Magyar Nemzet, 1969. december (25. évfolyam, 280-303. szám)

1969-12-03 / 281. szám

4 Alt­elevízió műsoráról Halálnak haldja A fanatizmusról beszélt Sánta Ferenc tévéműsorának bevezetőjében. Novelláiban, a képernyőn a rombolás érdeké­ben felhasznált fanatizmust mutatta be félelmetes pontos­sággal. A fasizmus nem nélkü­lözheti a fanatizmust, szaksze­rűen plántálja katonáiba. A három novella, noha té­májuk eltérő, a tévéfilmben logikus szerkezetet alkot. A lé­­lekmérgezés módszertana köti össze az elbeszélések gondolat­­világát. A Nácik fegyveres szereplőinek megdöbbentő, megalázó magatartása az első lépés­ a gyermeki lélek meg­­nyomorításához, a kiszolgálta­tottság felismeréséhez vezet. A nácik számára a gyerek lelke gyurma, amelyet szórakozva, szinte kéjelegve formálnak torzzá. A második novellában, A vederben már kész a „mű”. A náci módra nevelt őrmester mechanikus életformájával, tö­kéletesen organizált napirend­jével az abszolút engedelmes­ség megtestesítője. Ám az em­ber mégsem formálható töké­letes gépezetté. Elég egyetlen hajszálrepedés — bizonyítja A veder — és válságba kerül, széthullik a hazugságra épített tudat. A vederben a véletlen okoz repedést. A harmadik, s a filmen legszebb novellában, a Halálnak halálában már nem a véletlen hat. Megjelennek az ellenfelek, humanista hősök, akiket nem tud megrémíteni, s meghajlítani a náci „iskola”. Ők hajlítják meg őrzőjüket, ők döbbentik meg a fanatikus os­tobát, ők győznek, a halálra ítéltek, a megalázottak. A három novella kiválasztá­sa, a filmtörténet felépítése a dramaturgot, Katkó Istvánt di­cséri. A film pedig Szinetár Miklós. Tévérendezői pályá­jának egyik legjobb munkája ez a műsor. Itt bizonyítja iga­zán, hogy jól ismeri a film nyelvét, otthonos a szimbólu­mok világában, alaposan érti a látószög, a képkivágás jelentő­ségét a kép és hang kontraszt alkalmazásának titkait A Ná­cik asszociációs jelenetsora — a birkák analógiájával — a gyerek szemszögéből fényképe­zett s így még félelmetesebb fasiszta lovasok ábrázolása éppúgy kitűnő,­mint a második novellában alkalmazott az egyhangúságot kifejező mozgás ismétlése, és a harmadik no­vella rendezése, kivált az in­dító képsor, a hajladozó gabo­natábla, a poétikus erdő lát­ványa a finom, bűvölő dialógus alatt majd az erdőirtás képe — ez immár sivárabb érzetet kelt —, s ezután a fegyveres fasiszta, majd a kivégzőhely felé sétáló, csevegő foglyok. E mesterien felépített bevezető a film eszközeivel eleve azt su­gallja, hogy itt valami abszurd és felháborító történik, hogy a természet sugárzó szépsége az emberi szellem sugárzásával alkot igazi párhuzamot s ezt a logikus egységet valami durva, idegen elem bontja meg. A táj, a természet is játszik tehát Drámai feladatot tölt be mind a három novellában. S hogy a táj ilyen erővel érvé­nyesült a képernyőn, az a ren­dező mellett az operatőr, Ha­lász Mihály érdeme is, aki le­vegős, sugárzó, olykor költői, máskor szükségszerűen sivár felvételeken tesz bizonyságot tehetségéről. A helyesnek bizo­nyult rendezői elképzelést tük­rözte a mértéktartó színészi játék is. Ez a stílus elsősorban Mensáros Lászlónak és Kállai Ferencnek nyújtott lehetőséget emlékezetes alakításra és Si­­ménfalvy Sándornak arra, hogy kitűnően megformált öregember-figuráinak sorát még egy szép szereppel gyara­­pí­thassa. Röviden Új szerző mutatkozott be az e heti Fáklyában: Benedikty Béla. Egyfelvonásosa hangvéte­lében, kifejező eszközeiben ko­runk színpadi divatjegyeit is hordozza, de figyelemre érde­mes, tehetségre valló kísérlet. Kár, hogy éppen egy meglehe­tősen