyula professzor; dr. Gunda Béla professzor; dr. Zsebők Zoltán professzor; Rajkai György díszlettervező; Láng Rudolf jelmeztervező; Gosztonyi János rendező; dr. Fettich Nándor muzeológus; Engelsz József ötvösművész. A Fehér Rózsa Lovagrendet kapta: Oláh József külügyminisztériumi főosztályvezető; dr. Kovács József, a Külügyminisztérium finn referense; dr. Erdődi József kandidátus; dr. Bereczki Gábor kandidátus; Kodolányi János múzeumi igazgatóhelyettes; dr. Koós Judit iparművész; Viszlay János mérnök; Kun Zsuzsa balettművész; Lakatos Gabriella balettművész; Orosz Adél balettművész; Fülöp Viktor balettművész; Róna Viktor balettművész. A Finn Oroszlán Lovagrendet kapta: dr. Gulya János kandidátus; dr. Voit Vilmos tanársegéd; Lőrincz Aladárné, a Külügyminisztérium főelőadója: Olah Zoltán, a Magyar Kereskedelmi Kamara finn szekciójának titkára, Gáti Tamás mérnök. Rácz Pál, a Külügyminisztérium protokoll főosztályának vezetője október 8-án átadta az Elnöki Tanács által adományozott kitüntetéseket a Finn Köztársaság budapesti nagykövetsége munkatársainak. A Munka Érdemrend ezüst fokozatát kapta: Kari Kupiainen attasé; Auliss Raikkonen kereskedelmi attasé; Ula Hauhia lektornő. A Munka Érdemrend bronz fokozatát kapta: Leita Grönlund irattári titkár; Tuula Wakonen irattári titkár. Országos értekezlet a Művelődésügyi Minisztériumban A megyei tanácsok elnökhelyetteseinek és művelődésügyi osztályvezetőinek részvételével kedden és szerdán országos értekezletet tartottak a Művelődésügyi Minisztériumban. A tanácskozást, amelyen Ilku Pál művelődésügyi miniszter is részt vett, dr. Orbán László, a miniszter első helyettese nyitotta meg, majd dr. Polinszky Károly miniszterhelyettes adott tájékoztatót a negyedik ötéves tervvel kapcsolatos elgondolásokról. Az utóbbi időszakban szinte valamennyi megyében konzultációkat folytattak a minisztérium és a tanácsok vezetői. Megkülönböztetett figyelmet fordítottak a tanácskozásokon az iskolahálózat fejlesztési terveire, az iskoláztatási arányok várható alakulására. A miniszterhelyettes felhívta a figyelmet arra is, hogy a születések számának várható emelkedése következtében jelentősen nőni fog az óvodák iránti igény. Fontos feladat a negyedik ötéves terv időszakában a szakrendszerű oktatás további fejlesztése is, valamint az, hogy a tanácsok új általános iskolai diákotthonokat létesítsenek. Népművelési területen az intézményhálózat fejlesztésénél, a nagyobb közművelődési egységek kialakítása kerül előtérbe. Film- és színházpolitikánk kérdéseiről szólva Újhelyi Szilárd, a minisztérium filmfőosztályának vezetője egyebek között hangoztatta: csak helyeselni lehet, hogy alkotó művészeink társadalmunk nagy problémáinak, fejlődésének, a szocialista demokratizmus kibontakoztatásának művészi ábrázolására törekednek. Bíró Gyula, a színházi főosztály vezetője elmondotta, hogy 1968-ban a színházainkban játszott darabok csaknem 50 százaléka magyar írók műve. Ez a szám azt is tükrözi, hogy kulturális politikánk általában jó irányban halad, íróinkban van vállalkozó kedv. Készülnek a felszabadulás 25. évfordulóját köszöntő színdarabok. A hazánkban élő nemzetiségekkel kapcsolatos néhány kérdéssel foglalkozott felszólalásában Molnár János miniszterhelyettes. A minisztérium közoktatásügyi főosztályának vezetője, dr. Fekete József a többi között elmondotta, hogy az általános iskolákban és gimnáziumokban használatos tantervek és tankönyvek tartalmi és technikai színvonala egyaránt javult. A gimnáziumi szakosított osztályok oktatási szempontból beváltak. A szakközépiskolák és a szakmunkásképző iskolák szerepének jelentős növekvéséről beszélt Vendégh Sándor, a szakoktatási főosztály vezetője. A minisztériumi vezetők tájékoztatóiban és a fölöttük kialakult vitában egyaránt nagy hangsúlyt kapott a fizikai dolgozók gyermekeivel való fokozott törődés jelentősége, és az ezt szolgáló anyagi és tárgyi feltételek további javításának szükségessége. A kétnapos értekezletet dr. Orbán László zárszava fejezte be. Timföldgyár épül Ajkán Szerdán folytatódott az ICSOBA konferenciája a Technika Házában. A három szekcióban elhangzott 33 előadás egyikében dr. Pintér Tihamér létesítményi főmérnök ismertette az Ajkán épülő új timföldgyár terveit. Az új gyár építését az tette szükségessé, hogy az egyre növekvő igényeket eddigi timföldgyártó kapacitásunk már nem tudta kielégíteni. Az ajkai új gyár, amelyet, első ütemben évente 240 ezer tonna előállítására tervezett az Alumíniumipari Tervező Vállalat, korszerűségében eléri a nemzetközi színvonalat. Az új létesítmény első termelősora évi 120 ezer tonna kapacitással 1971-ben kezdi meg működését, majd a következő évben teljesítőképessége elézi a 240 ezer tonnát, de a későbbiekben további bővítéssel ez a kapacitás akár meg is kétszerezhető.