gyenge Fáklya-számban került képernyőre, ily módon túl nagy teher nehezedett a fiatal író útkereső, gondolati­lag nem egészen tisztázott drá­májára. Merjük remélni, hogy Benedikty maradandóbb, éret­tebb művekkel is jelentkezik majd. A Történelmi lecke második része újabb érdekes, történel­mi jelentőségű epizódokat tárt fel a felszabadulást megelőző izgalmas időszakról. A sorozat író-riportere, Urbán Ernő és rendezője, Szű­cs László a má­sodik „történelmi leckében” is megőrizte az első adás életteli közvetlenségét, bensőséges hangulatát, a szálak kibontásá­nak jó módszerét. A Szabálytalan nyelvtanóra csaknem szabályos esztrád­a így jellemezhetnénk talán leg­inkább dr. Grétsy László új­szerűnek ígérkező műsorát, amelyhez a tévé régebbi mű­sorszámokat is felhasznált. Re­méljük, hogy e sokszínű adás érdekes, s hasznos sorozat kez­dete, olyan szórakoztató já­téké, amely híven szolgálja a szép kiejtés, a helyes szóhasz­nálat, a választékos fogalma­zás — a szabályos nyelvtan­órai— ügyét. Kerekes János sokoldalú művész. Mint az Operaház karmestere, a komoly­zenét műveli, mint zeneszerző, in­kább a könnyűzene felé hajlik. Szerzői estjén, Horváth Ádám ízléses, könnyed rendezésében, elsősorban a könnyűzene hang­jai szólaltak meg. A kedvelt melódiák kitűnő előadásban szereztek kellemes, olykor meghitt perceket az operett­melódiák, a sanzonok, a meg­zenésített költemények hívei­nek. Vilcsek Anna Bernstein Mostanában sok vita folyik nálunk a zenei ismeretterjesz­tés módszeréről. Érzésünk sze­rint Leonard Bernstein televí­zióbeli sorozata mind e viták­nak célt és irányt adott azzal, hogy elénk állította az ideáli­sát. Elgondolni is lehetetlen tö­mörebb és közérthetőbb ma­gyarázat a zenei impresszio­nizmusról, mint amit pénteken este Leonard Bernsteintől kap­tunk. Nagy zongoraművész, karmester és zeneszerző, egy­szóval: univerzális muzsikus. A zene a kisujjában van, min­dent tud, amit a zenével kap­csolatban egyáltalán tudni le­het. Ezért és csakis ezért en­gedheti meg magának az egy­szerűség luxusát. Lenyűgöző egyéniség, ter­mészetes és közvetlen. Aki őt látja és hallja, úgy érzi, mint­ha külön neki magyarázna-be­­szélne. Csakis egyszerű és tisz­ta dolgokat tárgyal, minden erejével azon van, hogy az em­ber — illetve a jövendőbeli koncertlátogató közönség — mindent magától értetődőnek lásson és ugyanígy halljon. Ép­pen, mivel mindent tud, szük­ségtelennek tartja, hogy saját tudását fitogtassa. Ugyanakkor még egy-egy kis elhallgatásá­val is érzékeltetni képes, hogy azért a mondottak mögött még van jó egynéhány réteg, amiről itt és most nem eshet szó. Nagyon szereti azt a zenét, amit magyaráz, zongorázik vagy vezényel. „Ugye, milyen gyönyörű?” — amikor ezzel a kérdéssel fordul a zenekartól újból a közönség felé, kicsit meghatódottan és minden pá­tosz nélkül, abban a pillanat­ban még azt is megnyeri ügyé­nek, akit a zene szépsége eset­leg érintetlenül hagyott. Any­­nyit azonban mindenesetre el­ér, hogy aki arcára néz, elgon­dolkozzék a dolgon. Hogy Bernstein szavai a szinkron ellenére is szinte át­tételmentesen jutottak el a ma­gyar közönséghez, abban nagy szerepet játszott Kálmán György okos, póztalan szöveg­­mondása. Mi hát Bernstein titka — azonkívül persze, hogy zseniá­lis muzsikus? Mindössze ennyi: hisz abban, hogy a zene mindenkié lehet! Pernye András Dudás Jenő rézkarcai a Dürer-térembert A Dürer-teremben Dudás Jenő festőművész mintegy 300­­rézkarcát mutatja be. Ezeken vall a természet iránt érzett rajongó szeretetéről. Rézkarcai erősen festői hatásúak, min­dent átsző valami ezüstös, fi­nom pára, amely meseszerűvé varázsolja a rézkarcok fő te­matikáját, a falu életét és kör­nyékét. Lírai vallomások ezek a lapok, amelyek pontos rajz­tudást, technikai biztonságot igazolnak. Magyar Nemzet 1313EEE­ Figaro házassága, új szerep­ekkel új betanulásban, Blum Ta­más vezényletével, Mikó And­rás felfrissített rendezésében, s az Operaház helyett az Erkel Színházban került szín­re Mozart Figarója. A szerep­­osztásban sok éves operai múlttal rendelkező énekesek közül is akadnak néhányan: Birkás Lilián (Marcellina), Antalffy Albert (Bartolo), Katona Lajos (Antonio), a színesen játszó Palcsó Sán­dor (Basilio). A többi szerep azonban, s köztük valameny­­nyi főszerep a fiatalabbaké: Bordás Györgyé (Figaro), Nagy Sándoré (Gróf Alma­­viva), Marton Éváé (a gróf­né), Kalmár Magdáé (Cheru­­bin), Kunsági Kálmáné (Don Curzio), a főiskolás Csengery Adrienné (Fanchette) é­s Andor Éváé (Susanne), aki, eddigi pályafutását tekintve „rangidősnek” számíthat eb­ben a gárdában. Ha többsé­gük nem is friss kezdő már, a vállalkozás buzgalmát meg­érezni rajtuk: a Mozart-ope­­raszínpadnak ezekkel az igé­nyes, nagy szerepeivel most kerültek először szembe. Lelkesek, ambiciózusak, lel­kiismeretesen felkészültek mindnyájan, kellemes estét szereznek a közönségnek, él­vezetesen játsszák, énekelik el Mozartot. Ami előadásuk­ból hiányzik még: a szemé­lyi súly, a nagyobb jelenté­­kenység és feszültség ebben a látszólag oly könnyedén röp­penő, de valójában szikrázó töltésű játékban; ragyogóbb fények és mélyebb árnyékok, amelyek nemcsak pezsgő víg­játékká, hanem az emberi élet nagy ünnepévé varázsol­ják a Figarót. Nem keve­sebbre, mint az emberi bol­dogságra megy itt a játék: nemcsak kedves figurákat, hanem mély tüzű emberalako­kat követel, igazi szenvedé­lyekkel, robbanó indulatok­kal, nagy érzelmi kifejező­­erővel — ahogyan Mozart zenéjében is benne van: az érzelmek intenzitása és sű­rűsége, késhegyig kiélezett, „meredek” szituációk indulati feszültsége, az utolsó pilla­natig eldöntetlen harc fel-fel­­lobbanó szenvedélye. Ezeket a drámai vonásokat kell az új szereplőknek — ahogyan sikerül majd foko­zatosan hozzá érniük szere­peienek — meg nagyobb súllyal, nagyobb énekesi és színészi megjelenítő erővel képviselniük.. .A nyájas és kedves Figarónak több szín­nel, több „brióval”, s itt-ott fenyegetőbb elszántsággal; a grófnak egy „nagy ragadozó” félelmetesebb keménységével és — kontrasztként — le­­fegyverzőbb férfias elegan­ciával; a grófnénak a nosztal­gia és érzelmi telítettség tel­jesebb atmoszférájával; Che­­rubinnak az énekhang hódí­tóbb, mámorosabb varázsá­val; Susanne-nak az énekesi ragyogás szüntelen fölényé­vel. Ehhez még maguknak a hangoknak, énekesi képessé­güknek is további érlelődésre van szüksége; az új szerep­lőknek mélyebb árnyékot kell vetniük a színpadon és a ze­nében. Amit azonban már meghó­dítottak Mozart világából, máris értékes eredmény. Bordás György Figarója nem­csak rokonszenves figura: éneklésben is kellemes és gondosan kidolgozott teljesít­ményt ad. Nagy Sándor Al­­maviva grófja fegyelmezett és muzikális, énekes produk­cióként is színvonalas alakí­tás. Kalmár Magda szintén jó zenei érzékű figurát, sőt színpadi játékban éppenség­gel feltűnően ügyes, talpra­esett és bájos Cherubint te­remt — hangjának kellene még a szerephez teltebben, gazdagabban kibomlania. Te­hetséget ígér a főiskolás Csengery Adrienné játékos, könnyed kis Fanchetteje, jó epizódalakítás Kunsági Kál­mán Don Curziója — és je­lentős érték rejlik a két női főszerep megoldásában. Mar­ton Éva hangja kivételesen szép és nagy lehetőségeket ígérő szoprán; a szép hang­zás élvezetével máris meg­ajándékoz a grófné alakítá­sában — a kifejezés felsza­badult természetességét és folyamatosságát kell még meghódítania. Andor Éva pe­dig szerepének egyik csúcs­pontján, a híres Rózsaáriá­ban már rá is talált az egyenletesen szép színű, fo­lyékony, ideális énekesi meg­oldásra — egész alakításában érdemes hasznosítani ezt a rátalálást Kovács János NAPLÓ Ho Si Minh emlékére irodal­mi estet rendez december 5-én fél 8 órakor az Irodalmi Szín­padon a KISZ budapesti bi­zottsága és az Irodalmi Szín­pad. A moszkvai nemzetközi ba­lettverseny különdíjának nyer­tesével beszélget Aradi Mária a siker útján címmel dr. Die­­nes Gedeon tánckritikus a bu­dapesti balettbarátoknak a Jó­kai Művelődési Otthonban működő klubja december 7-i programján. A délelőtt 10 óra­kor kezdődő klubnapon Péter Zoltán ifjú balettművész is be­mutatkozik. Az NDK budapesti kulturá­lis központjában kedd délben megnyílt „A zenealkotás 20 éve az NDK-ban” című kiállí­tás. Láng Rudolf grafikai kiállí­tása december 5-én délben nyí­lik meg a margitszigeti Nagy­szállóban.­ A Vármúzeum lovagtermében december 8-án fél 7-kor tartja el­ső nyilvános hangversenyét a Ma­gyar Renaissance Együttes. Nem­rég alakult, nyolc hangszeres ze­nészből és két énekes szólistából áll A művészeti vezető — Virágh László — és a zenészek célja ma­gyar és külföldi reneszánsz szer­zők műveinek megszólaltatása ko­rabeli hangszereken. Műsorukon Landino, Dufay, Marenzio művei, Picchi magyar táncai szerepelnek. Előadják Regnart Balassi Bálint: „Ki nem hinné” című versére szerzett zenedarabját. Dániel Speer hat magyar táncát a dr. Falvy Zoltán által megtalált és tö­redékeiből összeállított partitúra alapján játsszák el. A műsor ré­szeként Kecskés András lantmű­vész Bakfark Bálint a. lant fan­tá­­ziáját adja elő. Az együttes műso­rához dr. Falvy Zoltán, a Zene­történeti Múzeum vezetője mond bevezetőt. D0 Antonio Alves Redol portu­gál regény- és drámaíró no­vember 29-én, hosszas és sú­lyos betegség után, Portugáliá­ban elhunyt — jelenti az Humanité keddi száma. Az 1911-ben született író művei­nek fő témája az egyszerű fa­lusi emberek élete. Műv£i orosz, francia, lengyel, bolgár és cseh nyelvre is lefordítot­ták. December 8 Beethoven születésének két­­századik évfordulójára 1970- ben kiállítást nyitnak meg éle­téről­­és műveiből Bonnban. A márciusban megnyíló tárlatot ugyanez évben bemutatják Angliában és Svédországban. Letörtek és elloptak egy negy­­vencentis darabot Rodin híres szobráról, a Calais-i polgárokról. A szobrot nem régen tették ki zárt múzeumi udvarból köztérre, most újra a baseli múzeum udvarán he­lyezik el. Flotow Márta című operáját december 5-én bemutatja a Pécsi Nemzeti Színház. + 10 Képtár Miskolcon Egy század végi műemlék­­iskolaépületben Miskolc képtá­rat létesített A kedden fel­avatott galériában kiállítják a város tulajdonában levő , ja­varészt a grafikai biennálén megvásárolt képzőművészeti alkotásokat. Az első tárlat Szilágyi Jolán műveit mutatja be; a megnyi­tón jelen volt a Munkácsy­­díjas festőművész is. A „TÖREKVÉS” STÚDIÓ FELVÉTELT HIRDET Az 1968-as „Ki mit tud” győz­tes tánckarba 13—20 éves korig. A tán­cdal—népdal csoportba 1­? —25 éves korig. A tánczenekarba: 14—30 éves j­ó korig. Az Irodalmi—zenei Stúdióba 15 —25 éves korig. Magyar és idegen nyelvű kó­rusba 13—35 éves korig. Jelentkezés: „Törekvés” Stúdió Budapest, 10. Pf. 123. címen, a név, lakcím, foglalkozás és művészeti ág megjelölésével. Szerda, 1969. december 3. Bartók egykori török kutatótársa, Ardnan Saygun Budapesten Bartók-könyvében Ujfalussy József így ír Bartók utolsó nagy gyűjtőútjáról, amely Tö­rökországba vitte: „Az út öt­lete Rásonyi Lászlótól szárma­zott. Útján egy fiatal török zeneszerző és folklorista kí­sérte el: Ahmed Ardnan Say­gun. Barátságuk túlélte ezt az alkalmi találkozást.’’ Annyira, hogy Ardnan Say­gun, aki közben híres zene­szerző és népzenekutató lett hazájában, a Zeneművészeti Kiadó meghívására, itt van Budapesten, hogy befejezze a Bartókkal közösen 1936-ban megtett gyűjtőúton feljegyzett török népi dallamok sajtó alá rendezését. Mert azok mind ez ideig kiadatlanok maradtak. Magas, szikár, nemes arcélű férfi Ardnan Saygun. Minden mondata pontosságra törekvő, elgondolkozó, hiúságmentes. — Hogyan jött létre találko­zása és barátsága Bartókkal? — Franciaországban tanul­tam zenét 1927 és 1931 közt — feleli. — Bartók akkor még nem volt világhírű. De a szak­ma tudott róla és a fiatalok már felfigyeltek rá. Hazaérve, mindent elolvastam, amit róla kaphattam. S egyszer csak rá­döbbentem, hogy míg Bartók Béla a román és a szlovák ze­nét oly alaposan és szeretettel tanulmányozza, hogy a ma­gyar népi zene különféle gyö­kereihez és motívumaihoz el­jusson,­ sőt Észak-Afrikába is elment kutatni. A török zené­vel kapcsolatban, úgy látszik, elfogadta az akkori nyugat­európai tévhitet, hogy az csak függvénye és tükörképe az arab és perzsa kultúrának. Holott más, teljesen más! Sa­játos és eredeti. Úgy éreztem, kötelességem ezt Bartók tudo­mására hozni. Ne gondoljon holmi elfogult hazafias lelke­sülésre. Az igazságról volt szó, amit Bartók olyan szenvedé­lyesen kutatott, a valódi össze­függésről a két népzene közt. Akkoriban írtam első műve­met a pentatóniáról. És én a magam részéről felfedeztem a Bartók zenéjében számtalan hasonlatosságot a miénkkel. Ismertem Rásonyi professzort, aki akkoriban az ankarai egyetemen tanított. Szóltam neki és boldog voltam, amikor megkaptam Bartók első leve­lét. Tudom, hogy megpróbált törökül tanulni, s aprólékos gonddal készült elő az utazás­ra. Magnetofon akkoriban, ugyebár, még nem volt. Ne­hézkes hengeres fonográfok­kal indultunk útnak. Először Isztambulban és Ankara kör­nyékén jártunk. Természete­sen elsősorban szántóvető pa­rasztoknál. Náluk maradnak meg a legépebben a népi dal­lamok. Aztán elmentünk egé­szen Adana vidékéig, délre, akkor még sátras nomádok­hoz. — Nem féltek a nomádok a furcsa szerkezettől, a fonog­ráftól ? — Nem. Végtelenül szíves és kedves vendéglátók voltak! Érdekes módon, főleg férfiak­tól hallottuk a legjobb dalo­kat. Ha jól emlékszem, össze­sen két nő volt, aki jól tu­dott énekelni és emlékezni. De eredményeink meglepőek és lelkesítőek voltak. Nemcsak hasonlatosságokat találtunk, hanem néhol valójában azo­nosságokat is. . — A ritmusban? A meló­diában? — Nem. A szerkezetben, az alászállló dallamívekben. Nem is beszélve a hangulatról, a szövegekről. — Ha lehetséges, erre pró­zában felelni, miről szóltak ezek a dalok? — Főleg háromfélét gyűj­töttünk, siratókat, bölcsődalo­kat és táncdalokat. — Emlékszik valamelyiknek a témájára? — Megpróbálok röviden el­mondani egy siratót. (Ezt a szót a török tudós, zeneszerző jól ismeri magyarul.) „Any­­nyit imádkoztam Istenhez, ad­jon nekem gyermeket és ak­kor megszülettél és mennyit ápoltalak, és most nem vagy.” Ez a sirató azért feledhetetlen, mert bizonyos fokig bölcsődal is. Találtunk hősi énekeket is. Mindenképpen feledhetetlen élmény volt számomra közel­ről megismerni Bartókot, őt és munkamódszerét, s hason­­líthatatlan önfeláldozását a munkáért. Állandó levelezés­ben maradtunk egészen a há­borúig. Nemrégen, amikor már tudtam, hogy Magyarországra jövök, újra végigjártam ugyan­ezeket a vidékeket, hogy meg­nézzem:­ mit változtak a da­lok? Az emberek kicserélőd­tek, de a dalok, apró változá­soktól eltekintve, megmarad­tak. Megmaradtak a táncok is, holott mindenütt van rádió. De a fiatalok a falvakban ma is táncolják a halay-t, ami kör­tánc, tulajdonképpen egy tánc­szvit, változó ütemben a las­sútól a gyorsig, a Bar-t és a nyugati vidékeken a Zey­­bek-et. Most azért vagyok itt, hogy azt a munkát, amit kö­zösen kezdtünk el Bartókkal és amit ő sajnos, nem tudott befejezni, sajtó alá rendezzem. Egybevessem a szövegeket, és a kiadást jegyzetekkel lássam el. A könyv itt fog megjelenni magyarul, de folynak tárgya­lások egy amerikai kiadóval is, hogy ezzel egyidőben ango­lul is megjelenjen. Ehhez azonban a Bartók-örökösök beleegyezése is szükséges, önmagáról Saygun még egyetlen szót sem szólt. Holott tudjuk, hogy írt, a többi közt egy Junus Emre című orató­riumot, mely világszerte is­mert. — Junus Emre XIII. szá­zadbeli török misztikus költő volt — mondja. — Az orató­rium az ő költeményeinek megzenésítése, egy lélek küz­delme élet és halál határán. Erről szól. De hát tulajdon­képpen nem erről szól minden zene és minden költészet? Fedor Ágnes Huszonöt éve halt meg Faragó György zongoraművész A zongora fekete-fehér bil­lentyűi az ő finom és nemes keze alatt váltak élőkké. Fa­ragó György élete koncertkö­­zönségünk, tágabb és szűkebb baráti köre számára csodála­tos ajándék volt. Mindig min­denkinek, csak minél többet adni — ez volt a lénye. Adni, akar hangverseny közönségé­nek, tanítványainak, vagy ha­lálos veszedelemben élő em­bertársainak, akik a Vas utcai kórházban, betegágyánál is felkeresték. Amikor negyed­századdal ezelőtt, 32 éves ko­rában meghalt, egyik legna­gyobb zongoraművészünket veszítettük el. Emberek között nem, csak az elembertelenedettek között volt ellensége. Tehetségén kí­vül a közvetlensége, a sze­rénysége vont védőgyűrűt, su­gárzást köréje. Tanítványai­hoz ugyanolyan kedves volt, mint az éjszakai újságárushoz, villamoskalauzhoz. Szikrázó szellemessége középponttá tet­te a társak közt, kivételes mű­vészete pedig a hangverseny­dobogón. Rövid életéből egy-egy moz­zanat: 1923-ban a Pál utcai fiúk alapján készült filmben ő volt Nemecsek, azután a Mo­zart-galléros 11 éves gyermek első fellépése a Székesfővárosi Zenekarral a Gellért Szálló­ban. Háromszor nyerte el a Liszt Ferenc-díjat. Húszéves korában tanári, közben zene­szerzői és karnagyi, 23 éves korában pedig művészi okleve­let szerzett, mint Dohnányi Er­nő tanítványa. A pesti egyete­men doktorált. Hangverseny­zett Olaszországban, Svédor­szágban, Párizsban, hideg, de zsúfolt hangversenytermek várták a háborús feszültség­ben élő Hollandiában. Hu­szonhat évesen Luxemburgban a nemzetközi Faure-versenyen első díjat nyert. Bartókkal, Kodállyal és Dohnányival együtt tanított a Zeneakadé­mián, mint legfiatalabb tanár. Később zeneakadémiai tanári állásáról — Kodály Zoltánnal együtt — lemondott. Halála előtt néhány órával — 1944. december 3-án —, az őt meglátogató professzortól így búcsúzott: Nincs itt semmi baj, ké­rem. Tessék csak nyugodtan elmenni a szokásos esti kár­­tyapartira. Temetésén csak kevesen ve­hettek részt: azon a december hetedikén ágyúk dörgése kísér­te utolsó útjára. Síremlékén, a Kerepesi­­temetőben, megkop­tak Beethoven IX. Szimfóniá­jának aranyozott hangjegyei, amelyek az emberi lélek és akaraterő örök küzdelmét, de végül is győzelmét, az örömöt visszhangozzák. Dr. Berti Béla

Next